Amerikai Magyar Hírlap, 2000 (12. évfolyam, 44-47. szám)
2000-11-24 / 44. szám
Jancsó Zsuzsa Miért szép az európai nó'? A divattal és a női nemmel behatóan foglalkozók egyaránt jól tudják, hogy az európai nők sokkal jobban tudják magukat prezentálni, mint az amerikaiak többsége. Ez nem csupán felületes megállapítás, valóban sokkal nagyobb hatást tudnak elérni mind esztétikai, mind erotikus szinten, mert pontosan tudják, hogy milyen benyomást akarnak kelteni, mi a közlendőjük a világ, vagyis elsősorban a férfiak számára. A csodálatos az, hogy ez a mondanivaló vagy "image" lehet bármilyen, nincs normákhoz kötve, egyénenként különbözik, és mégis van benne valami közös és sajátosan európai. Különösen a francia és olasz nők legendás szépségűek, de persze a magyarok sem maradnak le mögöttük. A Lear's Magazin nemrég érdekes cikkben vizsgálta meg az európai nő szépségének titkát - az amerikai férfi szemszögéből. A cikkíró szerint az európai nő ért hozzá, hogy társaságban vagy négyszemközt magára vonja a férfi figyelmét, és ezt soha nem bízza a véletlenre. Valóságos színházi produkció az, ahogyan bevonul a férfi látószögébe, a mozdulatai, a járása, a nézése, a kacaja - korántsem spontán, hanem előre átgondolt, mondhatni, kalkulált produkció, és mégis mélységesen hiteles. Mint egy kompozíció, egy festmény vagy egy zenemű... A test nyelvén, az öltözködés, a kozmetika, a fodrászat segítségével közvetíti üzenetét a férfinek: "Nő vagyok, és azt akarom, hogy mint férfi nézz rám!" A világért sem valami közönséges, durva vagy szuggesztív, szexuális kapcsolatot sejtető viselkedésről van itt szó, csupán arról a félreérthetetlen tényről, hogy az európai nő, akár öreg akár fiatal, akár ragyogóan szép akár csak elegáns és ápolt, mindig a férfiszem elismerésére vágyik, neki szépítkezik. A férfit pedig, mintha hájjal kenegetnék: megrészegedik, kivirul, legbensőbb lényének és férfiúi mivoltának elismerését érzi ki ebből a tulajdonképpen nem is személy szerint neki, hanem az egész férfi nemnek szóló üzenetből. Akkor is, ha semmi nem történik, ha nem lesz "folytatás". Miben különbözik az európai nő az amerikaitól? A legszembetűnőbb különbség talán az, hogy az európai nő "jól érzi magát a bőrében" ("bien dans sa peau"). Otthon van a saját testében - nem csupán elfogadja azt, elnézően vagy rczignáltan, vagy éppen boldogan, hanem otthon van benne, mint egy ismerős lakásban, ahol minden használati tárgy a keze ügyében van, és minden neki szolgál. Hogy az amerikai nő miért nem érzi magát jól a bőrében, annak két főbb oka van: a puritanizmus és az üzleti szellem. A puritán szemlélet szerint csak az a szép, ami természetes, tehát igazán szép csak az lehet, aki a természettől formás arccsontot, bársonyos bőrt és karcsú termetet kapott, nem utolsó sorban pedig, aki fiatal. Ezt a karcsú, kisportolt, sugárzóan fiatal szépségideáit - mondjuk, Christie Brinkley képmását - rögzíti aztán mindenki tudatában a mass media az újságok, a TV reklámhadjáratán keresztül. így születik meg az "image" amelyhez minden nő hasonlítani akar. Amerikában ma soha nem látott kultusza van a fiatalságnak és a szépségnek. Valóságos vallás ez, amelynek egy egész ország hódol. Vannak papnői: Jane Fonda és Cher; szent helyei: a tornaterem és a pszichiáter díványa; sőt börtönei és kínzókamrái is: a "health farm", a különböző diéták, és a végtelen lépcsőjárást reprodukáló Stairmaster. A végcél pedig nem az egyén boldogsága, hanem a kultusz fenntartása. Ezért jelennek meg aztán olyan "betegségek" mint az anorexia és bulimia, amelyeket a háborún és nélkülözésen nevelkedett európai sohasem ismert, a "shrinkek" pedig gondoskodnak róla, hogy komolyan vegyék őket, beszéljenek róluk, elmélyítsék az áldozatok tudatában, akik így egész életükre a rendszer rabjai lesznek. Az amerikai szépségideál legszembetűnőbb vonása az a brutális, szinte félelmetes uniformitás, amellyel egyetlen megjelenési formába próbálja összesűríleni egy népességében és kultúrájában annyira sokrétű társadalom minden erotikus és esztétikus igényét. Az európai szépség pedig annyiféle! A lista olyan hosszú, mint ahány női portré került ki híres festők ecsetje alól, ahány regényhősnőt alkotott az írói fantázia. A titokzatos mosolyú Mona Lisa, Rembrandt dúskeblű nőalakjai, Raphael különösen érzéki Madonnái, Renoir fáradtszemű bártündérei, Delacroix kibontott ruhájú szabadságfigurája és Velasquez állig begombolt, csipkegalléros arisztokrata hölgyei egyaránt szépek, és köztük mindenki megtalálhatja a maga modelljét. Még a vallásos jellegű alkotásokból is árad az erotikus varázs, hogy csak Bemini Szent Teréz szobrát említsük. Az amerikai szem számára mindez a szépség láthatatlan. Különösen, ha kívül esik a legszigorúbb regulán, a fiatalság szabályán, amely a leglélekölőbb, örömfosztóbb, szerelemhervasztóbb velejárója az amerikai szépségideáinak. Egy nép, amely nem tudja értékelni Simone Signorét "tapasztalt" bölcsességét, Jeanne Moreau kiélt arcát, Sophia Loren érett, ragyogó szépségét, a Maria Callas hangjában izzó vágyat és gyötrődést, az meg is érdemli, hogy a Christie Brinkley féle örökifjú és lehetőségből soha valósággá nem váló ideált szolgálja mindhalálig. Hogy lehet, hogy a női szépség megítélése Európában olyan változatos és nagylelkű, Amerikában pedig olyan egysíkú és magas követelményeket támasztó? A magyarázat talán az életforma különbözőségében rejlik. Európában a leánygyermek a családban nevelkedik, és a családtól kapja útravalóul életszemléletét. Édesanyjától és lánytestvéreitől tanul öltözködni és szépítkezni. (FOLYTATJUK) HOGY MIK VANNAK... A véletlen szülötte: a termosz Legyen szó akár piknikről, kerékpárútról vagy gyalogtúráról, nem hiányozhat róla a termosz. Az azonban kevésbé ismert, hogy az 1866-ban a brandenburgi Glashüttében született, kínosan precíz üveges, Reinhold Burger véletlenül találta fel. Az alapgondolat ugyanis, amely szerint a kettős üvegfalnak- a falak közt légmentes üreggel- szigetelő hatása van, nem tőle származik. Ilyen üvegeket történetesen már a századforduló előtt egyidejűleg használt két fizikus, a német Adolf Ferdinand Weinhold és az angol James Dewar - csakhogy kizárólag laboratóriumi célokra. Az üveges családból származó Burger, aki Berlinben technikai főiskolát végzett, 1894-ben műhelyt nyitott a fővárosban, s abban hőmérőket és röntgencsöveket készített. Amikor pedig a berlini jéggyáros, Carl von Linde lázas igyekezettel keresett olyan edényeket, amelyekben biztosan tárolható folyékony oxigén, ütött Burger órája. A kettős üvegfalú edény mellett döntött és tökéletesítette azt, hogy a minimumra csökkentse a fény és a meleg hatását. Közben pedig forró vízzel próbálta ki az edények tartósságát. Ekkor támadt az a gondolata, hogy a forró víz helyett forró teával, kávéval vagy meleg tejjel kísérletezik. És lám: az italok még 24 óra elteltével is azt a benyomást keltették, hogy csak röviddel előtte készültek. Burger folytatta a kísérletezést, és 1903. október elsején szabadalmaztatás végett benyújtotta a termosz prototípusát a berlini császári szabadalmi hivatalnál. Egy évre rá pedig védjegyként bejegyeztette a „thermos” szót. A feltaláló azonban nem „szállt be” az azóta világhírűvé lett termosz tömeggyártásába - talán mert az edényt műszakilag még nem tartotta tökéletesnek, vagy mert túlságosan sokba került. Az okot nem tudni, tény azonban, hogy Burger 1909-ben az amerikai Thermos Bottle Companynek engedte át a nemzetközi szabadalmat. Ezzel kezdődött a termosz diadalútja a világban. %%%%%%%%%%%%% ✓----------------------------------------------s. Heti naptár 2000. NOVEMBER 4 2000. november 24.- DECEMBER 26 Vasárnap Virág 27 Hétfő Virgil 28 Kedd Stefánia 29 Szerda Taksony 30 Csütörtök András 1 Péntek Elza 2 Szombat Melinda Tilos téma lesz az UFÓ? Az elmúlt héten az egész világra kiterjedő legtekintélyesebb ufó-kutató intézmény Los Angeles-i csoportjának rendszeres havi összejövetelén Tim Coleman nyomozó-kutató újságíró előadást tartott egyes államokban az eddig nem bizonyított eredetű repülőtestekről szóló tájékoztatók nyilvánosságra hozásának hivatalos megakadályozásáról. Aki mélyebben hatol ebbe a témakörbe, egyetért ezzel a feltételezéssel. Valóban különös körülmények bizonyítják, hogy mindenről nem illendő, nem tanácsos beszélni. Miért? Az amerikai Alkotmány minden polgárának és minden itt lakónak szabad véleménynyilvánítást és tájékoztatást biztosít. Vajon olyan esetnek lennénk tanúi, amikor egyesek - hivatali hatalmuk felhasználásával - kivételt szeretnének tenni? Az említett Alkotmány nem ad lehetőséget kivételekre, nem beszélve arról, hogy ilyen nem is lehetséges. Ezek az alkotmányos jogok nem képezhetik piaci alkudozás tárgyát, kinek-kinek a rejtett, vagy éppen nem titkolt érdeke szerint. Tim Coleman előadásában arra is rámutatott, hogy a vezető nyugati hatalmak közül az amerikai médiát tartják legszigorúbban kézben az ilyen nyilvánosságra nem hozott, sőt be npm vallott adminisztratív intézkedésekkel. Minderre személyes tapasztalatból tudok választ adni. Az elmúlt években három ízben tartózkodtam hosszabb-rövidebb ideig Európában. Öt évvel ezelőtt, amikor az egyik hivatalos német televíziós állomás műsorának adását figyeltem, a hírekben Clinton amerikai elnök rövid nyilatkozatát közölték. Nem közvetett tájékoztatás alapján, német fordításban, hanem az elnök személyes jelenlétével, angol nyelven. Feltett kérdésre Bili Clinton kijelentette: utasítást adott az illetékes amerikai hivataloknak, hogy a meg nem állapított eredetű repülőtestekkel kapcsolatos tájékoztató anyagot záros határidőn belül hozzák nyilvánosságra. A nyilatkozat tehát elhangzott és híranyag lett. Vajon ezt a nyilatkozatot miért nem lehetett az Egyesült Államokban hallani? Sem a televízióban, sem az újságokban egy hang nem jelent meg róla. Vajon kik azok, akik azt az információt "kicenzúrázták" az amerikai médiából? Kénytelen voltam a "cenzúra" szót használni, mert lényegében erről van szó. Ugyanakkor ennek emlegetése érzékeny pont, gyúlékony anyag, mert az amerikaiak erre az alkotmányos szabadságra a legbüszkébbek. Másik bizonyíték. Az egyik európai ufó-magazinban tíz olyan fényképfelvételt találtam, amelyek a NASA hivatalos iktatószámával ellátott képek és az Apolló-missziók során a Hold felszínéről és ennek közelségéről készültek. Ezekből a fényképekből soha, egyetlen egy sem jelent meg az amerikai sajtóban. Vajon miért? Á NASA ezeket nyilvánvalóan eladta európai kiadóvállalatoknak (engedély nélkül ugyanis nem közölhetők), de ezt sohasem tette meg Amerikában. Igaza volt tehát Tim Coleman előadónak, amikor kijelentette, hogy az amerikai médiát tartják a legrövidebb pórázon, a legszigorúbb ellenőrzés alatt. Érre vonatkozóan azután más megfigyeléssel is szolgálhatunk. Amikor egyszer-egyszer az Atlanti-óceánnak ezen a felén is felröppen egy-egy ufó-hír, amit nem lehet elhallgatni, a televízió hírmagyarázói az előírt receptet követve beszélhetnek csak róla. Mindenek előtt az eseményt komolytalanná kell tenni és valami erőszakolt tréfa említésével rövidre zárni az érdeklődést. Amikor évekkel ezelőtt Phoenix arizonai város fölött egy este az égen megmagyarázhatatlan fények tűntek fel, kis idő múlva valamilyen katonai szerv beosztottjának nyilatkozatát közölték - enyhén heherészve -, hogy repülőgépről ledobott fáklyákkal végzett gyakorlás volt az egész. Éz az ostobán előrángatott magyarázat a szemtanúk közül egyetlen értelmes embert sem elégített ki. Ezen a helyen nem célunk, hogy az ufó-észlelések mögött a kétségtelen valóságot bizonyítsuk, csupán a tájékoztatások elnyomásának kérdésével szeretnénk foglalkozni. Timothy Good valószínűleg a világ legtájékozottabb ufó-kutatója. Életéből három évtizedet szánt arra, hogy az észlelések részleteit és hátterét felkutassa. Anyagi helyzete mindenesetre megengedte, hogy minden idejét és energiáját erre a kérdésre összpontosítsa. Az 1987-ben Angliában és az 1988-ban az Egyesült Államokban megjelent könyvéhez, amely The Worldwide U.F.O. Cover-up alcímet viseli, Lord Hill-Norton, az amerikai flotta admirálisa írt bevezetőt és fakszimilében olvashatjuk Barry Goldwater amerikai szenátor levelét is. Ugyancsak fotó-kópiában mutat be hivatalos iratokat, amelyeket az amerikai Freedom of Information Act nevében az érdeklődőknek meg kellett küldeni. A szövegből oldalakon át fekete festékkel kitörölték a sorokat. Vajon mi állt itt, amit el kellett takarni az "éretlen gyerekek" (a polgárok túlnyomó többsége) előtt? Aki az ufókutatással hosszú időn át foglalkozott, annak nem kell "hinnie" a földönkívüliek időnkénti látogatásában, mert "tudja", hogy ez létezik. Számára minden takargatási kísérletezés nevetséges. Amikor az említett előadás kapcsán a kérdést felvetjük, nem is a "titkot" feszegetjük, csupán a tájékozódás gyerekes elnyomására vonatkozó nevetséges, de néha túlságosan is komollyá váló próbálkozásokat bíráljuk. Hivatalos beosztásukkal visszaélők a múltban számos kutató-újságírót fenyegettek meg azzal, hogy szimatolásukkal az Egyesült Államok biztonsági érdekeit veszélyeztetik. Ez természetesen a maszlag, aminek az alkalmazását elégségesnek tartják. Célzás történt arra is, hogy pontosan erre való hivatkozással az ufó-téma rövidesen tabu, tilos lesz. Ilyen javaslatokkal általában mérsékelt intelligenciájú "tisztviselők" állnak elő. Jellemzően akaratukon kívül azonban ez a legbrilliánsabb megoldás az ufók valódiságának a bizonyítására.
