Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)

1900-10-17 / 10. szám

4

öntik halvány homlokára^ mert tudja, hogy azok nem gazdagságáért szerették, hanem önmagáért.

Köny hiába pereg, szív hiába sajog: a királyog a koldusokkal, a bölcsek a tudatlanokkal, az erősek a gyengékkel egyaránt lehullanak, mert meg vagyon Írva: „Elhullunk mi mindnyájan, mint a fáknak levelei.” Ezsaiás 64, 6.

És az embereknek sorsát követi az embereknek minden alkotása. A büszke palotákat, az erős várakat, a merész tornyokat és pyramisokat, melyeket ezer meg ezer emberkéz rakott, megemészti az idő vasfoga; a világvárosok, az emberi türelem, szorgalom és gazdagság teremtményei, mind-mind elenyésznek. Vagy hol van, mondjátok, — Nini ve, Assyriának tündöklő szemefénye, a drágakövek városa, melynek utcáin a világ minden nemzetének karavánjai tolongtak? Hol van, alabástrom medencével ellátott, szobrokkal ékesített szökőkutjaival, függő kertjeivel? Hejh, Ninive! A régiségbuvár kíváncsian meríti ásóját az eltemetett pompa és gazdaság nagy sírjába, és a romok azt beszélik néki: „Az embernek minden gazdagsága olyan, mint a mezőnek virága!” Vagy hol van Tadmor, a pálmák városa? Közepén ott állott a Napnak pompás temploma 390 oszloppal. . . A kunyhók, melyek szanaszét feküsznek omladékain, nem felelnek; de a sivatag szele, a mely eltemette, s még folyvást temeti, mintha azt súgná, azt nyögné a vándor fülébe: „Elmúlik a világnak ábrázatja! Olyan a nép, mint a fü, mint a mezei virág!” Mit büszkélkedtek hát, mit kisértitek az Istent? Hiszen veletek együtt kezeiteknek és szellemeinek minden alkotását, minden szerzeményt, a köveket és ércemlékeket is megeszmészti az idő. Meghaltok; meghal veletek együtt emléketek is; kezeiteknek minden munkája összeomlik, és eltemeti az enyészetnek bus, panaszos szele. Nincs semmi, semmi állandó örök; minden csak tünemény, minden csak álom a világon . . .!

II. De, mégsem! A hervadásra hajló természet, a múló föld, a haldokló emberek, és az összeomló világ közepette van valami, kell lenni valaminek, a mi fölött az elmúlásnak nincsen hatalma; a mi örök, és a mihez menekülve mi is fenmaradunk; ha szinte az egész világ összeomlik és az enyészet mély örvényébe hull.

Isten, a mi mennyei szerető Atyánk, nem hagyott bennünket az enyészet és halál olcsó zsákmányául; mint mentő hajót kibocsátotta az enyészet nagy tengerére az ő örök beszédét, örök evangyéliomát, mely ha az ég és föld elmúlnak is, megmarad mindörökre, s melyre menekülve bátran evezünk át a halál és a sir mély örvényei felett. Szabad-e hát kétségbeesnünk? És szabad-e megvetnünk ezt a múló világot, azt mondva: hiszen itt minden változik, enyészik, miért törjem hát én magamat, hogy szebbé és jobbá tegyem? Nem Keresztyén Testvéreink. Mert noha múlandó, mégis csakugyan szép és dicső világ ez; és ha Idvezitőnk 33 évet áldozott megváltására: nekünk is fáradozni, munkálkodni kell, hogy közelebb vigyük a tökéletesedés isteni céljához.

Ne vegyétek azért le kezeiteket a munkáról, migcsak a világon éltek! Azonban azt se feledjétek, hogy múlandó és nagyon szegényes alap arra, hogy rajta valami maradandót, valami örökkévalót építhessetek. Ne helyezzétek bele minden reményeteket, hogy vele együtt meg ne semmisüljenek. Keressétek azt, a mi örök, s arra építsetek: az Istennek örök beszédére!

kök csiripelése is elnyomja a hangját. A két fiatal gazda már nem is hallgat rá. Csalódottan, fájó szívvel látják,mint vész el bizonytalan messzeségbe remélt gazdagságuk képe s csak a dac hajtja még őket utána, a messsze idegenbe, a hol úgy gondolják, több becsülete van a föld munkás népének, mint itthon.

Az öreg érezte, hogy a gazdagság biztató reménységétől fosztotta meg a két embert. Egy más utat' akart nekik mutatni a boldoguláshoz a haza földjén.

— Mást mondok én — nyomta a szavakat — a gazdálkodás során fordítanánk... .Én is ökrökkel szántottam vagy negyven láncon jó fekete homokot amoda az erdőn túl valamikor.

Volt bőven legelő is, fáik ás-an járt a jószág a kövér fü- vön. Tíz esztendő alatt, mire kiszorítottak a nagy bérlők, tanyát szereztem. Azóta föltörtük a gyöpöt is, még se elég a föld az eke alá. Hát a kapa kevesebb földnek való. Azután nézzétek fiaim! Akinek hat lánca van, ne szántsa úgy, mintha hatvan volna....

— Há másképen kell bánni a földel, mutassa meg, aki érti.

Mondja komoran, kedvetlenül a fiatal Balogh....

Már jól belehaladtak az éjszakába. Az öreg szava egészen ellágyult, nem felelt a gúnyolódásra se. Ujjai kikapcsolódtak, tekintete odatévedt a szürke kőkeresztre a sem- jék szélén s lassan végig fekszik a tarlón.

Balogh is leereszti a fejét, a pipa kiesik a kebéből.Ugy félálomban hallja az öreg „nyugadalmas jó éjszakáját.*'

Bálázs m g neki indul a földeknek. Gondok hánykolódnak a lelkében. Az ismerős mesgyéket még éjjel is látni akarja... .Nehéz megválni ettől a földtő1. Eltévelyeg a semjékig. Ezen a tájon legeltette gyerek korában az apja jószágait, ügy véli, most iramodott előtte el az a tarka üsző, améknek az árából az uj ködment vették. Amoda ostorozta az ökröket, a mint végig hasogatta nyomukban a fénye eke-vas a barna homokot.

Visszagyüvet a keresztekhez mén. A kaszán igazit, a mint meggörnyed, nehogy rozsdát fogjon rajta a harmat. Kihúz egy szálat a búzából s az ujjai között morzsolgatja a telt kalász szemeit.

Az agácok során könnyű homoki kocsi nyikorog az élet terhe alatt. Meg-megdöccen a buckás utón. Mérges kutyaugatás kiséri a tanyák közin a kocsizörgést.

Aztán kis idő múlva elvesz minden nesz a földeken. A nyugodalmas csendesség pihenni hívja Balázst is. Az öreg Födi békés arcára esik tekintete,mintha-megköszönne neki valamit, néma hálálkodás szól a szeméből s nagyot sóhajt va fekszik végig mellette a harmattal lepett tarlón.