Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-11-21 / 15. szám
3 Kiss Aron, a debreceniek ősi püspöke igy beszél: „A mint tudva van, a Protestantismus nevét attól a protestatiótól vette, melyet a hitbeli ősök a speieri birodalmi gyűlés elé 1529. ápril 19-ón terjesztettek be, Azóta beh sokszor félreértették, beh sokan elmagyarázták e szó igaz jelentését! Pedig azok a nagyok csak a szabadság szent nevében protestáltak. S az a protestáns szabadság nem más, mint az igaz keresztyénnek az a lelki állapota, mely hitből fakad; vallásos meggyőződéséért senkit nem bánt s éppen azért szeretetben valósul meg. Több mint félszázad óta mindig ezt hirdetem__’s ha most éltem alkonyán kezeimet felemelve a jövőért Istenhez imádkozom, — csak azt kérem tőle, hogy a magyar nép jövőjét e kőszálakra helyezze. Istent hinni, hazát, királyt, felebarátainkat szeretni ősi erénye e népnek s addig lesz csak boldog, mig ezen a fundamentumon áll. Egy szép napkeleti mythos szerént a megvénhedett Buddha nyugvó helyét csodálatos módon kivirágzott olajfák árnyékolták be. Nekem az ad majd nyugtot, ha azt látom, hogy ez olajfák, m'nt a béke symbolumai hazám földén a Kárpátoktól Adriáig virulnak s árnyékukban e hon polgárai valláskülönbség nélkül mindnyájan békességes lakozásra találtak. Protestáns vagyok.... s minden ellen, mi e nagy célt zavarja, ünnepélyesen protestálok! * , * * Balatonparti ember vésznek nevezi a vihart. Eltalálta jól. A kit a vihar a vizen vagy a jégen talál: azt már a vész találja meg. Isten legyen ahhoz irgalmas, kegyelmes. Az északról, a Bakony felől jövő vihart eleve megérzi az alsóőrsi halász, ritkán jöhet rá orozva. De Somogy felől nagy néha jön a vész, annak hamisságát még jól ki nem tapasztalta. Megjött a vész. Zúgva, bömbölve, sivitva nyargalt előre a vihar, mint a neki vadult ménes a pusztán. A mesgyétlen jégen, a határtalan sikon nem volt akadálya s első rohamára abban kellett hagyni a hálóhuzást. Szemközt vele meg nem állhatott senki.Havas esőthozott magával s mintha súlyos ököllel csapkodott volna az emberek szemébe és arcába, dacolni vele nem lehetett. Hátat fordított neki mindenki s halat, hálót s szerszámot ott hagyva, előre hajtott fejjel menekültek előle a part felé. A menekülök egyszer csak borzasztó csattogást hallanak maguk mögött. A vihar súlya alatt megrokkant a jégmező s darabokra szakadozott a jég. A nekibőszült szélvész fölverte a hullámokat s kergette maga előtt a széttördelt jégtáblákat. Imitt-amott torlaszokat emelt, másutt meg épen maradt egész jégtelket hajtott előre. Szegény alsó-őrsi halászoknak még imádkozni, még Istenhez fohászkodni sem maradt idejük. Tíz halász csakhamar eltűnt. Jég eltemette, hullám elnyelte, vihar elsodorta: ki tudná azt. Mikor szép kikeletKun Bertalan, miskolci püspök ezeket írja: A reformáció három nagy elvből indult ki. Első ezek közül ez, „hogy a szentirás, különösen a Jézus evangyélioma, az igaz hitnek kútfeje“ ez értelmünknek legfénylőbb fáklyája az igazság keresésében; ez erkölcsi életünk zsinórmértéke, lábaink szövétneke az örökélet felé mint a dicső reformátorok is nyilatkoztak; és ők nem is tértek el soha a a szentirástól, megvetettek mindent, a mi azzal ellenkezett. így szólott maga Luther élte legszebb, leggyőzelmesebb pillanataiban: „ha annyi ördög jőne is ellenem, mennyi zsindely van e ház tetején, nem cseleked- lietem másképpen, — hanem ha a szentirásból ellenkezőről győzetem meg” s ily elvek kíséretében győztek hatalmas ellenségeik felett; igy állapították meg a hit szabadságát. A második elv, melyből a reformáció kiindult ez: „semmi emberi vélemény sem bírhat oly tekintélylyel, mint a szentirás, annyival inkább annak felibe nem emelkedhe- tik.” Úgy van: minden, a mi emberi, csak emberi marad örökké, mivel alá van vetve a tévedésnek és változásnak. Senki sem dicsekedhetik a halandók közül azzal, hogy meghatározhatná a hitre tartozó dolgok közül a legtökéletesebbet, mely örök kapcsa lenne a szentek egyességének, a miként az, a Krisztus evangyelomai altagok, az apostolok sem dicsekedtek el ily tudománynyal: igy nyilatkoztak „nem, hogy uralkodnánk a ti hiteteken: sőt inkább szolgái vagyunk annak.” (1. Kor-t.: 24.) Az emberi változékony kor, enyhe tavaszi napon a tiz halász holttestét megtalálták a gamászai tiszta homokon: egyik se tudta elmondani, hogyan esett hirtelen jött szomorú halála. Nyolc halász véletlenül, öntudatlanul egy nagyobb jégmezőre menekült. Ezt a mezőt nem törte össze a vihar hanem hajtotta maga előtt épen hazafelé, Alsó-Ors felé,annak a foknak irányában, mely a falu alatt be könyököl a Balatonba. Akkor puszta domb, ma díszes nyaralók, szőlők gyümölcsösök telepe, tiaa viharban lesz kis szívósság, ha útközben mást nem gondol, ha rósz indulata erőt nem vesz rajta: akkor a nyolc ember megmenekül. Három öreg, öt fiatal. A jégmező partjain forr,habzik,zuhog a hullámtajtéka s torlódnak a jégdarabok köröskörül, maga a jégmező csöndesen úszik előre. Csak a vihar táncol rajta,csak nyolc halálra szánt ember imádkozik rajta. Fönt a fokon, a domb tetején, száz ember, asszony, gyermek, rokon, jó bn-át áll, néz, vár, int, kezeit felemeli, zokog, jajgat, imádkozik azok fölött, a kik már csöndesen nyugosznak a vizek mélyén és azok fölött, a kiket feléjük hajt a jégmező. Minden hiába! Alsó-Örs fönt a magaslaton fekszik, jó ezer ölnyire vagy messzebbre a viz partjaitól. Mikor meglátták az emberek, hogy Somogy felől beborul a láthatár s gyorsan tör előre a vihar: keserű jajkiáltásban tört ki a nép aggodalma. Mi lesz azokból, kik kimentek a jégre? Higgadt emberek csititgatták a zokogókat.Jó az isten. Segíteni, segíteni!
