Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-11-28 / 16. szám
1 “Mi — mondja tovább — nem vetjük meg a szegény parasztot, de elmegyünk hozzá kiadványainkkal, hogy hi- tünkkelszolgálatot tegyünk neki és öt erkölcsileg megmentsük." „Az evangéliumból kisugárzó erkölcsiségre van szükségünk, mert a mai társadalmi életben a nap minden órájában kisértéseknek van az ember kitéve,és a ki nem hordja szivében az evangélium erkölcsi erőit, az inenthetlenül elbukik. Amikor tehát mi be akarjuk oltani népünk leikébe az evangéliumi tiszta hitet és erkölcsöt, azzal nagy szolgálatot tegzünk neki és képesít jük az élet harcában való biztosabb megállhatásra.” Tehát e nemes lélek a te sorsod javításán s élted megszentelésén is aggva csügg, szerény testi töredelmektől jelfáradt s kenyeredet orcád verejtékével kereső embertársam a Krisztusban testvérem. Továbbá inti a hivatalos egyházat, papokat, tanítókat, hogy „a népet'nem elég Írni és olvasni megtanítani, hanem az evangélium által a lelki olvasásra kell megtanítani, a fő dolog az, hogy a vallás a mindennapi élet és munka sója legyen s az embereket a Szentlélek templomává nevelje.“ Beszédének befejező szavai az ódái fenség (magaslatára emelkedtek. Jézus Táborhegyi megdicsőülését idézi a szónok S megkapó irásmagyarázattal igy szól: „Mikor a tanítványok szeme megszokta a menynyei fényt s hallották a mennyei szózatot; (Ez az*Én szerelmes Fiam, kiben Én megnyugodtam Otet hallgassátok) tekin_4_________________________________________ tetűk mind felebb emelkedett s akkor már csak Jézust látták, az ő valódi eszményképüket. Nézzünk mi is fel és keressük a magasban a mi eszmény képűn Két: Jézus Krisztust. Minél szorgalmasabban keressük Őt, annál bizonyosabban meglátjuk az Ő dicsőségét é$ megtaláljuk az Ö megtartó isteni hatalmát, a mindennapi életben, fényben és borúban egyaránt.“ A végszavak e hittel teljes Lutheri ének idézetébe olvadtak be: Erős várunk nékünk az Isten! Az vagy, az Uram! S maradj is-az. mindenörökké! Majd a titkári jelentés után következni kellett volna Ritook Zsigmond nagyváradi királyi táblai elnök felolvasásának, de a szerző gátolva lévén a megjelenésben: Hamar István budapesti ref. theologiai tanár olvasta fel a nagy gonddal s ügyszeretettel irt jeles értekezést. Ritook a magyarországi ref. egyház egyik tiszteletreméltó munkás tagja. Nemes érzésű, magas evangéliumi gondolkozásu, egyháza szeretetétől áthatott férfiú. Hü és igaz emoer. Értekezésében sürgeti különösen a n ők egyházias nevelését; továbbá az összhangzatos templomi éneklés behozatalát: hangsúlyozza a református felekezeti árva- és szegényház, — gyermek-menhely felállításának, — munkaképtelen szegények, betegek segélyezésének, özvegyek gyámolitásá- nak, szóval a Krisztus által parancsolt emberbaráti szere- - tet-intézetek felállításának szükségét. Oh bizony az aratásra való gabona sok, de az arató kevés. Segítsen bennünket a kegyelem Istene ezen áldásos munkamezőn való fáradozásunkban ! Törvényesen akarám hát igaz ügyemet megmutatni s evégre egy általam megkért s magát ajánlott r. kath. fő- szolgabiró ur eleibe állitottam tanúimat, kik leteendő hit után, készek valánakmind bizonyítani, hogy az olasz káplán előadása költemény; hogy a beteg káplár egyébkor is, de nevezetesen midőn a szent vacsorával élt, ép elméjű volt. Már csak a kórházban jelenvolt katonatanuknak kellett volna a szolgabiró úrhoz jönni, de ezeket az olasz ezredes-kapitány nem bocsátotta, okul adván, hogy ezt a nm. főhaditanács engedelme nélkül nem cselekedheti; nem tudván, hogy a katona, a katonai dolgokban a hadi felsöség alá tartozik ugyan, de mint hazafi, ország lakosa, vagy csak mint itt mulató idegen nemzetbeli, a polgári dolgokban és igy, mint tanú, a nemes vármegye s szolgabiró alá tartozik. Nagyon kapott a szolgabiró ezen; ő is elhajtotta maga elől a polgári tanukat, mondván: “ha a katonák nem jőnek, a kentek tanuvallásokat sem hallgatom ki; azért haragusz- nak kentek, ugy-é, hogy a pápista pap egy lelket nyert? Takarodjanak haza! Haza érkezvén a generális ő excellenciája, első gondom vala tiszteletére menni s igaz ügyem elnyomattatását bepanaszolni s a többek közt ezt mondani: “Kegyelmes uram! ha igy alattomos ravasz utón és módon, holta után is pápistává lehet a protestánst tenni, úgy egyikünk sincs bátorságban. mert beteg korunkban eljöhet egy pápista pap látogatásunkra s rá fogja, hogy pápistává lettünk, vele úgy egyeztünk meg, hogy mig élünk, senki ne tudja, csak holtunk után jelentse ki a pap.” Megindult szivvel hallgatta hosszas panaszomat, (melyet röviden elő nem tudok adni, ömölvén szivemből a kedvetlen indulatok, számból a fájdalmat kifejezni akaró szózatok), hallgatta, mondom, a generális ur, s érzékenyen igy* szólott: “Ha én idehaza lettem volna, mindezek nem történtek volna; ezt orvosolni kell, adja be írásba tiszteletes uram a panaszt s hozza el hozzám holnap ” ál ég az nap végire járt a tisztelt generális ur a dolognak, megtudott minden környülállásokat s midőn másnap az írással hozzámenék, azt mondá: “Már tudok mindent, meg vagyok győződve Tiszteletes Uram igaz ügye felől; de már a protocollumot felktildvén az olasz ezred, melyben csak igy van röviden érintve a dolog, hogy a káplái pápistává lett s a kath. káplán eltemette, tehát a dologba addig már nem avatkozhatom, nem vonhatok kérdőre senkit, mig a n. m. fohaditanácstól ide előmbe, a commandóhoz parancsolat nem jön, hogy a dolgot újra-vegyem elő s a mi igazságtalanság történt, világosítsam ki. Kérje hát az eklézsia nevében I iszteletes Uram, a bécsi ágens által a főhaditanácsot, hogy a sérelmet orvosolja; jelentse be az eklézsia panaszán tudom, hogy mindjárt fog jönni hozzám, a commandóhoz parancsolat, hogy a dolgot nyomozzam.
