Amerikai Magyar Hírlap, 2001 (13. évfolyam, 2-43. szám)

2001-10-19 / 40. szám

Jancsó Zsuzsa Vendégségben a Főkonzulnál KERÉK-BÁRCZY SZABOLCSOT ÉRDEKLIK AZ EMBEREK Csütörtök este a Magyar Köztársaság Los Angeles-i főkonzul­ja, Kerék-Bárczy Szabolcs rezidenciáján vendégül látott egy va­csoraasztalt megtöltő meghívottat, akik többnyire a Szabadság­­harcos Szövetség helyi képviselőiből kerültek ki. Az étkezést megelőző és követő beszélgetés fő témája természetesen a közel­gő október 23-ai ünnepség volt, amelyet az idén először a Szö­vetség a Főkonzulátussal közösen rendez, ezzel állami szintre emelve a megemlékezést. Jelen volt Szörényi Éva művésznő, aki hosszú évtizedek óta a "lelke" az 56-os megemlékezéseknek, nemcsak gyönyörű, átszellemült szavalataival, hanem kitartó és fáradhatatlan előkészítő munkájával is. Vereczky-Mális Klári úgyszintén lelkes segítő-szervező, és külön becsületére válik, hogy nem is Magyarországon született, hanem már itt, Ameriká­ban, mégis szívügye a forradalom. Petrovay Szabolcs és Borbála sokrétű és rendkívül értékes tevékenységet folytat a magyar kö­zösségben: Szabolcs évtizedek óta a USC magánegyetemen tanít komputer tudományokat, mindketten résztvesznek az egyházak munkájában, a farsangi álarcosbálon évek óta ők nyerik el a fő­díjat ötletes jelmezeikkel, élvezetes úti beszámolóikat mindenki élvezettel nézi-hallgatja, és jó barátai az idei ünnepi szónok Lip­­ták Bélának, akiről Szabolcs lapunkban cikket is írt nemrég. Kállay Tamást talán kíváncsiságból is hívta meg a főkonzul, ro­koni kapcsolatot sejtve közte és a néhai miniszterelnök között, akinek nagy tisztelője. A Jancsó házaspár, mint a Csárdás étte­rem és az Amerikai Magyar Hírlap tulajdonosai, munkakörüknél fogva természetszerűen résztvevői a legtöbb magyar eseménynek városunkban - Gyula a szervezésben és a lebonyolításban, Zsuzsa a hirdetések elkészítésében és a rendezvények méltó megörökí­tésében vállal aktív szerepet. Hrotkó Csaba, mint a legfiatalabb meghívott, az ifjúságot képviselte, akik ugyancsak segíteni fognak az 56-os ünnepség színterének előkészítésében. Vágó Klári szin­tén "közösségi ember", gyakran hallottuk szavalni az Arany János Körben, és házában is szeretettel fogadott többször. Az est fo­lyamán ő volt érzéseink hangadója, néha humoros formában, de mindig őszintén kimondta a véleményét. Nála őszintébb és köz­vetlenebb talán csak a főkonzul úr volt, aki fiatal kora ellenére - mindössze harminc éves - rendkívüli érettségről, határozottságról és tájékozottságról tett tanúságot. Az érkezése óta eltelt alig két hónap alatt Kerék-Bárczy Sza­bolcs fökonzul meglepően sokat megtudott városunkról, a helyi magyar közösségről, az itt élő emberekről. Mint mondja, "Érde­kelnek az emberek! Szeretnék minél többet megtudni önökről, minél több dél-kaliforniai magyarral találkozni, megismerni gon­dolatvilágukat, céljaikat, igényeiket. Ezt pedig legjobban ilyen szűkebb körű, meghitt találkozások során lehet megtenni. De hi­vatali szobám ajtaja is mindenki előtt nyitva áll." A főkonzul felhívta a figyelmet, hogy ne tévesszen meg senkit fiatal kora, mind a diplomácia, mind az emberismeret terén komoly tapasztalatokkal rendelkezik, és helyén van a szíve és az esze. Büszke rá, hogy olyan emberek mellett dolgozhatott, mint dr. Marinovich Endre, az Antall-kor­­mány kabinetfőnöke, aki mellett két évet töltött a miniszterelnöki hivatalban, de volt MDF-es tanácsadó is - bár náluk családi hagyomány, hogy egyetlen pártnak sem kö­telezik el magukat - és tanult menedzs­mentet amerikai egyetemen. Ugyanakkor cseppet sem fennhéjázó, sőt meg is mosolyogja a méltó megszó­lítása felől érdeklődőknek adott saját válaszát. Miután megtud­tuk, hogy remek énekhangja van ("ha még egyszer születnék, operaénekes lennék"), és nemrég egy esküvőn ő vezette a Mi­atyánk szólamát, Szabolcs azt is bevallotta, hogy rendszeresen részt vesz a Kodály Kórus munkájában. Eleinte némelyek kissé feszengtek, nem tudták, hogyan szólítsák, mire ő úgy tett, mintha törné a fejét: "... hát, nem is tudom... a ’királyi fenség’ talán túl sok lenne, úgyhogy szólítsatok egyszerűen Szabolcsnak!" A remek vacsorát Szabó Viktor, a főkonzulátus szakácsmeste­re készítette és szolgálta fel nagy szakértelemmel a ritka Zsolnai étkészlettel, elegánsan megterített asztal körül ülő vendégeknek. A menü finom, pikáns ízű Nyírségi gombócleves, különleges kap­­ros-szószos körettel tálalt ízletes halétel, és egy csodálatos desz­­szert volt, párolt szilva-szeleteken gömbölyödő fahéjás "mousse", amelynek az íze szilvásgombóc-fagylaltra emlékeztetett volna, ha létezne ilyen... Vacsora után még hosszan beszélgettünk az élő növényekkel díszített, barátságos nappali kényelmes foteljeiben, pohár bor vagy konyak mellett - már akinek nem kellett hazafelé vezetnie. A hosszú úton elgondolkodtam, hogy mi is ragadott meg legjob­ban a főkonzul egyéniségében. Nehéz választani: kedves, fiatal, közvetlen, szívélyes, de ugyanakkor erős, férfias, határozott jel­lem, talán még harciasnak is mondható, ha elveit, meggyőződését kell védenie - mindjárt első látásra úgy tűnik, hogy barátnak hű­séges, ellenségnek veszélyes, de mindenképpen aktív mozgató erő lesz közöttünk küldetése idején. Azzal zárnám e kis beszámolót, amit bíztatásként mondott új főkonzulunk: egyben bizonyosak lehetünk, hogy ő mindig meg­mondja, amit gondol, és állja a szavát, holnap sem fog mást mondani, mint amit ma. □ AMERIKAI ma, ^ Magyar Hírlap nittjliiifg JET-TEMETŐ a sivatagban Amerika legforgalmasabb re­pülőtere ezekben a napokban, amikor utazási kedvünket meg­tizedelték a terroristák rémtet­tei, olyan helyen van, amire nem is gondolnánk: a Mojave sivatagban. Talán emlékeznek arra a hatvanas években nép­szerű számra, amelynek "Hotel California" volt a címe, és a ref­rénje úgy szólt: "You can come in any time you want, but you can never leave..." Hát ez a rit­kán látogatott repülőtér a ki­mustrált repülőgépek Hotel Ca­­liforniája. A legtöbb gép, amely itt landol, többé nem száll fel. A Los Angelestől kb. 100 mérföldre lévő Mojave repülő­tér az utasszállító repülőgépek legnagyobb temetője az ország­ban, és míg mindenütt máshol csökken a forgalom, itt napról napra jobban megy az üzlet. "Azt kutatjuk, merre lehetne terjeszkedni, hogy még több gé­pet tudjunk elhelyezni" - nyilat­kozta a reptér igazgatója, aki eddig mintegy 200 gépet foga­dott, köztük hét jumbo jet-et. Szomorú látvány: az ablakok és a hajtóművek letakarva, az elár­vult gépek úgy sorakoznak a betonon, egymás mögött hosszú tömött sorokban, mint a vágó­hídra hajtott jószág... A szeptember 11—i terrortáma­dások nyomán a légiforgalom szinte szabadesésben zuhant le­felé, az utasok további atrocitá­soktól félve lemondták útjaikat, a légitársaságok tízezrével bo­csátják el alkalmazottaikat, és az új gépek rendeléseit is le­mondják. Ebben a helyzetben rengeteg gép is feleslegessé vá­lik, átmenetileg vagy véglege­sen. Ezeket parkolják le azután a sivatagi repülőtérre. American, Delta, US Air, Continental - a legtöbb nagy lé­gitársaság küldött ide gépeket az elmúlt hetekben, sokkal töb­bet, mint eddig bármikor. 2002-ben a forgalomból kivont utasszállító gépek száma elér­heti a 2000-et, a már eddig le­parkolt 1,100-on kívül. "Utoljára tíz éve volt ilyen dömping, az Öbölháború ide­jén. De most már eddig is le­galább kétszer annyi gépet fo­gadtunk, mint akkor. Nem éri meg, hogy félig üres gépekkel repüljenek, olcsóbb, ha lepar­kolják őket" - mondja a reptér­vezető. "Jelenleg több repülő­gép van itt, mint LAX-en..." A másik nagy "parkoló" Vic­­torville-ben van, ott is már többszáz gép landolt. A kimustrált gépeket a reptér melletti roncstelepen darabokra szedik és a használható része­ket eladják. Géptörzsek, futó­művek, vezérsíkok, ülések he­vernek szerteszét, az ember szí­ve belefájdul. Néhány gép azért jobb szeren­csével jár, például egy Douglas DC-10 és két Lockheed Martin L1011 hamarosan indul Tajvan­ba, ahol egy élelmes üzletember éttermet csinál belőlük:-jancsó­----------------------------------­Szégyenteljes akadékoskodás A magyarok nagy fába vágták a fejszéjüket. Filmet készíte­nek Széchenyi Istvánról. A 21. századnak kellett eljönnie, hogy az Alkotás méhében formálódzó lény valósággá váljék. A gon­dolat, az elképzelés, a vágy a megvalósítás iránt mindig is jelen volt, csak talán a mersz hiányzott. Az elmúlt évtizedek magyar történelmi alakulása nem kedvezett. Most sokan - elsősorban döntő fontosságú szellemi pozíciókban - úgy vélték: az idő elér­kezett. Az anyagi feltételeket is sikerült biztosítani. Nem cse­kély összegről van szó, az előzetes költségvetés 1,8 milliárd fo­rintot irányzott elő erre a célra. Szinte félelmetesen sok pénz ez, amikor az egyik nemrégiben elkészült magyar film összesen hetven millió forintba került. A nyilvánvaló különbségért azon­ban áldozatot kell hozni. Amikor a külföldön élő magyarok oldaláról örömmel regiszt­ráljuk a máris jelentős előrehaladást bizonyító eredményt, bizo­nyos szívszorulással kell tudomásul vennünk a nagyszabású terv eigáncsolására tett lépéseket. Lehetséges lenne ez? Miért ne érezné 10 millió magyar egységesen, hogy a film elkészülte mindannyiunk érdeke. Hiszen ezen a téren adósságunk óriási. Hol van a magas színvonalnak megfelelő István király-film, vagy Hunyadi János, Mátyás király, Rákóczi Ferenc életét és küzdel­meit bemutató korszerű filmalkotás? Széchenyi István gróf azonban ezen a téren feltétlenül listavezető. Az anyagiakkal rendelkező főúr, aki különösebb gond nélkül beutazhatta az ak­kori Európát, Liverpooltól Konstantinápolyig, Lembergtől Pa­­lermóig és Marseille-ig és kívülről látta, vehette szemügyre a fejlődésében elmaradt kis országot, hasonlóan ahhoz, ahogy mi, legújabban útrakelt magyarok látjuk nemzetünk helyzetét és tennivalóit. Tulajdonképpen helytelen és indokolatlan itt min­den vitatkozás,' hiszen a puszta tények annyira meggyőzőek. Mégis, szinte mindent felgöngyölíteni kívánó támadás indult a film elkészítése ellen; a nemes tervet politikai mázolással mocs­kolták be, nem riadva vissza a nyílt hamisítástól sem. Vajon mi­ért nem tudunk nemcsak közömbösen, de örömmel elhaladni a mások által örvendetes áldozattal vállalt terv megvalósítása mel­lett? Amikor a lengyel Andrzej Wajda elkezdte forgatni a tör­ténelmi eposzukat feldolgozó Pan Tadeusz-filmet, az egész szakma, sőt az egész lengyel társadalom egységesen szurkolt ne­ki. És természetesen osztoztak a sikerben is. Amint az otthoni újságok tudósításaiból olvassuk, az ellentá­madásokat a bal-liberális front vezeti. Széchenyi már azért sem tetszik nekik, mert magyar. Ez a megállapítás félelmetesen le­hangoló. Tehát amikor pártpolitika folyik, vagy éppen az orszá­gos választások szakaszába érkeztünk - magyar harcol (szavaz) a nem magyar ellen, Magyarországon? Ha már így van, lega­lább titkolnák. De erre még büszkének is lenni? Olvassuk, hogy több baloldali történész próbálta bebizonyítani, hogy Szé­chenyi nem is beszélte nyelvünket. Már hamisítanak is? Szé­chenyi egyik életrajzírója állapította meg, hogy az utazó főurat éppen külföldi élményei ébresztették az anyanyelv ápolására, de már hatéves korában ma is meglévő magyar nyelvű írásában kö­szöntötte édesapját. Későbbi kéziratában olvasható: "Ha van saját szavunk, ne tűrjük az idegent." Hitel című művét "honunk széplelkű asszonyainak" ajánlotta, azzal a céllal, hogy ha hölgye­ink megmagyarosodnak, a feleségek és családanyák példája nyo­mán a férjek és gyermekek is megmagyarosodnak. Mert Széche­nyi korában általános volt a latin és német hivatali használata. Szégyenteljes, hogy egy magyar film elkészítése ellen azért gáncsoskodnak, mert szerintük a film a Fidesz választási kam­pányának szerves része lehet. Értesüléseink szerint Orbán Vik­tor személyesen irányítja a film előkészületeit, pénzt és priori­tást biztosítva számára. A 168 óra egyik cikkében Karácsony Ágnes egyenesen arra gyanakszik, hogy "Orbán Viktor minisz­terelnökön sajátos megalománia uralkodott el, Széchenyihez ha­sonlítja magát." Orbán állítólag nemcsak pénzügyi, hanem dra­maturgiai és egyéb szakmai kérdések felett is döntött. Az akadékoskodások ellenére a film forgatása befejezéshez közeledik. A Széchenyi-film címe: Hídember. A forgatóköny­vet Bereményi Géza írta és a címszerepet Eperjes Károly alakít­ja. A filmmel kapcsolatban terjesztett valótlanságok egyike, hogy az 1,8 milliárd forintot más magyar filmek támogatásától vonták el. Ez nyílt hazugság, mert a Hídember finanszírozását a Millenniumi Alapból fedezték. Helyes volt a választás a Szé­chenyit alakító Eperjes Károly személyét illetően is. Talán az volt a baj, hogy időközben kiderült: Eperjes hívő katolikus, amellett kitűnő színész. A film elkészítésének ötlete nem is Orbán Viktortól, vagy ép­pen a Fidesztől indult el, Bereményi már évek óta tanulmányoz­ta Széchenyi életét és megkezdte a forgatókönyv megírását is. A már elindított tervvel azután ő maga jelentkezett. Becsületes­ségére jellemző, hogy az egyik újság nyilvánossága előtt számolt el a szerződésben biztosított pénzösszegekről, amelyeket a for­­gatóköny megírásáért és a rendezésért kap. Hozzátette, hogy ebből egyenlőre egy fillért sem vett kézhez. Eperjes Károly pél­daképe Széchenyi István. Ő maga Hegykőn született, ami ere­detileg a Széchenyiek nagycenki birtokához tartozott. Ketten sokat beszélgettek erről és a tervezett filmről. Ezzel kapcsolat­ban azután Bereményi egy alkalommal ezt a kijelentést tette a pénz szerepéről: "Megjegyzem, ha a film elkészülte a mi pén­zünktől függne, ingyen is megcsinálnánk." A két személy kiválasztása tehát helyes döntés volt. Ami pe­dig a pénzről való lemondásukat illeti, ezt a támadó túlsó olda­lon sohasem fog ák megérteni. / 7 T

Next

/
Thumbnails
Contents