Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-11 / 15. szám

3

egyetemi tanulmányai befejezése után I527ben őt mint ka- tholikus káplánt és szerzetest Boldogkővárában Tomory István udvarában találjuk.

Szerzetes volt ő is, mint Luther. Mindketten szerzetesekből lettek az egyházjavitás kiváló bajnokaivá. Szerzetes korában, a mohácsi vész utáni időben, a mikor az evangéli- omi tiszta tudomány rohamosan hódította meg az elméket és sziveket hazánkban, ismerkedett meg Dévai is közelebbről az egyházjavitással. De ő nem elégedett meg azzal, a mit a hir mondott a wittenbergi hősről és müvéről,meg akarta őt személyesen ismerni, magát a forrást akarta látni, melyből az életnek vize, Krisztus igaz tudománya fakadt. Útra kelt napnyugat felé. Szive Wittenbergbe vonzotta és habár a császár, Ferdinánd mindazokat elkárhoztatta, a kik a wittenbergi főiskolába mentek mindazáltal Dévai 1529. dec. 3- án a wittenbergi egyetem hallgatójának beiratkozott.

A wittenbergi egyetemet Bölcs Frigyes szász választó- fejedelem.' Luthernek védőura állította fel i502ben, Luther i5o8ban lett e főiskola tanára; 1517. előtt évenként 2C>oan iratkoztak be, de a reformátió megkezdése után évenként 70ora tehető a beiratkozó 11 j tanulók száma. Megjelentek ez iskola csarnokaiban Európa minden nemzetének fiai ( olaszok, franciák, spanyolok, angolok, skótok, a sark szigetek lakói, szarmaták, hunnok (magyarok), illyrek, éjszakról,keletről, délről és nyugatról. Melanchton Fülöp azt irja egyik levelében: vacsorámon ma 11 nyelv volt képviselve. E 11 közt megemlíti a magyart is. E főiskola anyakönyvében az 1522. évből találunk először magyar ifjakat beírva; az első két magyar ifjú ez évből Baumheckel György Beszterczebá- nyáról és Ciriaci Márton Lőcséről.

Mint a napkeleti*bölcseket a csillag, akkép vezette a mennyei világosság Dévait is napnyugat felé. De ő különbözött a napkeleti bölcsektől annyiban, hogy ö nem vihetett magával sem aranyát, sem más ajándékot. De Krisztus előtt nem is az arany, nem a földi kincs a legkedvesebb ajándék; tiszta szivet és hivő lelket kíván az Ur az embertől, és az kedves előtte, aki őt féli és igazságot cselekszik. Dévai is elmondhatta Péter' apostollal: “Aranyom és ezüstöm nincsen, de a mim van, azt adom néked.“ Tiszta, az igazságért melegen buzgó szivet, hivő s minden nemesért heviilő lelket vitt ő az Urnák ajándékul, és az Ur kedvesen fogadta az ő ajándékát, jó emberekhez vezérlé őt, kik a szegény ifjút barátságukba, hajlékukba befogadták és táplálták őt mind testi, mind lelki eledellel.

Dévai magában Lutherben talál barátra és pártfogóra, maga Luther gondoskodott Dévainak nemcsak szellemi, hanem testi táplálásáról is. Ha folytatni akarjuk a napkeleti bölcsek történetéből vett hasonlatot,azt mondhatjuk, hogv a mint a napkeleti bölcsek nem nyugodtak meg addig, a mig be nem mentek ama házba Bethlehemben, a mely felett a csillag állott, a melyből a mennyei fény szétáradt, akkép Dévait is szerencsecsillaga Wittenbergben ama házba vezérlé, a melyből Krisztus tudományának világa újból terjesztő szét fényét a földön.

Dévai Lutherben nemcsak tudóst talált, a kinek lelke megragadja és bámulatra készti az őt hallgatókat, hanem megtalálta benne ama felebaráti szeretetnek is megtestesülését, melyről az evangéliomok szólaltak, melyet Krisztus hirdetett s melynek hatása alatt az első keresztyének javaikat a szükölködőkkel megosztották.

Az ilyen halász embereknek a Tisza mindenük: kenyerük, italuk s talán sírjuk is. Akkor is a legjobb helyre kerültek. Sirhalmukat ember nem tapodja, sírkő nem csúfolja, csak könnyű ladik suhan el fölötte s az ég tekint le belé békén.

A vacsora—csillag már rég fönn ragyogott nyugaton, tulnan a nádas fölött halvány vörösség derengett, jelentvén, hogy érkezik az éjszaka szeretője. Bámész korongja nem soká felbukkant, a mint végig pillantott a Tiszán, számtalan fénysziget ringatózott utána s arany sávolylyal kötötte össze a két partot. Megérkezett vele szokott kísérője: az a titkos neszezés, a mi nem tudni hol hallatszik s a holdfeljötti szellő, a mely megzizegteti a nádast s elmúlik a sáslevelek között. Mintha az éjszaka sóhajtana imádkozás közben. Valóságos ősregebeli hangulat.

F-gV gyors kanyarulatnál erősen szórta a fényt a Tisza felszíne, mintha ezer meg ezer lidérc imbolygott volna rajta.

Peti odaszólt az öregnek:

— Nézze csak, gazduram, hogy megjátszik az örvényben a hullám.

Az mán úgy szokta. Mert oda van eltemetve nagy királyunk : Etele,"hármas koporsóba, vasba, ezüstbe, aranyba, így mondja a rege. A koporsón csillan meg odalent a hold, azért olyan arany ott a felszín. Embernek pedig nem szabad

Ennyi volt a fogadj Isten s aztán kiki látott dolga után. A legény, ki eddig egy szót sem szólt, a halat osztályozta, külön kosárba a harcsát, a pontyot, a széles szájú csukát s az úri kecsegét. A leány oda perdült hozzá, vállával hamiskásan vállon taszitá s lassú, tréfás hangon igy szólt hozzá:

— No, tán belőled is hal lesz már, hogy úgy hallgatsz ?

— Nincs is az én nyelvem úgy felvágva, mint a tiéd.

— Ejha! De haragos az ur! Talán megint nem láttuk a szép Mátai Borcsát?

Tudta a leány jól, hogy a legény más fehérszemélyre rá se néz kívüle, de jól esett neki ungorkodni vele, meg aztán a szerelem el se lehet egy kis képzelt gyanú nélkül. Azt kapta érte, hogy a legény nem szólt rá semmit, csak szemeit vetette rá szemrehányólag, azzal kalapjához nyúlt, levette az odatüzött nefelejts bokrétát s gangosán átnyújtotta. Milyen' nagy örömet szerzett vele a leánynak. Mutatta két felvillanó szeme. Pedig a bokréta mindennap kijárt neki. Lenyomtatta anyjáról maradt imádságös könyvébe.

A legény aztán letelepedett a gazdauram mellé, a zöld pázsitra. A jó halászlevet nem soká hozta a leány. Körülülték s jóízűen felkanalazták, aztán kézről—kézre adták a zöld mázos korsót, melyet imént merített teli a legény friss Tisza-vizzel.