Amerikai Magyar Hírlap, 2017 (29. évfolyam, 1-50. szám)
2017-12-22 / 50. szám
Földes Tamás: Szilveszteri vigasságaim Az ötvenes évek elején jobbára csak a rádió szilveszteri műsorait hallgattuk szüleimmel. A Kossuth Rádióban olyan kacagtató tréfák hangzottak el, mint a „miként gyakorol önkritikát a tervét nem teljesítő esztergályos”, „miért mos trehányul a Patyolat”, „miként ugat a ’láncos kutya’ Tito”; a vidám csasztuskák - magyarán csipkelődő dalok - pedig azzal szórakoztattak, hogy „miként nyeri meg a munkaversenyt Szabó szaktárs”). Mit mondjak: egyszer sem csapkodtam a térdemet a vidám kacagástól... Apám olykor átcsavarta a rádió kereső gombját a rövid hullámú adásra, ahol a Szabad Európa próbált (volna) jókedvre deríteni minket, de szándékuk alig sikerült - a műsorból többnyire csak annyit hallottunk, hogy „dzsiú-dzsiú-dzsiújadadadada”, ezt nevezték az idő tájt zavarásnak, természetesen azért, hogy a gaz amerikai imperialisták zsoldjába szegődött disszidens népárulók ne keltsenek zavart a szocializmust építő dolgozók körében. Vagyis zavarással a zavar ellen. A búcsúzó esztendő utolsó napján olykor - életkoromra tekintettel délutánonként - moziba mentünk. Önszántunkból bár, de jobb híján szovjet vígjátékokat néztünk meg, mint a „Vidám vásár”, de ha szerencsés évünk volt, láthattunk egy-egy Latabár Kálmán filmet is, mint a pórul járt árúfelhalmozókról szóló „Állami áruház”-at, kísérőműsorként - ugyancsak Latyival - a „Selejt bosszújáét, meg a táppénzcsaló kálváriáját pellengérező „A képzett beteg”-et. Ezeken legalább lehetett nevetni... főleg amikor a selejtgyártó Latyinak a báli mulatságon lecsúszik a nadrágja, amelyre ő varrta fel a gombokat az állami ruhagyárban, úgy kell neki, jól megjárta ha-ha-ha... Később valamelyest javult a helyzet: a Vidám Színpad szilveszteri műsorait néztük meg. Rám hárult a feladat, hogy én vásároljam meg a jegyeket hetekkel korábban - szigorúan a legelső sorba, oda is Szilveszteri bulin, két vegasi hastancosnő között középre! hogy édesanyámat észrevegyék hajdani partenerei (Komlós Vilmos, Fejes Teri, vagy a neki sanzon-szöveget író konferanszié, Kellér Dezső) és egy kacsintással, vagy meghajlással köszönjenek neki. Az érdemi változás érettségim, majd az „októberi sajnálatos események” után következett be: mint „ígéretes tehetségű firkász-legényt” tagjai közé fogadott a Nagymező utcai Rátkai Márton Színészklub. Attól kezdve - részben mert három saroknyira laktam -, minden éjszakába nyúló estémet ott duhajkodtam végig. A másrészről, vagyis hogy miért volt kellemes e klubban elverni az időt, több könyvében írt Kalmár Tibor, a Vidám Színpad nyugdíjas főrendezője (mellesleg az éjszakai Budapest alighanem legavatottabb ismerője): „A mai Mikroszkóp Színpad épületében virágzott a színészek klubja. Az esti előadások után teljesen benépesült ez a Nagymező utcai helyiség. Színészek, rendezők, táncosok, zenészek, írók tekintették második otthonuknak ezt a klubot. Az előtérben a kényelmes szalongarnitúrák foteljeiben jókat lehetett sztorizni, az emeleten römizni, vagy kanasztázni, egy hátsó, elfüggönyözött traktusban tévét nézni, és a mai színházi nézőtér helyén működő étteremben jókat lehetett zabálni. A kiváló konyha mellett nem volt utolsó szempont, hogy az árakat a komédiások sovány pénztárcájához szabták. Sőt, akinek véletlenül (nem is annyira véletlenül) üres volt a zsebe, azt Karcsi, a színészbarát főpincér - hitelben is kiszolgálta. Több asztaltársaság alakult ki, akik gyakorlatilag minden este együtt múlatták az időt. A főhelyen Fényes Szabolcs ült feleségével, Csikós Rózsival és barátaival. A mi baráti társaságunk oszlopos tagjai a következők voltak: Tardos Péter zeneszerző, szövegíró és humorista, Kollár Dudus színész (egyébként Béla, de ezt a nevét senki sem ismerte), Bánki László reklámfilmrendező és neje, Magdi (aki korábban Szász Endre hitvese volt), Kézdi Zoltán Pál karmester, Kallus, a karikaturista, Földes Tamás újságíró slapaj, Bogár Richárd és Szegő Tamás, a zseniális táncművészek. Ma már nem tudnám megmondani, hogy miről tudtunk minden este annyit dumálni, és mitől éreztük olyan jól magunkat, hogy alig vártuk, hogy eljöjjön találkozásunk ideje. Talán azért, mert fiatalok voltunk...” A klub a színházak kapu-zárása után, 10-11 óra tájt élénkült meg. Az asztaltárságoknál mind magasabbra csapott a jókedv, s a hely jellegéből adódóan mások is csatlakoztak a vidám történetekkel egymást szórakoztató művészekhez. Ám a szórakoztatásnak egyéb módja is volt: olykor egy zenész (ugyancsak klubtag) ült a zongorához, előadódott hogy valamelyik színész vagy énekes megkérte, játssza el ezt, vagy azt és dalra fakadt. A szilveszteri éjszakáknak természetesen sajátos hangulata volt. A hajnalig nyitva tartó helyiségben kivilágos kivirradtig szólt a muzsika, mindenki táncra perdült - két-három kupica cseresznyepálinka hatására oly’ merésznek bizonyultam, hogy felkértem a gyönyörű Németh Marikát (aki nem utasított vissza), még nagyobb bátorság volt az Operaház vezető balerinájával, Lakatos Gabriellával meg a Suci becenévre hallgató, ugyancsak táncosnő húgával rock and rollozni (amit akkoriban még tudtam - azóta elfelejtettem). Hozzávetőleg nyolc évig tartott e felelőtlenül vidám élet, mígnem az ávósból újságíróvá, majd humoristává lett Komlós János úgy döntött: színházat alapít. A Rátkai Klubot szemelte ki e célra, s senki se mert ellentmondani neki. Az átépítés idejére minket száműztek onnan, majd az újranyitást követően meghitt otthonunk a Mikroszkóp Színpad „előszobájává” degradálódott - székhelyünket áttettük a Fészek Klubba. Meghitt „Fészkünkben” több helyszínen - a nagyteremben, az első emeleti presszóban, nomeg az étteremben is szólt a muzsika. Akkortól inkább a patinás Fészek vált második otthonunkká... Emlékezetes maradt számomra az 1968-as szilveszterem. Kellér Dezsővel, a kiváló konferansziéval a Vidám Színpadon ismerkedtem meg, ahová 1961-től írtam jeleneteket, kupiét, sanzont (oké, ha nem is minden műsorukba). Kellér valamilyen okból szakított a Vidámmal, a Kazimir Károly vezette Thália Színházzal egyezett meg, hogy nekik írja és konferálja a kabaréit. Az Élet és Irodalomban ’68 nyarán megjelent egy glosszám „Tematikus vetkőzés” címmel. Egy pályatársam kritikájára válaszoltam, szerinte ugyanis az akkortájt polgárjogot nyert sztriptízeknek csak akkor volna értelmük, ha a ledér hölgyek vetkőzésének lenne valami mondanivalója is. Három „ötletem” volt: autóbusz-kalauznő képtelen elviselni a kánikulai meleget, sorra ledobja ruhaneműit, mígnem ott áll Éva-kosztümben. Egy gyári munkásnő az üzemcsarnokban, a harmadik hasonló okból másutt teszi ugyanazt. Kellér az otthonomban keresett telefonon: átírnám-e a glosszát kabarétréfává? Örömest mondtam igent. Örömömet fokozta, hogy a „Nyomozás a Tháliában” című műsort szinte kezdetétől a végéig Kellér írta, s kívülem csupán Abody Bélát, a külföldön is sikeres forgatókönyv-író Békeffí Istvánt és az egyetemi tanár Gyárfás Miklóst kérte fel egy-egy jelenet megírására. Rangos csapatba kerültem. Kazimir úgy döntött, e kabarét szilveszter este mutatja be a Thália. Az időpont kedvemre való volt, azt viszont csak az előadáson tudtam meg, hogy - tekintettel magas politikai kapcsolataira - áz MSZP központi bizottságának tagjait is meghívta. Az erkély egyik páholyában foglalt helyet Kádár János, mellette a „kultúrpápának” tartott Aczél György. Miután 1968 volt a gazdasági reform (egyszersmind a társadalmi reform) első esztendeje, a műsor nem nélkülözte a politikai fricskákat sem. Kellér a Rákosi-A patinás Fészek Klub Legszebb ajándék a könyv Földes Tamás könyvei - erotikus regénye, az “Egy fiú, két lány meg egy asszony”, “Az arc - fedőneve Francoise” második, javított kiadása, az “Amanda frigyre lép” című színházi regénye, valamint a rövidebb írásait tartalmazó “Kései főhajtás” Megrendelhetők emailen: foldestamas.tommny@gmail.com I 1‘W'Í I« Il'III.IN korszakban is szókimondó volt... természetesen csak amennyire lehetett. Nos, a bemutató előadás nézői visszafogottan mertek nevetni, s nyakukat forgatva fel-feltekintettek a páholyra, hogy a „hatalmasságok” mosolyognak-e. Mind Kádárt, mind Aczélt puritán embernek tartották, sztriptíz-jelenetem az első felvonás záró-száma volt. Amikor a Gabi névre hallgató, hivatásos sztriptíztáncosnő Buss Gyula barátom által elmondott szövegemre vetkőzni kezdett, majd pucéran forgolódott a színen, oly’ kicsire húztam magam össze a földszinti zsöllyében, amennyire képes voltam. Tudtam hogy Kádár a szünetben mindig bemegy a színész-társalgóba gratulálni. Nem mertem követni őt. Attól tartottam, hogy esetleg megkérdezi, ki az a perverz gazfickó, aki ily’ jelenetet írt - s Kazimir esetleg rám mutatna. A lényeg: e Kellér-kabarénak a második előadáson, majd a továbbiakban is nagyobb sikere volt, mint a bemutatón - így estéről estére tetszetős honorárium ütötte a markomat... ...Azt követően, hogy 1984-ben családommal Amerikába települtünk, az első években visszafogottan szilvesztereztünk. Újkeletű ismerőseink szerény otthonában búcsúztattuk az ó-esztendőt és koccintottunk az újév remélhető sikereire. Az Óss Enikő-Varga Tibor házaspárral a 90-es évtized elején ismerkedtem meg; menten felkértek, hogy írjak a Thália Stúdió soron következő előadásának műsorfüzetébe, majd kabaréjukhoz Hacsek és Sajó tréfákra bíztattak - házi szerzőjükké avattak. Attól kezdve évről évre velük léptem át egyik évből a másikba, többnyire az Egyesült Magyar Házban, vagy a San Fernando Völgyi Református Templom dísztermében. Minden alkalommal jól éreztem magam. Az ezredfordulón Thália Szilvesztert rendeztünk Resedában, Enikőnek és D. Vásárhelyi Katinak - az eredeti ötletet megtekerve - Hacsekné és Sajóné címmel írtam tréfát, így váltam másodszor is “Tháliás szilveszteri szerzővé”. Tizedik éve élek Las Vegasban. Itt újfent társaságra kellett lelnem (mivelhogy - miként a filmdal is mondja - „mindig kell egy csapat”). Szerencsém volt. Megismerkedtem egy otteni magyar mérnök-házaspárral, akik évről évre szilveszteri jellegűvé dekorálták elegáns házukat. A feleség ízletes vacsorával látta vendégül a Tisztelt Egybegyűlteket, a férj hónapokon keresztül munkálkodott azon, hogy az internetről olyan zenés videóklippeket vegyen le, majd vetítse ki, amelyektől ismétcsak kivilágos kivirradtig mulathattunk. Vendégeik között többségben voltak magyarok, de velünk ropták a táncot bolgárok, románok, amerikai férjek meg udvarlók. Előadódott, hogy a házigazda hastáncosnőket szerződtetett, akik tanítani próbáltak minket a sajátos mozdulatokra (hogy mekkora sikerrel, arra nem utalok). Nem túlzás ha azt állítom: a vegasi szilveszterek a Rátkai Klub beli, a Fészek Klub beli éjszakáinkkal vetélkedtek. Jaj, miért a múlt idő! A 2017-es évet kis e házaspárnál köszöntöttük remek hangulatban, csaknem ötvenen (előttem a kép, amint éjfél után a házigazda elégedett-boldog mosollyal legelteti szemét a kompánián), búcsúzáskor arra invitált minket, a szűkebb körhöz tartozó barátait, hogy egy hét múlva rendezzünk pótszilvesztert... majd a megbeszélt nap előtti éjszakán váratlanul a másvilágra költözött. Emlékét a szívemben őrzöm. Még nem tudom, hogy néhány nap múlva hol fogunk szilveszterezni... hogy egyáltalán szilveszterezünk-e. S ha igen, nem árnyékolja-e be ünnepi hangulatunkat, hogy miközben éjfélkor a Himnuszt énekeljük, Ő - e Nagyszerű Jó Barát - nem lesz közöttünk. FöWes ^orrós wmmmn December 22,2017]
