Amerikai Magyar Hírlap, 2016 (28. évfolyam, 14-50. szám)
2016-10-14 / 40. szám
Aki óriások vállán áll, az messzebb lát Havasi Katalin interjúja dr. Czaun Miklóssal, a Nyugati Parti Magyar Tüdósklub elnökével Dr. Czaun Miklós 1998-ban végzett a Veszprémi Egyetem Vegyészmérnöki Szakán, PhD-jét summa cum laude minősítéssel 2003-ban védte meg. Svédország, Belgium és Japán rangos egyetemein dolgozott, mielőtt 2009-ben a University of Southern California vezető professzora, a kémiai Nobel-díjas Oláh György közvetlen munkatársául választotta. Főbb kutatási területei: anyagkémia, homogén és heterogén katalízis, szilárd adszorbensek kifejlesztése szén-dioxid megkötésére, szén-dioxid recirculáció, szénhidrogén reformálás, energia-tárolás és ‘élő’ polimerizációs reakciók. HK: Kevés kutatónak adatik meg, hogy egy Nobel-díjas tudós szárnyai alatt dolgozhat. Te ezt hogyan éled meg? Inspirál, vagy éppen ellenkezőleg, nyomaszt egy kicsit? CM: Engem ez sohasem nyomasztott, hanem mindig rendkívüli módon inspirált. Egyetemista korom óta fontosnak tartom, hogy olyan személyek környezetében dolgozzak, akiktől tanulhatok, és akiknek a véleményére érdemes odafigyelni. És itt nem kizárólag szakmai kérdésekre gondolok, hanem általában, ahogy a világot látják, és ahogyan a kihívásokat kezelik. Oláh professzornak nemcsak a szakmai instrukciói értékesek, hanem az életre vonatkozó emberi tanácsai is. Amikor másodéves egyetemista koromban először gondoltam arra, hogy tudományos kutatómunkával szeretnék foglalkozni, gondosan megválasztottam, hogy melyik professzor laboratóriumához csatlakozzak. Valójában nem is témakört, hanem témavezetőt választottam. Eszembe jut a mondás, hogy aki óriások vállán áll, az messzebb lát. Ez kétségkívül így van. HK: Milyen a munkakapcsolatotok? Elfogad egyenrangú partnernek, vagy inkább mester és tanítvány típusú az egymáshoz való viszonyulásotok? CM: A kettő tulajdonképpen nem zárja ki egymást. Egyenrangú partnerként kezel, meghallgatja a véleményemet, azonban a mester és tanítvány viszony is fennáll, és én büszke vagyok arra, hogy ilyen mesterem lehet. HK: Hogyan találtatok egymásra Oláh professzorral? CM: Természetesen én találtam rá az ő kutatócsoportjára, és nem fordítva. 2008-ban a végéhez közeledett a japán ösztöndíjam és felmerült a kérdés, hogy hol folytassam a munkámat. Egy barátom hívta fel a figyelmemet Oláh professzor úr szén-dioxid recirkulációról és a metanolgazdaságról szóló előadására a Magyar Tudományos Akadémián. Ez nagymértékben egybeesett az érdeklődési körömmel, így eldöntöttem, hogy megpályázok egy állást az általa vezetett Loker Szénhidrogénkutató Intézetben. Érdekes, hogy korábban még a Veszprémi Egyetemen az első kutatási témám is kis molekulák (pl. szén-dioxid, szén-monoxid, oxigén, stb.) aktiválása volt. Később messze kerültem ettől a területtől, és öröm volt a visszatérés. HK: Vidáman dolgozol? CM: Általában igen, de ha valami miatt ez mégsincs így, akkor tudatosan próbálom visszaterelni magamat a vidám hangulatba. A tudományos munkában sokszor fordul elő, hogy amit eltervezünk, nem sikerül, hiszen az ismeretlent kutatjuk, vagy legalábbis olyat, amiben kevés a korábbi tapasztalat. Ehhez az érzéshez hozzá kell szokni, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy az esetleges kudarcok elkedvetlenítsenek bennünket. Egy sikeres projekt, egy megjelent közlemény, egy újonnan előállított molekula elfeledteti velünk a nehézségeket és meghozza a jó hangulatot. Egyébként is, ha belegondolunk, hogy az időnk hány százalékát töltjük munkával, akkor láthatjuk, hogy óriási hiba volna ezt az időt nem vidáman tölteni. Nekem mindenképpen segít, hogy élvezem a munkámat, és minden nap új lehetőséget kapok arra, hogy megoldjak egy olyan problémát, amit eddig még nem sikerült. HK: Mi a szőkébb szakterületed? CM: Az egyetemen vegyészmérnökként végeztem, majd kémiából szereztem doktori fokozatot. A pályám során a legtöbbet katalízissel foglalkoztam, vagyis olyan anyagok (ún. katalizátorok) vizsgálatával és fejlesztésével, amelyek bizonyos kémiai reakciókat elősegítenek, meggyorsítanak anélkül, hogy önmaguk közben megváltoznának. A veszprémi éveim során és Svédországban enzimek (biokatalizátorok) modellezését végeztem, Belgiumban és Japánban a nanotechnológia, az anyagkémia és a polimerkémia állt az érdeklődésem középpontjában. Jelenleg pedig az Oláh professzor úr által létrehozott Metanolgazdaság projekten belüli részfeladatok megoldásán dolgozom. Például olyan anyagok kifejlesztésén, amelyek képesek a szén-dioxidot megkötni, akár a levegőből is. Az így elválasztott szén-dioxidot azután hasznos anyagokká, például üzemanyaggá alakítjuk át. A fő célunk, hogy a jelenlegi, javarészt fosszilis energiahordozókon alapuló kémiai ipart fenntarthatóvá tegyük a légköri és egyéb eredetű szén-dioxid újrafelhasználásával. HK: Volt-e más tudós a családodban? CM: A szó szoros értelmében vett tudós nem volt a családban, de mindkét szülőm természettudományos érdeklődésű volt. Édesapám villamosmérnök volt és egy vegyipari gyár üzemvezető helyetteseként dolgozott. Gyerekkoromban ő terelgette az érdeklődésemet a tudományos és technikai dolgok irányába, és ezt mindig játékos és könnyed módon tette, így soha nem éreztem tehernek. Kísérletező típusú mérnök volt, aki lejegyezte az eredményeit és levonta belőlük a következtetéseket. A kutatómunka is erről szól. Édesanyám is egy darabig vegyésznek készült, de végül más pályát választott. Katolikus hittan tanár lett, majd később gyógypedagógusi képesítést is szerzett. Főként autista gyermekekkel foglalkozott. Gyógypedagógusként ment nyugdíjba, de a hittan tanítást még ezután is folytatta. Mindig csodáltam, hogy milyen sokan ismerik és tisztelik őt, és milyen hálásak neki az átadott tudásért. HK: Nem sok magyar tudósnak van tapasztalata Japánról. Milyen volt ott élni? CM: Óriási élmény volt Japánban élni két évig, bár a kezdet nem volt egyszerű, akkor szembesültem ugyanis először az ún. kultúrális sokkal. Előzőleg éltem már Svédországban és Belgiumban több évet, és naivan azt hittem, hogy én mindenre fel vagyok készülve. Igen ám, de azok európai országok voltak, amelyek többé-kevésbé hasonló kulturális alapokon nyugszanak, mint Magyarország. A távol-keleti emberek gondolkodásmódja azonban alapvetően más, és ezt időbe tellett megérteni és megszokni. Voltak egyéb, vicces helyzeteket előidéző problémáim is. Az egyetemi hallgatók például olyan egyformáknak tűntek számomra, hogy nem tudtam, kivel mit beszéltem meg, és az is előfordult, hogy valakinek egy napon belül kétszer is bemutatkoztam. Vajon mit gondolhatott rólam? Az egyetem területén kívül minden csak japánul volt kiírva, és a hivatalokban is japán nyelvű formanyomtatványokat tettek elém. Úgy éreztem magam, mint egy analfabéta. HK: Szép szál legény vagy. Minden bizonnyal a japán emberek fölé tornyosultál. Fölnéztek rád? CM: Való igaz, hogy a 191 centis magasságom miatt kénytelenek voltak. Kumamoto prefektúra, ahol éltem, Japán déli részén helyezkedik el, ahová akkoriban nem sok turista jutott el. Egyszer megesett, hogy egy anyuka kézenfogva vezette a kisfiát az utcán, és amikor a kisfiú meglátott, földbe gyökerezett a lába. Az anyukájának úgy kellett szelíd erőszakkal továbbhúznia, és még az utca végéről is vissza-visszanézett rám. HK: Azt mondják, hogy a kreativitást elősegítik a korlátok. Japán erősen strukturált ország, sok a kulturális szabály és viselkedési elvárás. Gondolod, hogy ez közrejátszik abban, hogy igen fejlett náluk a tudomány, a technika, és a design? CM: Az egyén sikeréhez, és így az ország sikeréhez is nagyban hozzájárul a jó szülői nevelés és a kulturális szabályok. A japán diákok tisztelik és nagyra becsülik tanáraikat. Az emberek általában szorgalmasak, és büszkék arra, ha a rájuk bízott feladatokat - akár a szabadidejük rovására is - sikerül száz százalékosan megoldani. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a középiskolákban hagyományosan a diákok takarítják a tantermeket, a folyosókat, és az iskolaudvart. Nyilvánvaló, hogy a rendet igyekeznek meg is őrizni környezetükben. Kálmán László főkonzul, Czaun Miklós, a Nyugati Parti Tudósklub elnöke, Prakash professzor (USC), Oláh György neje, Judit asszony, Szemerkényi Réka, Magyarország Amerikai Egyesült Államokbeli nagykövete és a Nobel díjas Oláh György professzor * INGATLAN ELADAS/LIZING * Greater Los Angeles Area 818.445.1229 | Morris Williams realty ANDRAS KOVÁCS http://www.kovacsrealtor.com/ HK: Ha visszalátogatnál Japánba, mivel töltenéd legszívesebben az idődet? CM: Ha mint turista látogatnék vissza, biztosan elmennék Narába, ami Japán első fővárosa volt, és amelynek templomai a világörökség részét képezik. Többek között látható ott egy 15 méter magas ülő Buddha szobor. Ezenkívül elmennék az Aso vulkánhoz, amely jelenleg is aktív. Természetesen újból megkóstolnám kedvenc ételeimet is. Az okonomiyakival kezdeném. HK: Miért Amerikát választottad a letelepedésre? CM: Minden városnak és országnak, ahol eddig éltem, megvoltak az előnyei és a hátrányai. Azt kell mérlegelni, hogy hol vannak túlsúlyban az előnyök. Los Angelesben sokkal könnyebb beilleszkedni a helyi viszonyok közé, hiszen itt nagyon sok etnikai csoport él együtt. Az a munka, amivel itt foglalkozom, igazán érdekel, és egy nagyon kreatív csoportban dolgozom. Az időjárás is kellemes Dél-Kaliforniában, és számomra ez egy fontos szempont. Azt is örömmel láttam amikor Los Angelesbe érkeztem, hogy itt egy népes és jól szervezett magyar közösség ék Ez lehetőséget ad arra, hogy magyarként éljünk Amerikában. Az viszont magától értetődik, hogy függetlenül attól, hogy hol lakom, a hazám mindig Magyarország marad, és mindig magyarnak fogom vallani magam. A tudósklub megemlékezése Bejczy Antalról HK: A Nyugati Parti Magyar Tudósklub alakuló ülésén 2014 tavaszán Te voltál a legfiatalabb résztvevő. Miért vállaltad el a Tudósklub elnökének tisztségét? CM: Igen, akkor valóban én voltam a legfiatalabb, de mára ez szerencsére megváltozott. Örömmel látom, hogy a nálam jóval fiatalabb korosztály is érdeklődik a Tüdósklub munkája iránt. Hogy miért vállaltam el az elnöki posztot? Szokták mondani, hogy minden kezdet nehéz. A Tudósklub megalakítása után, a korai szakaszban, felmerültek vezetési problémák, amiknek a megoldásához szemléletváltásra volt szükség. Megbeszéltem az ötleteimet az alapító tagokkal, akik arra biztattak, hogy az új vezetőségválasztáson mint elnök jelöltessem magam. A tagság bizalmat szavazott a programomnak, így megalakulhatott az új vezetőség. Nagyon jó csapat szerveződött, akikkel öröm együtt dolgozni. Természetesen ez elmondható a Klub minden tagjáról. Az elnöki munkát és általában a közösségi munkát én szolgálatnak tekintem. HK: Mik a terveid a Tudósklubbal? CM: Folytatni kívánjuk a jelenlegi törekvéseinket, és a magas tudományos színvonal megtartása mellett bővíteni kívánjuk a taglétszámot. Különösen fontos, hogy több fiatalt szeretnénk bevonni a Klub munkájába, így a különböző generációk egymástól tanulhatnak. Már eddig is nagy öröm volt látni például, amikor az egyik tagunk középiskolás gyermeke beszélgetett egy emeritus professzorral az egyik tudományos ülésünkön. Ezenkívül szorosabbá kívánjuk tenni a kapcsolatot más hasonló külföldi szervezetekkel és a magyarországi tudományos fórumokkal. Mindezt a klubjelleg megtartása mellett szeretnénk elérni. Vagyis nem maradhatnak el a szakmai kirándulások és a taggyűléseink kávészünetében a kötetlen beszélgetések. A személyes barátságok ápolása is fontos szerepet kap. HK: Kik lehetnek a Tudósklub-tagjai és hogyan történik a tagfelvétel? CM: Nemcsak tudósok vannak a tagjaink között, hanem mérnökök, oryosok, feltalálók és tudományos vagy műszaki fejlesztéssel foglalkozó szakemberek is. Új tag felvételéhez a Klub legalább egy tagjának az ajánlólevele, valamint a Vezetőség jóváhagyása szükséges. HK: Van-e kedvenc könyved? És kedvenc mondásod? CM: Sok kedvenc könyvem van, nehéz közülük egyet kiválasztani. Legyen talán az Ábel a rengetegben Tamási Árontól. Kedvenc mondásom: “Azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.” (Széchenyi István) HK.: A Te lépcsőd hova vezet? CM: Egy újabb tapasztalathoz, egy újabb képesség megszerzéséhez, amelyeket felhasználhatok később adódó problémák vagy feladatok megoldásához. HK: Mi az álmod? CM: A lehető legnagyobb harmóniában élni önmagámmal és a környezetemmel. HK: Ha egy tündértől bármilyen tulajdonságot kérhetnél magadnak, mi lenne az? CM: Remélem, hogy hármat kívánhatnék tőle, mert ugye általában ennyi kívánsága szokott lenni az embernek. Türelmet, bátorságot és bölcsességet kérnék. HK: Nemrég vetted át a Korvina Kultúr Kör kitüntetését. Miért kaptad? CM: Idén augusztus 20-án abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a Korvina Kultúr Kör nekem ítélte az Ezüst Holló Díjat. Az elismerést a Los Angeles-i magyar közösség - köztük a Tudósklub - érdekében kifejtett közösségi munkámért kaptam. Nagyon jól esett, hogy rám gondoltak. HK: Szívből gratulálok a kitüntetéshez és köszönöm az interjút! Október 14,2016
