Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)

1900-10-17 / 10. szám

Mire tanítanak a hulló falevelek?

„Elmúlt az aratás, elvégződött a nyár”, és mi az elmúlás bus gondolatával szivünkben, szomorúan állunk meg a hervadásra hajlott természet ölén, hogy, midőn „a lassú halál gyilkos fuvalma” átszáll a hűvös, őszi tájon, hogy letétjje róla a tavasznak és nyárnak vidám ékességeit: — felfogjuk a nagy haldoklónak utolsó bucsumosolyát, szivünkbe zárjuk utolsó búcsúszavait.

Mert mosolyog, mert beszél hozzánk a nagy haldokló. Legalább az értelmes keresztyén, ki figyelmes szemekkel és hivő szívvel tekinti a világot, mindenkor hallja és érti a természet szavát. Számára a földön tovasiető pataknak hullámai, az égen úszó fellegek, a nyári szellőtől ringatott zöldelő faág és vig madárének: — mind megannyi evan- gyélisták és apostolok, melyek az örökkévaló, bölcs és jó Istenről beszélnek hozzá, a ki teremtette és fentartja a nagy mindenséget. Előtte az egész természet egy nagy. Istent dicsérő templom, melynek oltárára a tavasz virágait, a nyár gabonakévéjét, az ősz a gyümölcsterhelte ágat teszi fel, mig a tél, mint egy őszszakálu, öreg pap áll az oltár mellett, a szunnyadó élet felett, hózsoltárokkal és viharokkal dicsérve az Istent.- Körülöttünk és felettünk minden változik, enyészik; a születés és halál jelenetei váltakoznak minden pillanatban szemeink előtt; mi magunk is egyenként, egymás után, mint sárgult levelek lehervadunk az élet fájáról. .. Csak egy van, a mi felett az időnek, az elmúlásnak nincsen

hatalma: az Isten beszéde! Ha a fü megszárad, és a virág elhull is, a mi Istenünknek beszéde megmarad mindörökké Midőn tehát

I. A közös múlandóságról elmélkedünk, vessünk egy tekintetet arra is,

II. A mi felett a változásnak, az enyészetnek nincs hatalma.

I. Az elmúlás, a halál tehát közös sorsa mindennek a földön. A természet arculatja örökké változik. A fakadás- nak, a virágozásnak, a hervadásnak és a halálnak évszakai egymást űzik, egymást kergetik. A tavasznak enyhe suga raival kibocsátja az Ur a maga lelkét, és megújítja a földnek színét; virághimes, zöld palástot ölt magára a föld. De az Ur lelkének egy másik fuvallatára egyszerre lehull róla a fejedelmi palást; megszárad a fü, elhervad a virág, és a föld, mint egy kincseitől megfosztott király, koldus betegen, ékesség nélkül didereg.

De nemcsak ruhája változik, nyövik el minden évben, hanem maga is. Nézzétek meg azokat a büszke, fellegekbe nyúló hegyeket! Nem úgy tekintitek-e őket, mint az állandóságnak jelképeit? És ime, azok a büszke óriások lialdok- lanak. Az oldalaikon lefutó patakok évről-évre, napról- napra. hordják alá törmelékeiket a völgyekbe. A téli fagyok, a nyári záporok, a viharok és a villámok egyaránt őrlik, morzsolják, koptatják őket, s eljő az idő, mikor egészen elkoptatják, s nem pihenhet meg többé csúcsaikon a vándor felhők tábora.

Az örök mozgásban, forrongásban levő tenger is szünKaszások.

A hold fényes sarlója éppen lesiklott a csillagos égboltozaton amoda a facsoportok mögé, melyek a szétszórt tanyák körül sötétlenek a nyugoti félhomályban.

A kaszások, úgy ahogy, a munkából kiálltak este pőrére vetkezve nyúltak végig a szőke tarlón.

Az öreg Födi egy ócska szűrt hajított a buzatövekre. Neki már fájós csontjai vannak. Amazoknak jó ágy úgy szüzén a szúrós tarló. Hárman vannak s kölcsönösen arat- gatják a megért életet egymás földjén. így nem jár napszám a segitségért, se „rész“, csak munkában.

A fiatalok egyike — nagyszál barna ember, mélyen fekvő szemekkel — szó nélkül fölemelkedik, szét néz a szabad, sik földeken.

A gabona egy része még talpon van, s a lekonyuló rit- kás kalászok száraz zizegéssel dőlnek egymásra, a mint rájuk fekszik a keleti szél a „Mattyról.“ A föld hosszában búza keresztek fekszenek szép rendben a tarlón Az ember elfordul kemény tekintetével a sik határban szétszórt tanyák irányába.

— Ezt az egész határt húsz esztendő előtt még az apánk bírta maga, — mcndja büszke szóval — gondolom száz lánc a semjékkel. Mire osztoszkodásra került a testvérek között, tiz lánc jussa lett volna egynek. Hanem hu láncot elmarkolt az indzsellér, a fiskális.

— Hát megéltek becsülettel a nyolc láncon is, Balázs. Akasztja meg a szót az öreg.

— Csak vergődünk — fordít az öreg szaván Balázs, csüggedt szomorúsággal. A tavalyi szükség elvitte a tehenünket. Az asszony ma is siratja.

— No, de a szőlőd szépen felvergődött az idénie, hoz az tehénre valót.

Balázs lemondóan int a kezével.

— Belevertem kétszáz pengőt. Négy esztendő óta fojtogat érte a bank. Minden esztendőben rosszabbul fizetett az aratás, nem tellett pénz a törlesztésre. A banknak szüretelünk abban.

Az ember eltűnődik egy percre. A rossz esztendők nyomorúsága lázitja a sorsa ellen. A szegénység, meg a keserűség veri a szűk határra szoruló ősi jussról, a mit áruba vetett.

Kedvetlenül gondol a vándor botra s a gazdagsággal kecsegtető idegen ország felé. Annyi szála fonódik szivére az emlékeknek, a mik ide kötik, az ősök vérivel áztatott röghöz.

A tarló végiben a lovak nagyot rántanak a saroglyán. A csörömpölést hangos dobogás követi. Megindul a lovak