Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)

1900-11-28 / 16. szám

1

zsoltáráéval: „Nem nekünküra m, n e m n ékü i k, hanem a te nevednek adjad a dicsőséget a te i rgal m áss ágod é rt és a te igazságodért” (155 Zsolt. 1 v.)

És ha mégis találtok olyan embert, a ki előmenetelét egyedül a saját érdemének tulaj don it ja; a ki elfelejti, hogy „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnétfelül vagyon, melyleszáll a világosságnak A t y j á t ó 1 [Jakab ap. 1,17], az előtt nem szükséges még a szent könyvet sem felnyitnotok, nem szükséges előtte elolvasnotok az ó-szövetségnek utolérhetetlen, ragyogó, szemkápráztató képeit, Istennek a természetben megjelenő'hatalmáról, bölcseségéről, jóságáról és dicsőségéről. Csak mutassatok reá a levegő vándoraira, az égi madarakra, akiknek,mint az ntban bujdosóknak,nincsen szántóföldjük, mert nem vetnek, nemaratnak, sem a csűrbe nem takarnak [Máté ev. 6, 2b]. Mutassátok meg neki a tüzes liliomok remek ruházatát, a melyek pedig a növekedésnél egyebet nem tudnál^, mert nem szőnek, nem fonnak [Máté ev. ti. 28]. Mutassátok meg neki a fűszálon reszkető áldást, a harmatot; mutassatok reá a nap sugarára, a mely a sziklák mohára is leszáll; a mely megcsókolja az utolsó porszemet is; a melynek melegét és fényét a madár égfelé bocsátott énekével; a liliom, a fűszál, a moha szinével, növekedésével; a porszem ragyogásával köszöni meg. És ekkor kérdezzétek meg, hogy nem hasonlit-e ez a kép egy másikhoz, egy egészen érthetően beszélő jelenethez, midőn a szegény, elhagyott árva gyermekek meleg ruhát, kapnak egy emberbarát ajaidékából, a kinek ők talán arcát sem

ismerik, a kinek talán még nevét se tudják, a kinek csak meleg szivét, szerető lelkét ismerik, érezik és áldják. Kérdezzétek meg, él-e hát Isten az égben és az ég alatt?

K u th y Zoltán!

EmléKe^és

a magyarországi protestánsok pozsonyi gyűlésre.

Magyarországi levél.

Az ünnepi díszben ragyogó tornaterem, melyben a gyűlés tartatott. Istenházává alakult át; azzá alakitá, szentelő azt sziveink vallásos hangulata s a két protestáns felekezet itt megjelent tagjainak egymást megbecsülő s átkaroló testvéri szeretete. így szólottám Jákobbal: “e hely bizonynyal Istennek háza s a menyországnak kapuja”; a mit igazolt is nyomban Gvurácz Ferenc evangélikus püspök egyházi elnökünknek a gyűlést megnyitó, lelkes, apostoli buzgóságból átmelegült remek beszéde .Az eszmékben gazdag megnyitó beszéd, melyből kisugárzott az Isten, az egyház és hazaszerelme, magával ragadta úgy a férfi, mint a nő közönséget. Midőn egyházunk nagy eseményekben gazdag múltját, küzdelmét, szenvedéseit rajzolta: köny szökött szemeinkbe; de egyszersmind _ azt az erős elhatározást kelté keblünkben, hogy mi is hívek maradunk drága egyháunkhoz. Érte munkálni, áldozni, nemes feladata lesz életünknek. Igen, munkálkodunk érted, mi drága magyar Sionunk, szívvel, észszel. imával, szeretettel, lniRéííi történet, ímly mindig nj murád.

Y'allássérelmi ügy Kassán, 1828.

Terhes Sámuel, széplelkii és tudós református lelkész, ki Kassán kilenc évig (1827—1836) hivataloskodott, közvetlen egyházi felsősége, azabauji ev. ref. egyházmegye közgyűléséhez, 1828. mácius 7-én. az alábbi hivatalos jelentést adta be:

Egy magyar katona-ezred itt fekvő tartalék seregéből való református káplár, csanálosi fi, ki az Isten házát vasárnaponként szorgalommal gyakorlottá, s jámborságáról, kegyességéről mindnyájunk előtt ösmeretes vala, megbetegedvén s a közkórházba, hol többnyire olasz beteg katonák fe- küsznek, vitetvén, egy szombati nap hirtelen ágya előtt látja az olasz ezredbeli r. kath .káplánt, kinek ezen szavaira: “ha nem akarna-é imádkozni? hiszen mindnyájunknak egy Istenünk van”, a beteg azt feleié, hogy neki van lelkipásztora s mihelyt megüzeni, tüstént el fog jönni s ő csak azzal akar imádkozni. Másnap, vasárnap reggel el is kiddé hozzám református káplárpajtását, hogy érte a templomban könyörögjek. Észre vévén a gyülekezet esedező szavaimból, hogy sin- lődő katona légyen tárgya, templomból kijővén, mindjárt mentek jó jó ismerősei látogatására, kik előtt elbeszélte, miképp kisértetett légyen, az olasz kath. káplán által. Két huszonnégy óra nmlva ismét kiddé hozzám ref. káplár pajtását, hogy hozzá, a szent vacsorát kiszolgáltatni, ne sajnáljak elmenni. Nagy buzgósággal imádkozván s a szent vacsorában részesülvén, egyházfimnak, ref. káplár pajtásának, a többi* betegeknek s az azokra felvigyázóknak jelenlétekben, végre elbúcsúzott, n lelkipásztori szolgálatot köszönte s dél után hat óra tájban meghalt. Megjegyzésre méltó az is, hogy a látogatókat a meghalt arra kérte, hogy eklézsiánktól nyernék meg, hogy ő ne a közkatona temetőbe, de, ahol már egy kis fia fekszik, a mi temetőkertünkbe temettes- sék el.

Halála után másnap, szerdán reggel, róm. kath. jámbor jó felesége, a nevezett ref. káplárral, hozzám jöttek jelenteni, hogy a beteg megholt. Hozzák el, mondám nekik, az úgynevezett Todtenscheint s tüstén rendelést fogok tenni tisztességes eltakarittatásáról. Ezalatt az olasz káplán elmegy a magyar tartaléksereg kapitányához, ki evangé- likds s igv szóla:

“Kapitány ur! én egy titkot fedezek fel; ugyanis, az a ref. káplár, ki halva fekszik, pápistává lett, ezelőtt negyednappal. de úgy egyeztem meg vele, hogy csak holta után jelentsem meg; azért is én fogom eltemetni. A' kapitány soha még ily szokatlan, törvénytelen, alattomos térítést nem hall*