Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-10-31 / 12. szám
Vissza a száműzetésbe. Hertelendyfalva és Székelykeve telepes községek csángó lakosai tömegesen hagyják el a községet, hogy visz- szamenjenek Bukovinába, honnan kivándoroltak. Erre az elhatározásra az a körülmény kényszeritette őket, hogy a telepités idején kapott műveletlen talaj termőképes állapotba hozatala sok évet vett igénybe, mely idő alatt nemcsak hogy semmi jövedelmük nem volt, hanem még kincstári segélyre is szorultak. — Az utóbbi években a már termőképessé vált talajt az árviz is pusztította, s e miatt tulajdonosaik kénytelenek voltak a szomszédos szerb és román községek határaiban bérelni, hogy valahogy megélhessenek. Ez évben sem a szerbektől, sem pedig a románoktól nem tudtak bérletet kapni s e miatt kizárólag arra a talajvizes birtok termésére voltak utalva. Az idei silány termés mellett ezeknek a szegény embereknek alig termett meg a betevő falatjuk, mindennek dacára a jószágigazgatóság végrehajtást vezetett a csángó lakosok ellen a hátralékban maradt kincstári tartozás miatt. A szegény nép nem tudott fizetni. Elvették tőlük a házat és birtokot, melynek az értékét már nagy részben lefizették és eladták másoknak. A telepesek birtokai tehát uj gazdát at kaptak. A szebeni román, a nagybecskereki és pancsovai szerb takarékpénztárak pénzeivel vásárolta meg a környékbeli szerb és román lakosság potom áron a csángók birtokait, kik e miatt aztán földönfutók lettek. Az árverés alkalmával a jószágigazgatóság kijelentette, hogy tavaszig a régi birtokosok bent maradhatnak a birtokban. Ez a kijelentés némileg vigasztalta a mindenéből kifosztott magyarokat mert reményük volt, hogy a telet még kihúz hatják a régi otthonukban. A szegény csángók azonban keservesen csalódtak a jószágigazgatóság kijelentésében. Az uj tulajdonosok csak azt várták, hogy a régi tulaj.Ionosok a termést letakaritsák a földről, neki álltak rögtön az uj birtok felszántásának, s ki el nem takarította a termést, azt kihányták. A mikor a földekről kiszorították őket, megkezdték a lakások kiürítését is. Egymásután dobták ki a szerencsétlen csángókat régi lakásukból A megszorult emberek futottak a hatóságokhoz, segítséget és oltalmat kérve az uj szerb és román birtokosok erőszakoskodásai ellen. Hiába hivatkoztak a jószágigazgató Ígéretére, hogy tavaszig bent maradhatnak a birtokban, — nem használt semmit. Mialatt a megszorult csángók egyik hatóságtól a másikhoz futkostak, addig az uj birtokosok kihányták őket az utcára, legtöbb része még azt sem engedte meg, hogy éjszakára a félszer alatt meghúzódjanak. Több mint 200 család lett ilyforrnái; mindenéből Kifosztva. Ezek nagy része a termésükből megmaradt -részt elkótyavetyélték s azzal a pár krajcárral, mft ebből kaptak, gyalogszerrel indultak neki annak a hosszú útnak, amely Bukovinába vezet. belől huszonöt éves volt. Évi adója — a pasa állítása szerint — évenként 10 ezüst forint. A tábori chirurgus állítása szerint — ha fel nem akasztja magát — még elélt volna negyven esztendeig. És igy 400, azaz négyszáz ezüst forint fizetéssel maradt el, mely összeget „szokás és törvény” szerint annak a falunak a kötelessége kifizetni, ahol a holttest találtatott. így tehát ez összegnek a megfizetésére és a pasához való kivitelére, Lőcsén Gergely uram, mint Bajom község bírája, különbeni megnyuzatás terhe alatt, ezennel felszólittatik. Lőcsén Gergely uram épen borotválkozott, mikor a pasa küldönce megérkezett, s csak a jó Isten őrizte, hogy a torkát el nem vágta ijedtében, pedig még nem tudott semmit. De sejtette, hogy nem jót jelent, mikora bírót a pasa köldönce látogatásával megtiszteli. Mikor pedig az Írást kibontotta és feltette orrára az oculárét (amit nem régiben a tiszteletes ajándékozott neki) és meglátta, hogy mi van abban az Írásban; akkor lecsapta a borotvát meg a tükröt (pedig méz csak félig volt megborotválkozva) az asztalra, aztan felugrott a székről, a „tálasról” leütött egy pár fazekat, egy pár széket feldöntött, hü élete párját, a kedves jó Borka nénit majd elsodorta, és úgy rohant ki az ajtón, mint aki az eszét elvesztette. Borka néni pedig nem tudván semmiről semmit, sajnálkozva sóhajtott férje ura után: „szegény férjem uramra ismét rájött „a vitus tánc!”*) Csak akkor kezdte gyanítani, hogy „baj van a faluban”, midőn meglátta a hosszú kardu, *)Igy nevezi a nép a kisebb őrjöngési rohamot. lófarkas vitézt, a ki szintén majd halálra ijedt a Lőcsén uram „vitus táncától.” Lőcsén Gergely uram pedig nem szólt egy árva szót sem, mindaddig, mig a falu házához nem ért. Volt annyi esze, hogy a maga eszétől nem határozott semmit, hanem összehivatta tüstént a falu apraját és nagyjait határozni, hogy mitevők legyenek,-mert jelenleg sem neki, sem a községnek egy árxa garasa sincs, neki pedig a megnyuzódás- hoz nem valami nagy kedve van. A bölcs tanács hamar tudomásul vette e rendkívüli hirt. Okoskodtak, tanakodtak, hogy mit volna legjobb tenni. Abban mindnyájan megegyeztek, hogy nem fizethetnek, mert nem volt egyiknek sem ejy árva dénárja sem. Abba szintén nem akai- tak belenyugodni, hogy a biró megnyuzassék. (Ez ellen leghathatósabban érvelt maga Lőcsén Gergely uram.) Hogy kellene hát e szörnyű veszélyt eloszlatni a falu, illetve biró uram fejéről? Végre aztán a falu legbölcsebb embere, Felvégesi Kondér Mihály ajánlott egy megmentő módot. — „El kell tagadni azt az erdőt, ahol az akasztás történt. Azt kell mondani, hogy az soh’sem volt bajomi határ.” Természetes dolog, hogy még akkor nem voltak teg lekkönyvek, földabroszok, s igy ez az eszme kivihetőnek látszott. E szavakra öröm sugárzott végig minden arcon. Oh, mégis csak jó, ha a faluban egy okos ember találtatik — mondá hálálkodva biró uram — megveregetve Felvégesi Kondér Mihálynak vállait. Illyés János. (Vége következik.)
