Amerikai Magyar Reformátusok Lapja, 1900 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1900-11-14 / 14. szám
hithüség és buzgóság megfogyatkozott volna Igaz, hogy egy-egy helyen ma is fel-fellobban az áldozatkészség egy- egy lángja: Phoenixville maroknyi népe templomot épit; Johnstownban megalakul az önálló ref. gyülekezet s a hivek szép adományok ajándékozása által mutatják ki hűségüket; Toledó mozgolódik s nem a hivek áldozatkészségen múlik, hogy egyszerre lelkészt nem nyerhettek: de elég-e ez? . . . Nem, és százszor is nem! Az amerikai ref. magyarságnak szüksége van egy olyan egyesületre, — mely a szeretet munkájának a gyakorlása által fűzze össze azokat, a kik egyek a hitben és reményben Azért atyámfiai, férfiak — tegyük már egyszer félre a bizalmatlanságot s a túlzó anyagi érdeket. Ne azt nézzük csupán, hol vagyunk jobban biztosítva, hanem azt is, hogy hol tesszük meg mindnyájan ama kötelességünket, a mely reánk hitünknél fogva várakozik. Erős hitem s szilárd meggyőződésem volt mindig az, hogy az egyesületi eszmének a terjesztése, ápolása végett szükségünk van egy protestáns lapra. Volt és van. A múltat többé ne emlegessük, hanem a meglevőt igyekezzünk felvirágoztatni — hogy általa, benne egyesületünk megnövekedése biztositassék s akkor, ha mindnyájunk szivét ilyen érzelmek töltik be: e jelben győzni fogunk. Van még sok más oldala is az amerikai magyar protestántismusnak. Ezekre egy-egy rövid cikk keretében alkalmilag rá mutatunk. Most még csak egyet. Lehet, hogy a kik a múltat ismerik, csudálkozni fognak azon, hogy nevemmel a Reformátusok Lapjában találkoznak. A csudálkozóknak csak annyit, hogy e sorok Írója nem akar azok közzé tartozni, a kik vizet prédikálnak és bort isznak. Ügyünk csak úgy haladhat előre, ha közösen, vállvetve munkálkodunk. így reánk törhet a mi régi ellenségünk, — háboroghat velünk, de mi a hithüség és szeretet jegyében győzni fogunk. Bridgeport, Conn., november 6-án. Kalassay Sándor, ev. ref. lelkész. A mit a Tisza eltemetett. Letarolt mezők, népes falvak, virágzó városok között folyik végig a Tisza. Mikor a hunok, az avarok és a magyarok megvetették a lábukat ebben a hazában, már itt találták a hatalmas folyót, melynek habjai büszke lassúsággal hömpölyögtek a Duna felé. Emberemlékezet óta mindig ugyanazok a hegyek, ugyanazok a folyók voltak ebben az országban ...... És mégis, volt idő — évmilliókkal ezelőtt — a mikor egészen más világ uralkodott itten, mint most. Jég éB fagy ECágá.r a, p>msztá/fc>£Ln. Egy beláthatatlan nagy sivatagba vezetlek benneteket a távol napkeleten, Beer-Sheba pusztájába.Két roskadozó alak vánszorog előttük az uttalan, forró homokban, égető hőségben: —egy' asszony és egy gyermek. Kik ők, és hogy kerültek ide ? A két fáradt vándor Hágár és Ismael, — Á- brahám cselédei. Még tegnap Ábrahám sátrában aludtak, Abrahám asztalánál ettek, gondatlanul és bőségben éltek; s ma már elhagyatottan, étien és szomjan bolyonganak az ember nem lakta pusztaságban. Hágár, az elkényeztetett rabszolganő, elbizakodott szerencséjében, elfeledkezett szolgai állapotjárói s kihivólag, tiszteletlenül viselte magát úrnőjével, Sárával szemben. Sára követelte urától a magáról megfeledkezett cseléd eliize- tését. A jószivü Ábrahám némi vonakodás után engedett felesége követelésének, s ellátva Hágárt a szükséges élelemmel és vízzel, útnak indította gyermekével együtt, hogy keressenek maguknak uj hazát a sivatagnak másik oldalán. Szegény Hágár szomorú napra virradt! Búcsút kellett vennie a megszokott kedves helyektől, a jóléttől, boldogságtól és kényelemtől, s neki indulnia a kietlen sivatagnak, s még kietlenebb jövendőnek, mely idegen földön, idegen emberek közt várakozott reá. S még ha egyedül lett volna! De magával vezette, kézen fogva, egyetlen gyermekét is, ugyanazon sors, ugyanazon nélkülözés ele ; ki nem is sejtve az anya lelkén borongó gondokat — mint minden gyermek —- örült az utazásnak, örült a változásnak^ Ily különböző érzelmek között indultak neki az anya és gyermek az uttalan sivatagnak. Az egyik busán, szótlanul; a másik vidáman, ezer kérdéssel beszédes ajkain. Dél lett a pusztán, — forró napkeleti dél. A forró homok éget, a napsugár perzsel, az átfülledt izzó levegő el-elfojtja a lélekzetet. A gyermek fáradtságról kezd panaszkodni; leül ; nem akar tovább menni. Hágár biztatva, bátorítva emeli föl.. A maga fáradtságát, kimerültségét egészen elfelejti;— hiszen a nők, az anyák mindent képesek elviselni gyermekeikért ! Vánszorognak tovább a puszta sivatagon, mely, mint a halál birodalma, némán, beláthatatlanul terül el, káprázó szemeik előtt. Olyan lassan maradoznak utánok a mértföldek ! Egy-egy árnyékkal kecsegtető bokor, melyről azt hitték, hogy csak nehány lépésre van, még órák múlva is elérhetetlen távolban látszik lenni. Rájok borul az éjszaka, a nélkül, hogy céljokat elérhették volna. És ott álmodnak kínos álmokat az elcsigázott vándorok a dermesztő hideg, csil- lagsugáros éjszakában, a forró nap után.... És igy bolyonganak nap-nap után, éj-éj után; — mert eltévedtek. Előttök egyetlen lábnyom sem mutatja az utat a homokban; fejők felett semmi útmutató jel, a lángoló égen. Kenyerük elfogyott; megitták az utolsó csepp vizet. . . .Mi lesz bélőlök ? A gyermek Végképen kimerül; az' anya elveszíti minden reményét, s kétségbeesetten fekteti le áléit gyermekét egy bokor árnyába. Mit nem adna egy csepp vízért, tnelylyel meghüsithetné lázas homlokát, elepedt ajkait. ...
