Amerikai Magyar Hírlap, 2002 (14. évfolyam, 4-45. szám)
2002-05-17 / 20. szám
Ray Bradbury, a tudományos-fantasztikus irodalom egyik atyja, a UCLA-n írta a Fahrenheit 451-et - kilenc nap alatt! De térjünk vissza a Royce Hall-beli előadáshoz. A 81 éves Ray Bradbury tolószékben érkezett a színpadra, testben talán gyengén, de szellemileg csodálatosan frissen és erősen. Üzenete félreérthetetlen volt: "Mindennek az a titka, hogy szerelmesnek kell lenni." Részletesebben is kifejtette, hogy mit ért ezalatt. Természetesen a férfi és nő közötti, romantikus kapcsolatot is, de nem csak azt. Az embernek a munkáját, tudományos vagy művészeti tevékenységét is úgy kell szeretnie, olyan lázasan, kitartóan és önfeláldozón, mint a szerelmét. Ettől lesz az életünk teljes, ez ad neki értelmet. Példákkal is illusztrálta Bradbury az ilyen "szerelmeket". Elmondta, hogy 1929-ben nagy hatással voltak rá a Buck Rogers képregények, de izgatták a fantáziáját ifjú korában a bűvészek is, a Notre Dame-i toronyőr, az Operaház fantomja, King Kong, Tutenkamen, H.G. Wells és Verne Gyula írásai is. És ezek a fellángolások nem múltak el nyomtalanul, hanem mind-mind felbukkantak későbbi írásaiban és gazdagították azokat. További jó tanácsokkal is szolgált a közkedvelt író. „Kövesd a saját álmaidat és vágyaidat! Ne hagyd, hogy bárki is eltérítsen attól, amit igazán szeretsz. Szabadulj meg a sok hamis baráttól, és vedd magad körül azokkal, akik éppen olyan bolondok, mint te vagy...” A Fahrenheit 451 születésének történetét is elmesélte Ray Bradbury. 1950-ben telepedett le a kaliforniai Venice Beach-en, ifjú házasként, tíz hónapos gyermekével, egy fillér nélkül. „A tűzoltó” című novelláját a UCLA könyvtárának alagsorában, bérelt írógépen írta kerek kilenc nap alatt. Eladni persze nem tudta, a McCarthy korszak feszült légkörében különösen nehéz volt valami újszerűt elfogadtatni. Végül egy merész kiadó megvette a kéziratot négyszáz dollárért, hogy új lapjának első számaiban, 3 folytatásban közölje. A lap a Playboy Magazin volt... Később kibővítve ebből a ■novellából lett a világ egyik leghíresebb regénye, amely ma Los Angeles városának szimbóluma is. A Fahrenheit alapötlete egy olyan jövőbeli társadalom, amelyben az olvasás szigorúan tilos. A tűzoltók ahelyett, hogy oltanák a tüzet, inkább gyújtogatnak, könyveket égetnek. (A cím arra a hőmérsékletre utal, amelyen a könyvek tüzet fognak és elhamvadnak.) Nem ez volt az első furcsa ötlete Bradburynek. Röviddel Los Angelesbe való megérkezése után egyszer egy exkluzív városrészben sétált, s megállította egy rendőr. Kérdőre fogta, és szigorúan arra intette, hogy máskor ne sétáljon arrafelé. Ebből született „A gyalogos” című novella, amely egy olyan társadalomról szól, ahol sétálni tilos, és a gyalogosokat bűnözőként kezelik. Máskor a Santa Monica-i mólót képzelte dinoszaurusznak, s a világítótorony kürtjét a párját kereső dino hangjának. Martian Chronicles című könyve több kisebb írásból állt össze regénnyé. „Nem én írtam a Fahrenheit 451-et - ő írt engem” - nyilatkozta az író, az írás szinte automatikus, akarattól független folyamatára utalva. S hogy mi adta az ötletet hozzá, arról a 40. jubileumi kiadás új előszavában ír: Hitler, aki könyveket égetett 1934-ben Németországban (szinte akkora bűnnek tartotta ezt Bradbury, mint az emberek elszenesítését a koncentrációs táborokban). A „Salemi boszorkányok” története is ott motoszkált a fejében, hiszen egyik ősét letartóztatták és vallatták 1680-ban a boszorkányperben, bár végül szerencsésen megúszta a dolgot. Aztán a legendás alexandriai könyvtár háromszori leégése is gyermekkora óta foglalkoztatta. (FOLYTATJUK) Jancsó Zsuzsa Könyvfesztivál 2002 2. Ray Bradbury Meghalt Thyssen- Bornemisza báró Imádta a pénzt, a művészetet és a nőket Nála híresebb magán műgyűjteménye talán senkinek sem volt, hacsak nem Erzsébet angol királynőnek. Nagy világutazó volt, mintegy harminc cégnek vezetőségi tagja, harmadik generációs multimilliomos, második generációs főnemes, és - félig magyar. Hans Heinrich Thyssen-Bornemisza apja német, anyja magyar volt. Ö maga Hollandiában született, svájci állampolgárságot vett fel, és Monte Carloban élt, mert ott kevesebb adót kell fizetni. Öt felesége volt, mindegyik vagy világszépség, vagy rendkívül gazdag, esetleg mind a kettő. Az első német hercegnő, a második angol fotómodell, a harmadik is modell* de skót, a negyedik vagyonos brazil család sarja. Ezektől elvált, csak ötödik felesége, a mérföldnyi hosszú nevű korábbi spanyol szépségkirálynő élte túl, ő volt ott a halálos ágyánál. A Thyssen vagyont a nagypapa, August - egy német gyógyszerész fia - kezdte gyűjteni. Acélműveket alapított a Ruhrvidéken, ahol 19-századi kelendő árukat gyártott. Neki ugyan még nem volt műgyűjteménye, de barátjának mondhatta a szobrász August Rodint. A világjárást, a sokféle vállalkozást és a régi nagy mesterek műveinek felvásárlását Thyssen apja, Heinrich kezdeményezte, fia pedig később tökéletesítette. Ez a Heinrich, aki August Thyssen harmadik fia volt, 1905-ben Magyarországon telepedett le és feleségül vette kászoni Bornemisza Margit bárónőt, a király főkamarásának leányát. Bár a "Bornemisza" név nemigen illett rá, Heinrich papa mégis felvette, a nemesi címmel együtt, amit később fia, Heini is örökölt. A család aztán hol a kommunizmus, hol a nácizmus elől menekült, előbb Hollandiába, majd onnan Svájcba. Közben változott a világ, és a Thyssenek tudtak haladni a korral. A családi business az acél mellett bankokra és szállítási vállalatokra, autó-, plasztik- és üveggyártásra is kiterjedt, s ifjabb Heini a műgyűjteménybe is kezdte befogadni a papa által mélységesen megvetett 20. századi "fércműveket". Az idősebb Thyssen halála után a gyűjteményt elosztották a három fiú között, s Heini 15 évet töltött azzal, hogy visszavásárolja őket, miközben egyre gyarapította is a készletet, német és francia impresszionisták, az orosz avantgarde, modern amerikai művészek mint pl. David Hock(folytatás az 5. oldalon) Kiszera méra és társai Átestünk a trójai faló másik oldalára. Miért trójai faló? Mert a színjátékok rendezői cselfogást alkalmaztak, ami később öncélú "irállyá" vált, elkezdte a maga egyéni életét és e pillanatban az a veszély fenyeget, hogy már-már tárgyalni sem hajlandó. De kezdjük az elején. Mi is az irály? A nyelvújítás korában született új magyar szó, ami a stílus szerepét igyekszik átvenni, a jelek szerint nem sok sikerrel. Ma már csak ilyen alkalmakkor használják, amikor ironikus céllal szeretnénk valamit megvilágítani s miután a hangzás szokatlan, a gondolatmenet megtorpan és időt csikar ki egy külön agyműködésre. Képzeljük el az egykori görög tragédiaírók helyzetét. A szórakoztatásra vágyó közönség részére fel szeretnék idézni a múlt jelentős eseményét, egykor valóban élő személyek - ha úgy tetszik : hősök - megszólaltatásával. Időközben persze évezredek múltak el, de a lényeg megmaradt. A színpadokat zárt épületekben állították fel és a közönség részére kényelmes ülőhelyeket biztosítottak. Volt ebben egy kis ravaszság, mert ilyen körülmények között a nézők türelmesebbek és hajlandók tovább várni az eseményekre. Felmerült azután új probléma is. A hihetőség biztosítására a szereplőktől természetes viselkedést vártak. Az életben általában cselekvés-sorozatok kíséretében hangzanak el a szavak. Vagyis az események nem úgy bonyolódnak, hogy valaki megjelenik a színen, elmondja a magáét és . kimegy. Vagy találkozik valakivel, akivel szót váltanak, társalgás mindennapos emberek nem színészek között, sokszor órákon át folyik, miközben nem történik semmi, ülnek karosszékekben egymás mellett. Ezt színpadon nem lehet megvalósítani, mert a jelenet "hótt" unalmassá válik. A színpadnak tehát új törvényei vannak. És itt jut szerephez a rendező. Szinte elviselhetetlen, ha a jelenetet tapasztalatlan amatőrök, műkedvelők adják elő. Az ilyen szituáció egyik jellemzője, hogy a jobb sorsra érdemes szereplők nem tudnak mit kezdeni a kezükkel. így azután lógatják maguk mellett, majd időnként a tenyerüket kifordítják, amikor úgy érzik, a szövegnek nyomatékot kell adni. A rendező mozgatja a szereplőket. Kettő áll, egy ül. Időnként felugrik. Vagy csendben az italos asztalhoz lép és tölt magának. Néha kávét. A kézben tartott csésze különösen hatásos kellék lehet. Sokan talán ezen a ponton ismernek rá mai amerikai televíziós epizódok szereplőire: szokatlanul sokat isznak, kávéznak. Korábban a cigarettára gyújtás is szerephez jutott, de ma az általános tendencia ezt lassan kiiktatni a játékból. Az egykori színpad után most már a televízió is felveti ezeket a problémákat. Nem beszélve a filmről, ahol valóban magasszintű technikát kellett kidolgozni. Érdekes, hogy évtizedeknek kellett eltűnniük, hogy a tévedésekre rájöjjenek. Egykor a filmjeleneteket is színpadon állították be, ismerjük el: mesterkélten. Ideális szögből fényképeztek, zavarmentesen. Körülbelül két évtizede a Hill Street Blues televíziós sorozatban fényképeztek először kézben tartott kamerával. A felvevőgép mindig mozgásban volt, időnként valaki elhaladt a lencse előtt, vagy néhány pillanatra eltakarta a főszereplőt. Ennek a természetesség látszatát kellett keltenie. A stílus mai folytatása az elnöki West Wing: örökös rohangálás, nincs egy nyugodt pillanat. És most jön az, amikor a szakma átesett a ló túlsó oldalára. Kialakult az új stílus: a természetesség dirigált és később teljesen átvette a szerepet. Egyre rövidebb jelenetek váltogatták egymást. Nemrégiben futott a mozikban egy úgynevezett kémfilm, amelynek jelenetei csupán másodpercekig tartottak. Az esemény valódi fonalát azonban minden második jelenet vitte tovább. A közbeiktatott kép visszapillantás volt a múltba. Ez a stílus bizonyos kort megért nézők számára szinte elviselhetetlen volt. Azután jött a hangerő, párosulva a kör-sztereóval. A dübörgés tehát minden oldalról elképzelhető lett. Valami mindig robbant, omlott, kisiklott, száguldott. Jobbra-balra dőltek az élettelen emberi testek. Belsőrészek fordultak ki. Ez a stílus különösen az új filmek előzetes beharangozásánál kapott szerepet. A filmriportokban szinte állóképek villognak egymás után, hogy az ember szédül tőlük. Es ebben az új kavalkádban megszületett a teljes értelmetlenség, ami már-már ijesztő úttévesztés. Talán egy évtizede ment a televízióban a Twin Peaks című sorozat. Izgalmas, lebilincselő részletek, tömény titokzatosság. A végén a sorozat megszűnt, anélkül, hogy valami kibontakozott volna belőle. A most bezáruló amerikai tv-szezonban két sorozat is foglalkozik az állami hírszerző és kémelhárító ügynökség kalandjaival. Legutóbb az egyikben negyedórás "stakeout" volt, gyanús elemek megfigyelése, minden folytatás vagy hivatkozás nélkül. A mozikban a közelmúltban futott a Mulholland Drive című film. Két órán át feszült részletek, csiklandós, néha bizarr jelenetek, amelyek mindig adósak maradtak a magyarázattal. Vártuk a film végét. Semmi sem történt, a cselekmény fonala egyszerűen felszívódott. Véletlen-e, hogy a rendező személye azonos volt a Twin Peaks-éval? A múlt század elején Magyarországon Karinthy Frigyes nevet adott a "nesze semmi, fogd meg jól" irodalmi változatának: halandzsa. Vagyis úgy tűnik, hogy valamit mondanak, de ez csak a látszat. Nos, most megszületett a film-halandzsa: a néző reméli, hogy valami történik, de végül is csalódik. / "Kiszera méra bávatag..." I WgSM AMERIKAI Qj Hfagyar Hírlap BHEfl
