Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-10-10 / 9. szám
2 az embersziv ahhoz az imádott hazához, a hol bölcsőnk ringott, a hol mint boldog gyermekek gond nélküli ártatlanságban az első örömöket és első fájdalmakat éreztük, a hol az ismeretlen jövőnek első édes álmait álmodtuk. Oh bizony szent az a hely, gyermekkori legkedvesebb barátainknak lakhelye; szüléinknek, testvéreinknek, rokonainknak békés csendü temetője, temetőnk egykor tán nekünk is! A Jezreélbeli Nábót kicsiny ősi szőlőcskéjét ezért, nem akarta elcserélni Samária egykori királyának, Achábnak királyi szőlőjével és gazdag kincseivel, mondván: az Ur oltalmazzon engem attól, hogy neked adjam az apámról maradt örökséget. S hogy még a halál is édesebb a szülőföld kebelén: igazolja az idegenben elhalt Jákób pátriárka, a ki az egyptomi királynak mesés fényességű palotájából is visszasírt haldoklása percében örökségébe, mit Chet fiaitól vett és szent esküvel kötelezte gyermekeit, hogy csontait s porsátorának maradványait hazája földjén hántolják el. Ezt az édes vonzalmat érzi szivében mindenki, csak az nemi kiről a közmondás tartja: sem országa, sem hazája. S méltán, mert a kinek szivében a haza s annak szeretete nem él, az számüzöttnek tekintheti magát mindenhol. Es ha Ulysses a halhatatlanságnál többre nézte hazáját, a sziklás és kopár Ithakát s szintúgy kívánkozott abba mint Agamemnon a gazdag Mycenebe; ha Aeneas a már hamvaiban szendergő Trójához is mondhatatlan vonzalommal viseltetett, mennyivel nagyobbnak, mennyivel melegebbnek kell lennie a hazaszeretetnek mi bennünk, magyarokban, kiknek hazáját az ősök ősei életök árán tartották meg, — azt a szent örökséget, melynek minden parányi porszemét honfivér öntözé. Hazánk, édes magyar hazánk, ezért szeretünk, Jl. Toi'oliei. (Vége.) — Becsapott a furfangos paraszt — azt mondogatták ismerőseim és barátaim, midőn elbeszéltem a dolgot s mutogattam az érdekes bibliát. Midőn az esemény után eltelt 2—3 esztendő, magam is kezdtem kételkedni az emberismeretemben s annál kel- lesebben lepett meg, midőn karácsony előtt beállított hozzám egy fiatal suhanc legény. — Füzesi Nagy Barnabás vagyok, annak az embernek a fia, a ki a bibliát itt hagyta. — Pancsova tájékáról jöttem, ott dolgoztunk földmunkát, a meddig az idő engedte, most édes apám elküldött a könyvünkért. — Derék dolog, mindjárt előkeressük. Az ám, ha az olyan könnyen ment volna. A nevezetes biblia eleintén az íróasztalomon feküdt néhány hónapig azután a könyves szekrénybe tettem, onnan meg valami könyvmustrálás után a padlásra került, a régi könyvek közé, szóval szőrin-szálán eltűnt, hiába hánytunk fel érte mindent. Igen kellemetlen kezdett lenni a dolog, dühösködtem, egész házam népe a bibliát kereste, s midőn minden igyeezért imádunk mi téged. Ez a varázserő vitte vissza hozzád azokat a liazátlanul bujdosó nagy fiainkat, a kiket a vértanúi haláltól megkímélt végzetük; ez a varázserő ad a mi sziveinkbe, amerikai magyarok szivébe is irántad lángoló szeretetet, mert talán szebb, boldogabb lakóhelyet igen, de hazát, melyhez annyi szent emlékezet csatol, rajtad kívül e nagy világon sehol nem találunk. Hozzád vonzza szivünket a távolból is az emlékezet: egy-egy fejfa, egy-egy sir- halcm, mely ott domborul szeretteink felett a messze napkeleten, abban az édes magyar hazában. y. u. Az egyház ellenségei. Volt idő, a mikor a Krisztus anyaszentegyházának ellenségei a Krisztusban igazán hívőket álnok fegyverrel üldözték, kínozták, templomaikat, iskoláikat erőszakkal elvették, betiltották; egyházi javadalmaikat lefoglalták; papjaikat, tanítóikat gályarabságra hurcolták s ki tudná felsorolni azokat a kínzásokat, a melyekkel a keresztyéneket hitök megtagadására akarták kényszeríteni? De ők hitükben állhatatosan megmaradva, a kinpadon vérzetté el, vagy a bitón haltak meg inkább mint sem hitüket megtagadták volna. Oh dicső ősök! A Krisztus anyaszentegyházának meg annyi vitéz harcosai, hol vannak a ti utódaitok ma? Hol vannak, a kik bár ma már sem kínzások sem üldözések nincsenek, hitök t megtartják; hol vannak, a kik a Krisztusba vetett hit boldogító voltáról mindenütt és mindenkezetünk kárba veszett, sajnálkozva, szégyenkezve jelentettem Barnabásnak, hogy nem találjuk „azt“ a könyvet,de adok helyette más bibliát, újat, díszes kötésüt. — Nagy baj ám az tiszteletes uram, mert az édes szülém, az apám azt mondta, hogy mindjárt meggyógyulna ő, ha könyvéből olvasgathatna,s „a betegek könyörgését“ eli- mádkozhatná. — Hát beteg az édesapja? — Nagy beteg, — talán?----e szavaknál kicsordult a köny a szeméből -- az volt a kívánsága__Két nap óta jövök ebben az istenítélet időben. — Hát azt mondta az apja hogy akkor meggyógyulna? hát gyalog jött? annak a könyvnek elő kell kerülnie, ha szétszedjük is érte a házamat. Elképzeltem magamban, hogy mennyit szenvedhetett ez a fiú a kegyetlen hideg időben, midőn csonttá fagyott minden,dühös hóviharok száguldoztak végig a nagy bánát- rónaságon. — Itt a könyv édes apám! igy kiáltott fel a kis leái nyom, a ki ott térdelt a szekrény elé kihányt köny ^halmaz közt. — Talán éppen én tettem bele ebbe a szép bekötési táblába, rebegte pironkodva.
