Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-10-17 / 10. szám
3 telenül mardossa és változtatja partjait, úgyhogy, a hol egykor a halászok hálóikat szárogatták, most mély tengerfenék van; mig másutt gabonatermő rónasággálett ahalak egykori birodalma. így változik a föld arculatja még napjainkban, szemeink előtt is. Hát még micsoda változásokon kellett átesnie, mig jelen alakját megnyerte? Hiszen a teremtésnek első napján csak egy nagy izzó gőztömeg volt, moly évezredeken át tömörült, olvadt sziklává, s ismét évezredeken át hült ki annyira, hogy növények, majd állatok és emberek lakóhelyévé lehetett. S micsoda roppant forradalmak: — földrengések, vulkáni kitörések és özönvizek látogatták még ezután is; s ki tudja, miken megy még át amaz utolsó nagy változás, nagy halál előtt, melyet szent könyvünk megjövendöl: mikor a tűzben született föld lüz által semmisül meg. De legfájdalmasabban tapasztaljuk a múlandóság hatalmát mi magunkon, e múló világnak múlandó gyermekein. Ha felnyitjuk a történet könyvét, nr'ntha egy nagy temetőbe lépnénk. Azok a hatalmas, nagy alakok, kik egykor nemzetek és birodalmak sorsát intézték, kiknek parancs szavára egy-egy nép indult fajirtó háborúra: a Caesarok Nagy Sándorok, Attilák, Árpádok csendesen alusznak jeltelen sirjokban; és azok a hatalmas családok, melyek oly fényes betűkkel Írták fel nevűket nemzeti történetünk lapjain: a Hunyadiak, G-arák, Aporok, Báthoryak, Rákócziak, mind-mind kihaltak! Utolszor nyílt ki. utolszor zárult be mögöttök a családi sírbolt; megfordították rajta a családi címert: egy hatalmas család nincsen többé! S ha az emberek lehullása is csak olyan lenne, mint az érzéketlen faleveleké, melyek midőn leesnek, sem ők ném siratnak senkit, sem őket nem siratja senki: minő könnyű volna a mi lehullásunk is! De minket ezer meg ezer kötelék kapcsol az élet fájához s mennyire fáj az embersziv, midőn a szálai egyenként szakadozni kezdenek s válnunk kell ettől is, amattól is, mindentől, a mi kedves volt nekünk. A királynak, midőn meghallja a hivó halálharangot, nem egyedül az fáj. hogy meg kell halnia, hanem inkább az, hogy vele együtt fejéről is lehull a korona, kezéből kiesik az uralkodás pálcája és királyi bíborától meg kell válnia; a bölcsnek sem a halál fáj, a mit nyugodt, bátor lélekkel elviselne, — hanem fáj az elválás kedves eszméitől, nagy fáradsággal összegyűjtött szellemi kincstárától, melyeknek segélyével a természet oly sok elrejtett titkának birtokába juthatott. A gazdag aranyát és ezüstjét siratja, melyeket itt kell hagynia; a hatalmas a pénzt, a dicsőséget, melyek a sírba nem követhetik. Vagy nézzétek a haldokló művészt, midőn hidegülő kezén már érzi a halál fagyos lehelletét, — könyező szemei előtt még egyszer elvonulni látja szellemének dicső alkotásait és azoktól elválnia, sokkal jobban fáj neki, mint maga a halál. Hát a szegénynek mitől fájna az elválás, hiszen neki nincsen mitől elválnia? Oh igen, — szegénységétől fáj az elválás. Csak olyan drága, csak olyan becses volt neki az a kis kunyhó, melyet el kell hagynia, mint a gazdagnak az ő fényes palotája; talán nagyobb boldogságot is talált ő abban, mint a gazdag a magáéban, hiszen ő még forróbban szerette azokat, kik most könyeiket felé nehézkes lépésekkel. Lassú a járása, mint általán a homoki népé. A fiatal Balogh, hogy ketten maradtak az öreggel, könyökre támaszkodik, pipára gyújt s elgondolkozva csukja rá i kapukot. Bő ingujja lecsúszik a földre duzzadt, kemény izmairól. Mire visszatér Balázs, neki fohászkodik ő is a szónak. — Négy darab hízónk volt az őszön; tudja kend, a mi termést behordtunk, fölótettük. Aztán három eldöglött,egy maradt az adóra. A sutuból került ki télre a szalonnánk a tányérica magjából.*) Máskor a marhának adtuk.... Ez a kicsi föld nem bir eltartani enynyiünket. A kenyérnek valót is szűkén adja. Az urak meg a jó módban nem törődnek a szegény néppel. Mondják amarra a Dunántúl, tízezer hold termőföldnél több van az érseknek Igazság az? A kormány mért nem adja ki a népnek? A csuhás barátok úgy is tőlünk koldulnak búzát.... Balázs fejével int a beszédre s merőn nézi a földet. Az öreg Födi is megmozdul, felül a tarlón. Ráncos, sovány karjával átkapcsolja a térdét. — Mind igaz a szavad Nem szólok ellene — mondja csendes hangon. Értem a lelhetek háborgását. — Gondolja meg hát kend is a dolgot. Sok erre felénk *) Olajpogácsa. a földéhes városi nép. A kend gazdaságának is' akadna vevője még az őszön. Aztán behordás után után fölvesszük mink is a foglalót. Az öreg vastag tüskés szemöldökét összerántja aszóra. — Engem ne mozgassatok innen. Ide köt a vénsé- gem. A fiatal iát nem nehéz átültetni, az gyökeret ver megint, az élet dolgozik benne. De az öreg fának a régi földben szakadnak a gyökerei, ha kimozdítjátok... .Mi hasznotok se lenne belőle, ha ráadnám is a fejemet.-- Ha kend is gyünne, hamarabb eligazodnánk az uj gazdaságban —- mondja Balázs. — Aztán ismeritek azt a földet?--- Azt mondják bőven terem, csak munkás kéz nincs hozzá, a melyik feltörje. — Ki mondja? — kérdezi az öreg indulattal. — A ki mindent eligazít, mig odajutunk. — Az a gyütt-mönt tudja mér beszél, mink meg későn tudnék meg, fiam! A két gazda lecsüggesztett fejjel hallgat, az a gyáva félelem látszik szemükben, a mi olyan igazán megviseli a magyar föld népét, mikor elveszni látja lábai alatt azt a darabka anyaföldet,a melynek már puszta látása megelégedt- séggel tölti be szivét, a melyen azt gondolta, holtig birkózik a termő röggel, mint apja, nagyapja tette. Az öreg pedig csak beszél tovább fáradt, lassú szóval, néha a prücs-
