Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-11-21 / 15. szám
4 véleményeknek, az evangyeliomi igazságok helyébe való feltolakodása, mindig veszedelmére volt az igazságnak, és világosságnak, szolgaságra vezetett a hit dolgában és nem szabadságra. Azért tűzték ki a reformátorok zászlójukra a harmadik elvet, mely alatt győztek, „a Krisztus egyedüli feje az egyháznak,” ő a fő, mi pedig a tagok, „ő szőlőtő, — kibe oltatunk, mi pedig a szőlővesszők”, azért a ki az ő helyére, akar tolakodni, az anti-Krisztus. Csak ezen elv mellett állhat fenn a szabad egyházi önkormányzat, és a hit, lelkiismereti szabadság. Legyen azért bárki, egyes ember, vagy legyenek többen, kik a Krisztus ama rendelete ellen cselekszenek: „ti ne uralkodjatok, mint a világi fejedelmek”, és rendeleteket adnak ki Krisztus nevében, úgy adván ki magukat, mint az ő helytartói. Mindezek a mi hitünkkel, vallásos meggyőződésünkkel ellenkező dolgok: hisszük és valljuk, hogy az ily hatalom nem egyes embert, de az egyház egyetemét, s annak képviseletét illeti. Ily meggyőződéssel álltak meg a reformátorok azon szabadságban, melybe a Krisztus, mint az egyház feje állitotta őket. Ily meggyőződéssel állhatunk meg mi is,kedves hitsorsosaim a mai nehéz időkben is ezeket követve, védhetjük meg hit és lelkiismereti szabadságunkat. Ezekből önként folyik, hogy azon három sark, vagy alapelvet, melyből a dicső reformátorok kiindultak, szentül meg kell tartanunk és őriznünk, mert a protestáns szabadság ellenei soha sem nyu- gosznak, — sőt újra — meg újra támadást intéznek ellenünk, hogy alapelveinket megdöntsék. Szász Károly, a nagytudományu budapesti ref. püspök ezeket mondja: Egy ' valaki *) — nevenék kedvezek — azt találta vagy merte mondani — hogy magyar hazánk történetében a török és tatár pusztításokkal egyenlő gyász-eset és veszededelem volt a reformáció bejövetele. Ha jól meggondolom e kijelentést, tekintve hogy ki mondta, s hol mondta: elismerem, hogy e vakmerő s lényegében igaztalan kijelentésnek van valami igaza. Magyar- ország népe akkor akkor katholikus volt — s a mohácsi vészszel egyidejűleg lépvén föl a reformáció: ez nem kevésb- bé szaggatta meg a katholikus magyarságot, mint amaz. Mohácsnál nemcsak a király, — de a magyar hadsereg vezére, a szerencsétlen Tömöri, kalocsai érsek s több püspök is s húszezer katholikus vitéz is elesett s a győztes pogány törökök sokasága lett a győztes a katholikus magyarság fölött. A török úgy dúlta és pusztította hazánk népét és földét — mint két századdal előbb a pogány tatárság. De az Isten, e második veszedelemmel szemben — épen azzal egyidejűleg egy áldást bocsátott nemcsak a letiport Magyarországra, hanem egész Európára: a megtisztított vallást, mely azóta (négyzázad lefolytéval) — az egész földkerekségén, Ázsián és Amerikán is diadal*) Régebben már megírtuk, hogy ez a valaki — gróf ZichyJJános volt. Rögtön összeszedtek minden csáklyát, minden hosszú kötelet s ki gyalog, ki kocsin siettek le a partra. Csónakot, lélekvesztőt leakasztottak láncáról s erős bátor ifjak, vihar- biró férfiak vaskézzel, kemény agygyal siettek megkísérteni: be lehetne-e menni a veszendő lelkekért? Lehetettem Ott volt már a vihar. Összetört jégen halandó meg nem állhat. Jégtorlaszon csónak előre nem mehet. Minden hiába. De jött a nyolc halász a jégmezőn. Mindig közelebb, mindig közelebb. Jól látták, hogy nyolcán vannak; — jól tudták, hogy tizennyolcán voltak.Ki az a nyolc.Fölismerni nem lehetett. — Az én apám! — Az én jegyesem! — Az én fiam! — Az én testvérem! Apák, anyák, testvérek, hajadonok, menyasszonyok jegyesek: mind fölkeresték a magukét. A vihar, a hó, a szürkület, a távolság, az isten irgalmában való hit minden szerető szívnek a magáét mutatta meg. Az öreg lelkész arcán lecsordult két nehéz könycsepp. Nem szólt, csak suttogott. Imára kulcsolt két kezére nézett. — Boldogtalan híveim, ők csak nyolcán vannak és ti mind a tizennyolcot látjátok! Istennek kegyelme vigasztaljon meg benneteket. Minden elmúló perc azt mntatá, hogy Istennek kegyelme lesz azokkal, a kik még élnek a vizeken. A jégmező már közelgett a nádas felé, alig volt távolabb két pus- kalövésnyinél. Már lelkendezve remélte mindenki, hogy az ő szerelmese megszabadul. Minden hiába. Egy szempillantás ,megszűnt a somogyi szél.Szélcsend támadott. A hullám még tajtékzott, de a jégmező már nem mozdult előre. A másik szempillantásban megeredt a bakonyi szél. Először lassan, azután erősebben. Az emberek ott a fokon csak azt vették észre, hogy a jégmező visszafordul s megy a Balaton közepe felé. Mindenható isten, — mi történik most már? Egy szivszaggató jajkiáltás harsogott fel az ég felé. A bakonyi szél ennek hangját vitte el azokhoz, a kik elmúlásuk felé siettek. De ő tőlük nem a sirás, nem a jajgatás hangja jött vissza a szárazföld föld felé. Négy óra volt már délután. A nap lenyugodott. A sötét felhők feketévé tették az alkonyatot Se hold, se csillagfény. Lassanként elkezdett esni az ónos eső. Jéggé, kéreggé fagyott a ruha mindenkin. A nyolc ember, inig menekülését látta, mig a parton levő szeretteit látta, néma volt. Csak szivük beszélt. De a mikor eltűnt előlük a part, elveszett előlük szeretteik arca s elveszett a menekülés minden reménye: megnyílt szivük is, ajkuk is. A parton állókhoz egyszer csak szent ének hangjait hozta a távol és a sötétség. A temetőbe menők szentjdalait énekelte nyolc tiszta, erős férfihang.
