Amerikai Magyar Hírlap, 2014 (26. évfolyam, 1-39. szám)
2014-03-21 / 12. szám
Igaz mese az 1848-49-es szabadságharcról Két éve a kincses városból hoztam haza unokáimat, ide a Hargita alá, a hideg sarokba. Most azonban nyoma sem volt a hidegnek! Igazi tavaszi vakáció volt, ragyogó napsütéssel; friss, balzsamos, lombfakasztó illattal; amihez a háttérzenét a madarak szimfonikus zenekara szolgáltatta. A kicsik: a harmadik osztályos Kata, és az akkor hat éves Karsa, az autó hátsó ülésén cseverésztek. Amikor ők az utasaim, a két város közötti távolság megnő. Óvatosabban, lassabban hajtok, és többször megállunk pihenni. Mivel látni, kellett az enyedi unokatestvéreket is, a hosszabb útvonalat választottuk Medgyes - Segesvár felé. Medgyes keleti kijáratánál, a benzinkútnál van egy játszótér is. Az itteni hintázást, szaladgálást nem lehetett kihagyni, de még ez sem csillapította fürge unokáim zajos mozgékonyságát, ami bizony kezdett zavaró lenni az autóvezetésben. Már látszott Segesvár, amikor mesélni kezdtem, abban a reményben, hogy talán elhallgatnak. Úgy is volt. Látjátok milyen szép város, mint a mesés könyvekben, kezdtem. Egy dombra épült, a tetején egy öreg - öreg templommal, úgy is hívják, Hegyi-templom. Lennebb a hegyoldalban látszanak az óváros tornyai. A legszebb a régi városháza színes cseréppel fedet óratornya, az a karcsú! Körbe - kereken a város falai és a szebbnél-szebb bástyák védték a benne lakókat, nevezetesen a szászokat, hiszen a várost ők építették a saját védelmükre. „Hogy kerültek ide szászok” - kérdezte Kata. A XII. sz. közepén II. Géza volt Magyarország királya. Tüdjátok? Akkor még egy országot alkotott a mi Erdélyünkkel. Mivel igen gyéren lakott terület volt, a király szász telepeseket hívott ide, és rájuk bízta a város felépítését, feleltem. „Mikor volt a XII. század” - jött az újabb kérdés. Úgy majdnem 900 éve, válaszoltam. „De azért laktak itt magyarok is úgy-e”? Laktak, de nem a hegyen, hanem távolabb, a Nagy Küküllő partján, hogy ne maradjon ki a földrajz lecke sem. „Hogy beszéltek, ha nem tudtak magyarul?” Szászul, ami egy német -féle nyelvjárás, feleltem mint a ki mit tud versenyen. Aztán sok-sok évszázad telt el - folytattam - és elérkezett 1848-49. Nálunk akkor az osztrák császár parancsolt. Tűrték, tűrték a magyarok egy darabig, de aztán elegük lett belőle. Fellázadtak, egyenlő jogokat követeltek, többek között a magyar nyelv szabad használatát, s az osztrák birodalomtól való függeüenséget. A szabadságharc 1848. március 15-én kezdődött Pesten, amit a magyar főváros fiataljai indítottak el. Része volt benne a mi nagy költőkirályunknak, Petőfi Sándornak is. Ő volt, aki még azon a napon megírta a „Talpra magyar” című költeményét, és a Nemzeti Múzeum lépcsőjére állva elszavalta az éljenző tömegnek, így buzdítva harcra a felkelőket. Azóta ünnepeljük, rájuk emlékezve, minden évben a március tizenötödikét. „Óh, Petőfi”- sóhajtott Kata, én már tudok egy verset tőle, az „Anyám Tyúkját”. Na látod, nevettem nagyot, fogtok mindketten többet is tanulni róla az iskolában. Máskülönben a János Vitéz meséjét is ő írta, láttátok a rajzfilmen. De a forradalom nem állt meg Magyarországon, átterjedt Erdélyre is. Ekkor járt sokat Petőfi nálunk is. Ő lett a magyar honvédsereg fő parancsnokának, Bem tábornoknak a szárnysegédje. Ma titkárnak, futárnak, hírvivőnek mondanánk. 1849 júliusának végén Bem serege elfoglalta Segesvárt. Innen indultak 31-én a szomszédos Fehéregyháza felé, megütközni a császári seregekkel. (Ekkor már a város végén jártunk.) Tüdjátok, ez a falu időközben összenőtt Segesvárral, de itt van a Petőfi-múzeum, amely a fehéregyházi (segesvári) csata emléktárgyait őrzi, mondtam. „Menjünk oda” - követelték a gyerekek, és most rajtam volt a meglepetés sora. Őszintén szólva, erre nem számítottam. „Anyával is szoktunk múzeumba menni” erősítették meg óhajukat. Pont a múzeum érdekli a két pöttömöt, csodálkoztam magamban. Kikanyarodtunk a keskeny utcába, de a múzeum már zárva volt. Sebaj, a kapu rácsain át azért be lehetett nézni. Miután lezajlott a nagy ütközet az orosz-osztrák egyesült hadsereggel, sok halott maradt a több mint 12 km hosszú csatamezőn. Tüdjátok gyerekek, az osztrák császár, Ferenc József, egymaga nem bírt velünk, magyarokkal; és segítséget kért az orosz cártól, aki hadseregének legjobb katonáit, a kozákokat küldte ellenünk. Csak így, együtt, tízszeres túlerővel tudták legyőzni Bem apó hős honvédseregét. Ekkor tűnt el Petőfi Sándor is, nyomtalanul. A múzeum udvarán lévő négyszögű halom egy tömegsír. Ott már békében pihen egymás mellett 400 osztrák, magyar, orosz vitéz, ellenség és barát. „Itt a csontvázak laknak”? Kérdezte Karsa. Igen, de ők nem bántanak senkit, feleltem. Nézzétek, milyen szép, magas obeliszk díszíti a sírhantot. És a tetejére rászállt a turul madár! Azóta is ott van, amióta elkészült a síremlék. Ő a mi népünk legendás, totem-madara, ősi jelképünk. Próbáltam magyarázni a látottakat, anélkül, hogy Emese ősanyánkat említettem volna. „Tudom már, tudom!” kiáltott fel Kata. „Totemmadár, mint a Pocahontasról szóló indiános filmben! Ott is volt egy fából faragott totem oszlop, a tetején egy varjúval, vagy mivel!” Sassal, javítottam ki a nevetéstől fuldokolva. De a mi turulunk nem olyan nyápic, mint az indián sas. Ez egy sokkal nagyobb, méltóságteljesebb, óriásmadár, egy igazi mesebeli sas. És a mi emlékoszlopunk is más, kőből rakták, és nem vicsorognak rajta ijesztő, torz pofák, próbáltam érzékeltetni a két oszlop közti különbséget. Aztán nézzétek oldalt, a fák alatt Petőfi szobrát, milyen szép. Nagyon fiatal volt még, alig 33 éves, amikor részt vett a fehéregyházi csatában. És most megmutatom nektek hol látták őt utoljára, tereltem a gépkocsi felé a csemetéket. Nemsokára megálltunk az Ispán kútjánál. Látjátok? Bármerre nézünk, mindenhol a régi csatatér vesz körül Itt, ahol a száraz csörgő fölött Petőfi arcmása domborodik, és apró kegyeleti koszorúk, virágcsokrok díszítik, akkor még egy útszéli forrás kínálta vizét az utazóknak. Természetesen ott lent még a vasút sem volt megépítve. És ilyen szép aszfaltos útról nem is álmodott senki. De akkor, 1849. július 31-én ember, ember ellen harcolt, karddal támadtak egymásra, puskákból és ágyukból lövöldöztek minden felé. Óriási volt a kavarodás. Petőfit kozákok üldözték, s miután kilőtték alóla a lovát, ő bemenekült az Ispán kútjával szemben lévő kukoricatáblába. Ekkor látták utoljára. Lehet, hogy halálra taposták a lovak, lehet, hogy a múzeum udvarán lévő tömegsírban nyugszik, és lehet, hogy orosz fogságba került, ahonnan soha nem térhetett haza. „De mama, ha ő volt a költők királya, miért nem vigyáztak rá a bodygardok”? Robbant ki Karsa. Na ezt bírd ki kacagás nélkül, gondoltam, hiszen a kisfiú halálos komolyan kérdezte. Nézd Karsa, fogtam a magyarázatba. Nehogy azt hidd, hogy igazából megkoronázták! Csak mi, akik verseit olvassuk, avattuk jelképesen a magyar költők királyává, mert olyan szép verseket írt, amilyeneket addig soha senki. És anynyira szerette az országban mindenki, hogy sokáig el sem hitték az emberek, hogy már nincs többé. Testőrei természetesen nem voltak, nem hogy neki, de még a fővezérnek sem. Az ütközetben önként vett részt, pedig neki nem volt kötelessége harcolni. Aztán tovább mentünk Keresztúr felé. Akarjátok látni Petőfi körtefáját, kérdeztem. Egyhangú igen volt a válasz. Betértünk a szépen parkosított Gáspár kúria udvarára. Látjátok, ebben a házban töltötte Petőfi élete utolsó éjszakáját (július 30) aki az akkori házigazda, Varga Zsigmond, vendége volt. Kora reggel kisétált ide a kertbe, leült a szép körtefa alá, és írni kezdett. Ekkor született utolsó, talán a legmegrendítőbb verse, az „Egy gondolat bánt engemet” című költemény. Majd fogjátok tanulni az iskolában. Fel is olvasta a házigazda leányának, itt, a körtefa alatt. Azóta nevezik a fát Petőfi körtefájának. Ma csak a vaspántokkal összefogott kérge van meg. Mama látta az öreg fát sok évvel ezelőtt, amikor volt néhány zöld ága is még, és nem volt szüksége vaspántokra. Mellette egy újabb körtefa áll. Ő az öreg fa gyökérhajtásából nőtt ki, mondhatjuk úgy is, hogy a fia neki - fűztem tovább a mesét. Csend volt. Csak a kis kobakokban kergetőztek a gondolatok. Aztán megszólalt Karsa, félve, szinte szepegve: „Mama, mi lesz, ha egyszer ez a fa is megöregszik, és kiszárad?” Addigra majd lesz egy új hajtása, amelyik nagyra nő. Mondjuk ő lesz majd az unokafa. Aztán ne búsulj, mert amíg Székelykeresztúron székelyek élnek, mindig lesz Petőfinek körtefája, nyugtattam meg aggódó unokámat. Kata rögtön megtanulta a szomszédos kopjafára erősített márvány táblácska négysorosát: Haldoklik az öreg tanú / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik, ő látta volt / Verset írni utoljára. Azt is eszébe véste, hogy ezt nem akárki, hanem Kányádi Sándor írta. Visszasétáltunk a kúria elé, ahol Bem apóval ismerkedtünk, majd folytattuk utunkat hazafelé. Az agyagfalvi rétnél nem álltunk meg. Úgy véltem történelmi leckének ennyi is elég volt. Csend honolt a gépkocsiban. Azt hittem, szundikálnak, míg valahol az udvarhelyi Jézus kápolna környékén váratlanul megszólalt Karsa. „Olyan szexi mami vagy!” Hogy te miket mondasz? Néztem nagyot. Miért vagyok én szexi, nem vagyok se fiatal, se szép? „Hát azért, mert nincs fehér hajad, jól tudsz autót vezetni, és olyan szépeket mesélsz” - jött a magyarázat. Hát mi egyebet mondhatnék ezek után? Azt hiszem a hat évesekre szabott történelmi lecke megérte a legszebb köszönetét, amit egy nagymama kaphat. Zsigmond Enikő, Csíkszereda A Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban tartott ünnepség képei Az ünnepséget a cserkészek nyitották a zászlóbevitellel és a himnuszokkal Neszlényi Judith munkájuk elismeréseként Corvin-kör okleveleket adott át Ildy Leenek és Szoboszlai Sándornak A Kárpátok népi táncegyüttes többször is fellépett az ünnepségen Tóth Viktor, a hawthorni Első Magyar Református Egyház lelkésze mondta a kezdő és a záró imát Az ünnepség közönsége megtöltötte a Magyar Ház színháztermét. A megjelenteket a műsor után vacsora várta. (TELEFONKÖNYV amhir.com) Március21,2014~
