Amerikai Magyar Hírlap, 2006 (18. évfolyam, 1-50. szám)
2006-01-01 / 1. szám
A szavak mágiája A szó-mágia azt jelenti, hogy szavak segítségével el tudjuk varázsolni magunkat és másokat boldogból boldogtalanná, sikeresből kudarcot vallóvá, szépből csúnyává, királyfiból békává. A szó, a mondat miközben az ember torkából feltörő és a hangképző szervek által megzenésített légáramlat csupán, légies jellegét meghazudtolva birodalmakat emel naggyá vagy dönt romba, de hétköznapibb esetekben csak elrontja a napunkat. A legtöbb emberi probléma kimondott vagy elgondolt szavakból áll. A szavak hatásának titka, hogy bejutnak az agyba, és ott gépi kódra fordítódnak le. A gépi kód a számítógépben az a primitív nyelv, amely gyárilag be van égetve a processzorba. A gépi kód az agynak az az ősi belső kommunikációja, amellyel hozzáfér a testi és lelki folyamatokhoz, képes agyterületeket aktiválni és kikapcsolni, létre tud hozni testi változásokat, mint azt például hipnózisban, relaxációban tapasztaljuk. Azt mondjuk, nehezedjen el a lábunk, és az elnehezedik. Mert gépi kódba fordítódott át a nehézség képzete, és onnantól az agy tudja, mit kell csinálni a nehézségérzés kialakulásáért. Agyi vizualizációs eljárással kimutatható, hogy elég csak rosszkedvűnek képzelni magunkat, máris aktiválódik a rosszkedvvel járó, a rosszkedvet okozó agyi terület. Számos vizsgálat igazolja azt is, hogy aki leírja az őt ért negatív élményeket, az javul, vagy felgyógyul a trauma okozta lelki sérülésekből. Talán ezért is oly népszerű még napjainkban is a naplóírás. A gépi kód viszont fontos. Agyunk több részből áll, ezek közt kommunikáció zajlik. Jay E. Harris pár éve írt is egy könyvet, az a címe: Hogyan beszélget az agy önmagával? (How the brain talks to itself?) Ha valaki azt mondja vagy gondolja, „teljes kudarc az életem”, akkor a következő történik. Agyának egy másik része, amely hallja ezt, elhiszi, hisz miért mondana az agy egy másik része hamis állítást önmagáról. Elhiszi és eltárolja. Amikor többször hallja, az állítás bizonyossággá válik. Ezt nevezzük hiedelemnek. Persze a hiedelmek korábban keletkeznek, az agy „öndefiniáló” része a személy kicsi korától hallja ezt külső személyektől, és mert azok a személyek igen fontosak (pl. apuka, anyuka), hát tényként raktározza el a tőlük nyert információt. A hiedelmekből alakul ki az identitás. Sok rossz hiedelemből negatív identitás alakul ki. Mi történik, ha cselekvésre kerül a sor? Az agy végrehajtó része megkérdezi az öndefiniáló részt, „képesek vagyunk-e ezt vagy azt végrehajtani?”. De mivel a személy évek óta úgy definiálta magát, mint a megtestesült kudarc, a válasz úgy szól: „meg lehetne épen próbálni, de nem érdemes”. Közben a személy célkitűző apparátusa éppen úgy dönt, hogy most már muszáj lépni az életben, meg kell felelni az aktuális kihívásnak. Azonban már csak ő akarja ezt, „csapata” nem áll mögötte, mert ők úgy vélik, „ez nekünk úgysem megy”. A végeredmény: erőtlen próbálkozás, amely kudarchoz vezet, és igazolást nyer ismét a kiinduló feltevés. Ez az önbeteljesítő jóslat. Hogyan programozzuk ez esetben helyesen az agyunkat? Hát például minden ilyen típusú kijelentés általánosítás. Mint ilyen, általában akarja bejósolni a személy minden jövőben beinduló aktivitását. Vagyis eleve kudarcra ítél minden próbálkozást. Kijavítani az évek óta folyó hibás programozást azt jelenti, hogy megkérdezzük: miben is vagyok pontosan kudarc? Mit is nevezek kudarcnak? Tényleg kudarc az, amit annak hiszek? Nincs-e találóbb szó arra, amit most kudarcnak nevezek? A nyelvi pontatlanság tévesen kiadott önmegsemmisítő parancs. Az ilyen kérdésekre gyorsan kiderül, hogy az illető számtalan dologban sikeres, de egy dolog itt és most nem ment neki, és ezt totális kudarcnak éli meg. Amiben más szerint sikeres, azt ő „alapnak” tekinti. Egy ismerősöm öt nyelven tud. De szerinte azt bárki megtanulhatja. A csapda a következő: amit meg tudok csinálni, az nem lehet siker, hiszen, ha egy olyan béna, mint én, meg tudta csinálni, akkor az semmiség. Vagyis a kudarc, a csúnyaság, a balsors hiedelme nem cáfolható meg tényekkel. Megnyertem a futóversenyt? Gyenge volt a mezőny. Én nyertem a szavalóversenyt? Itt valami félreértés lesz. A rossz program nem javul meg attól, ha lefuttatjuk százszor. Vissza kell tehát térni a nyelv újratanulásához. Például nincs kudarc. Rossz a szó, mert nem mutat előre. Ez egy büntető, megsemmisítő szó. Gátló gépi kódokra fordítódik le. Attól függően, mi is volt az, amit kudarcnak neveztünk, rengeteg előremutató megfelelő szavunk van rá: tapasztalatot szereztünk, hogy ez így nem megy. Legközelebb másként próbáljuk. Ha a kudarc valami elutasításból fakad, akkor arra kell gondoljunk, hogy itt és most ennek az embernek nem feleltünk meg, de ebből nem következik, hogy velünk van a baj. Lehet a másikkal, de az is lehet, hogy itt és most egyszerűen nem jött össze a nagy egymásra találás azzal a helyes fiúval/lánnyal. Az élet egy tanfolyam. Hogyan várhatjuk el egy tanfolyam résztvevőjétől, hogy mindig minden sikerüljön? Nincs kudarc, csak próba, megoldási kísérlet. Aki elveszti a mindennapok csodálatát, a perc örömét, az boldogtalan. Hogy minden nap lehet örülni annak, hogy van fedél a fejem fölött, hogy ma is felkelt a Nap, hogy van mit enni, hogy élek, tudok gondolkodni, érezni, terveket szőni. Hogy az élet tele van lehetőségekkel. Akik visszatérnek a klinikai halál állapotából, megértik, hogy a világon két dolog föntos csupán: a szeretet és a tudás. Ők tudják igazán értékelni az életet, mert majdnem elveszítették. Egy idős néni minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: „Ma is élek!” kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, és máris felértékelődne a napunk. Az unalom, mint szürke köd, ha ráül a lelkünkre, akkor a hawaii-i strandon is tudjuk unni a napozást. Az unalmat és fásultságot mi csináljuk. Ez a defenzív élet. Egy házasságkutató azt ajánlja, minden nap gondoljuk végig, miért is tudjuk csodálni társunkat. De igaz ez gyerekünkre, lakásunkra, munkánkra, tárgyainkra, mindenre, amiben élünk. Csupa csoda vesz körül bennünket, és mi fásultan pergetjük ujjaink közt a perceket. Az átprogramozás tehát: nevezzük ismét nevükön a dolgokat, találjuk meg rájuk a jelzőket. Tanuljuk meg újra csodálni a világ és az élet kimeríthetetlen gazdagságát. Imádjuk hergelni magunkat. Szavakkal ingereljük magunkat. Azt mondjuk: ha még egyet szól, én szétrobbanok. Ha még egyszer bejön, én kiugrók az ablakon. Ha még egyszer lealáz, megölöm. A magas vérnyomás népbetegség. Mert ugye nem robbanunk szét, nem ugrunk ki az ablakon, nem öljük meg a másikat. Csak fortyogunk. Mert elnevezzük idegesítőnek azt, ami történik. Azt mondjuk, a mi önérzetünket sérti ez vagy az. Velünk ezt nem lehet csinálni (de közben javában csinálják). Azt hisszük, velünk csinálják, közben mi csináljuk magunkkal. Tegyünk egy gondolatkísérletet. Fogadjuk el egy percre a ' világot olyannak, amilyen. Hogy várakozni kell, hogy a dolgok nem mindig jól szervezettek, hogy amit ember csinál, abban lehet tévedés, hogy a dolgok sokszor nem sikerülnek. Ha elfogadjuk, hirtelen megszűnik minden feszültség. Ahogy a gazda nem toporog türelmetlenül a fa alatt, amíg megérik a gyümölcs, úgy tekinthetjük mi is az emberi társadalom természeti jelenségének a sorban állást, az emberek közti félreértéseket, hogy vannak idegroncsok, akik szeretnek másokat leckéztetni, gyűlölködni, és hogy semmi sem tökéletes. De hiszen tudjuk is, de mégis minden alkalommal felháborodunk ezen. Nem kell hindu bölcsnek lenni, csak abbahagyni az önhergelést. . Hagyjuk el azokat a szavakat, amelyeknek egyetlen célja az, hogy a gépi kódunkon keresztül felpörgessük a szívünket, fel-nyomjuk vérnyomásunkat, kapkodni kezdjük a levegőt. Amit ma a gyógyszeripar nagy örömére antidepresszánsokkal pánikként kezelnek, azok csak sürgető, elégedetlenkedő, méltatlankodó, háborgó szavak, gondolatok. Amelyektől semmi, de semmi nem változik. A sor nem megy gyorsabban, a pofátlanok pofátlanok maradnak, a vízszerelő na persze, hogy elszúrja a munkát, stb., stb. Az egész értelmetlen műbalhé. Rossz szavakkal ezt tesszük életünkkel. Szendi Gábor - Origó Lisa Apatini New York-i beszámoló: Hanukarácsony Kerek évfordulóhoz érkezett | a Bnai Zion Alapítvány Magyar Művész Színház, ugyanis immáron ] tizedik alkalommal rendezte meg töretlen sikerrel, december 18-án vasárnap a Hanukarácsony néven ismertté vált rendezvényét. Dr. Hámori Péter igazgató köszöntőjében kiemelte a két vallás rokonságát, a két ünnep fontosságát, melyek ebben az évben pontosan ugyanarra a napra esnek. Ezt követően Dr. Horváth Gábor Főkonzul üdvözölte a nagy számú közönséget, majd felolvasta Gyurcsány Ferenc Miniszterelnök a Bnai Zion Alapítványnak írott üzenetét és jókívánságait. A kedves üdvözlőszavak után megkezdődött a színvonalas műsor, melyben elsőként fellépett Zoi Florosz és gyönyörű hangjával valamint tánctudásával pillanatok alatt elvarázsolta a hálás közönséget. Zoi énekelt a szerelemről, az új hazába való beilleszkedésről valamint az élet játékosságáról. Következett egy másik tehetséges előadó Lisa Apatini aki ugyancsak megérdemelte a vastapsot, hiszen igazi hanuka-karácsonyi hangulatot teremtett előadásmódjával. Lisa többek között elénekelte a rendezvény támogatójának Mautner Miminek az édesapja Donáth Ede zeneszerző által írt, szulamit cimű daljátékának gyönyörű altatódalát, melyet a közönség kitörő tapssal jutalmazott. Végezetül pedig a COSMO tánczenekar húzta el a nótánkat, a közönség pedig nem kérette sokáig magát, pillanatok alatt benépesült a táncparkett. A kellemes estét az elmaradhatatlan táncverseny és tombola zárta. A teljes bevételt a Bnai Zion Haifai Kórház Gyermekgyógyászati Vészhelyzet Osztálya kapja. (Muhi) Tévézés kontroll nélkül A tévé használatára vonatkozóan szinte teljesen megszűnt a szülői kontroll, a gyerekek döntik el, mikor és kivel mit néznek a tévében. A napi tévénézésre fordított idő a 8-14 évesek körében emelkedett, a reklámokkal is őket lehet jobban manipulálni. Mint egy friss kutatásból kiderült, a gyerekek a sörreklámokat kedvelik a legjobban. A gyerekek döntik el, mikor és kivel-mit néznek a tévében, ráadásul ők késztetik a szülőket a médiaeszközök vásárlására - derült ki egy friss, 13-14, illetve 17-18 éves korcsoporton végzett reprezentatív kutatás eredményéből. A vizsgálat szerint a két korcsoport 84 százalékának van saját vagy testvérrel megosztott tévékészüléke. A korábban meglévő, magasabb társadalmi státuszhoz kötődő kontroll szinte teljesen megszűnt: a szülők megadták magukat a'kamaszok elvárásainak. Négy gyerekből háromnál a tévé használatára vonatkozóan nincs szülői szabályozás. A gyerekek 88 százaléka több mint 5 csatornából választhat, kedveltek a kereskedelmi adók és a felnőtt műsorok. A 8-14 évesek körében a napi tévénézésre fordított idő hétköznap 203 percre, hétvégén 301 percre nőtt, amely az öt évvel ezelőtti adatokhoz képest enyhe emelkedést jelent. A 15-19 éves korcsoportban ugyanez hétköznap 162, míg hétvégén 229 perc. A kisebbek a reklámokkal is jobban lehet manipulálni. Kiderült, hogy a két korcsoport leginkább az alkohol, ezen belül pedig a sörreklámokat részesíti előnyben, mert számukra szimpatikus életérzést és stílust kommunikálnak. Leginkább a mosószerreklámokat utasították el, mert üzeneteikben munkára és az ehhez kapcsolódó tevékenységekre koncentrálnak. A veréssel fegyelmezett gyerekek agresszívebbek Hat különböző országban végzett vizsgálatok alapján kiderült, hogy a kulturális környezettől függetlenül azok a gyerekek, akiket például fenekeléssel próbálnak fegyelmezni, sokkal nyugtalanabbak és agresszívebbek, mint azok a gyerekek, akiknek a szülei a fegyelmezésnek más formáját választják. A nemzetközileg megszervezett kutatás résztvevői pontosan azért végezték el ezt a vizsgálatot, hogy eldönthessék a vitát afelől, szabad-e a gyereket veréssel fegyelmezni. Egyes szakértők is hajlanak ugyanis arra a véleményre, hogy a pofon vagy elfenekelés hatása függ a gyerek személyiségétől, illetve a kulturális környezettől. Kínai, indiai, olasz, kenyai, fülöp-szigeteki és thaiföldi gyerekek anyját kérdezték ki arról, hogy hogyan hat a gyerekre a fizikai büntetés, illetve utána az anyát és a gyereket is kikérdezték arról, hogy mennyit fél, verekszik, kötekszik a gyerek, illetve további kérdésekkel próbálták felmérni a gyerek agresszivitását illetve nyugtalanságát. Kiderült, hogy bár azokban az országokban, ahol inkább elfogadott a testi fenyítés, nem voltak annyival agresszívebbek a bántalmazott gyerekek, mint ott, ahol a verés kevésbé elfogadott, de mindenképpen agresszívebbek és nyugtalanabbak voltak, mint azok a társaik, akik nem kaptak ki. Január 1, 2006
