Amerikai Magyar Hírlap, 1994 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1994-09-30 / 37. szám

Jancsó Zsuzsa Varródoboz Valamikor szivaros doboz volt, finom Havanna - a szállodában, ahol dolgoztam, sokat eladtunk ilyenből annak idején. Hogy magyar anyához illőbb legyen, bevontam egy szines magazin-kivá­gással: hosszú szőke hajú nő mereng a képen, ölében férfiing, a kezében olló. Akkor ebből csupán arra következtettem, hogy jó háziasszony - ma már kétségbevonnám tisztességes szándékait. Ki tudja, mit akar azzal az ollóval? Amióta Lorena Babbittot felmen­tették, a férjek felkészülhetnek a legrosszabbra... A varródobozt egy fiókban tartottam a toalett-asztal alatt. Zsuzskó lányom a biztonság kedvéért ráírta szép kövér gyerekbe­tűivel: "Varródoboz -Mamié!" (nehogy összetévessze a szemétko­sárral?) Ritkán nyitom ki azt a fiókot mostanában, nem is csoda, mert a benne lévő sok blokktól, címkétől alig lehet. Valahányszor cipőt, ruhát vagy más női kellékeket vásároltam, oda nyúltam be az ollóért, és a levágott árcédulákat is ott gyűjtögettem - hátha ki kell még cserélni. Megakadt a szemem egy aforizmán a minap. Ben Johnson azt mondta, hogy aki a múzsákat veszi feleségül, annak felkopik az álla. Diderot ezt úgy fogalmazta meg, hogy lehet a szeretőd olyan nő, aki könyvet ír, de feleségül azt vedd, aki inget tud varrni. Jó tanács, csak az a hibája, hogy aki nem társalog a múzsákkal, az aligha fogja még idejében meghallani. Aztán verheti a fejét a falba, amikor ott áll majd szégyenszemre rongyos ingben, lyukas nadrágban, csupán azért, mert ifjú korában nem olvasta a klasszikusokat... Elgondolkodtam ennek a feltevésnek az összefüggésein, és furdal­ni kezdett a lelkiismeret. Igaz, hogy én nem írok könyvet, csak újságot, meg verset néha. Illetve írtam már könyvet is, csak még nem adattam ki, ami pedig megjelent, az fordítás volt, a más felesé­ge írta, Gérard Philipe-ről pedig még nem hallottam, hogy rongyok­ban járt volna, hacsak nem "Az ördög szépsége" vagy a Modiglianiról szóló film főszereplőjeként... Mindenesetre fogtam néhány inget és benyúltam a varródobozba, hogy felvarrjam a hi­ányzó gombokat. Akkor hullottak ki a fiókból az évek során felhal­mozódott árcédulák. Rendcsinálás ürügyén böngészkedni kezdtem. Hiszen ez egy kultúrtörténeti értékű gyűjtemény! Mit, mikor vásároltam, milyen üzletben, mennyiért? A régebbi évjáratokban több a K-Mart, Se­ars, J.C. Penney blokk, az utóbbiakban jobb márkákat látni, Liz Claiborne, Carole Little, Valerie Stevens, Evan Picone, még egy­két Bill Blass is akad, csak az árak nőnek és a vásárlások száma fogy drasztikusan. Az alsószoknyák hossza csökkent, a melltartó- és ruhaméret nőtt, nemcsak azért, mert bő a divat... Amikor a szállo­dában dolgoztam, kevés fizetéssel és sok zsebpénzzel, szinte min­den nap betértem hazafelé menet a Fox Hills Mall üzleteibe valami apróságot venni. Martex törülközők, Oleg Cassini ágynemű, bizsu, parfőm, meglepetés a férjemnek és a gyerekeknek... Aztán állami alkalmazott lettem, beiratkoztam az egyetemre, és egyre kevesebb lett a vásárlásra fordítható idő. Mást is elárulnak a ruhacímkék. Szemléletet, kereskedelmi fogásokat, reklámtrükköket. A vásárló megbecsülését vagy eluta­sítását. A legtöbb blokkon rajta van az üzlet neve és címe, telefon­száma, a vásárlás időpontja (óra és perc). Néha a nyitvatartási idő, az eladó neve vagy kódja is. A Lanz európai ruhaüzlet lepedőnyi számláján ez áll: "Mert kedves vagy nekünk". A Loehmann’s fino­mabb holmijai még kiárusítási áron sem olcsók, mégis szigorúan közlik: "Minden eladás végleges. Nem cserélünk és nem veszünk vissza". A Limited ezzel szemben büszkén hirdeti: "Soha semmi­lyen vásárlás nem végleges". Ők cserélnek, de pénzt vissza nem adnak. A Haggar férfiruha cég viszont olyan bizakodó, hogy 30 napos ingyen viselést ajánl, amely után, ha nem tetszik a nadrág, indokolás nélkül vissza lehet vinni, a teljes vételárat visszatérítik. A szemfülesebbek innen már akár ingyen is öltözködhetnek, ha min­den hónapban egyet visszavisznek. A nagyobb áruházak viszont csak akkor térítenek, ha a függelékeket még nem vágták le az árúról. Bálba menni úgy meg mégsem lehet, hogy a nagyestélyin rajta lóg az árcédula... Nézegetem a "vásárlási múzeum" kuriózumait, mi marad és mi megy a szemétbe. Sok áruház rég bezárt azóta, például az Orbach’s és később a May Company a Wilshire és a Fairfax sarkán, pedig hogy szerettünk oda járni! A ruhák közül viszont nem egy ma is megvan, csak éppen azt nem tudtam, hogy tartalék gomb is volt hozzá. Van egy-két bűnjel is, indokolatlan extravaganza, amit jobb lesz eltüntetni: Tiffany cipő és ridikül százötvenért (amit sose hordtam), selyemruha kétszázért (hasonló sorsra jutott); bőr-ráté­­tes, gyöngyös vastag pulóver (ritkán van rá szükség és alkalom errefelé). És van néhány kedves emlék: ajándékok, szatén fehérne­mű a Victoria’s Secret-től, két rózsaszín, csipkés potpourri szív - az egyiket egy haldokló barátnőmnek adtam, a másikat megtartottam, hogy szem előtt maradjon... Ha meggondolom, hogy egy öltözet ruhában is lehet elegánsnak lenni, biztosan sok pénzt kidobtam az ablakon. Mennyi felesleges holmi, mennyi értéktelen papírdarab! Ha a rajtuk álló dollár­összeg a zsebemben lenne, ma gazdag ember lennék. De mégsem bántam meg semmit: minden egyes áruházi portyázás annyi örömet okozott akkor, mint ma egy jól sikerült írás. És nem lennék az, aki vagyok, ha csak tűt és cérnát tartanék a varródobozban. HOGY MIK VANNAK!! Perui perpatvar Elnök akar lenni az elnök­­né A perui főváros közvéleményét minden importált brazil és vene­zuelai televíziós "soap operánál" nagyobb izgalomban tartja egy való életből merített családi per­patvar Alberto Fujimori perui el­nök és elvált felesége, Susana Hi­­guchi között. A vita oka nem családi három­szög, nem merült fel egy titokza­tos harmadik a láthatáron, sőt... "Susana és Alberto" drámája annyira előtérbe került, hogy Fu­jimori vetélytársa, a 74 éves volt ENSZ-főtitkár, Javier Perez de Cuellar ki is esett a versenyből, mert mindenki az elnöki párral volt elfoglalva. Susana Higuchi ugyanis szemet vetett férje elnöki székére, és ezt nem is titkolja. A házastársak között akkor mérgesedett el a kapcsolat, ami­kor Higuchi augusztus elején kor­rupcióval vádolta a Fujimori ad­minisztráció tagjait. Ugyanakkor ki is költözött az elnöki palotából, tiltakozásul az ellen a választási törvény ellen, amelyet azóta "Su­sana törvénynek" kereszteltek el róla, és amely megtiltja, hogy az elnök közeli rokonai induljanak az 1995 áprilisi választásokon. Higuchi kijelentette, hogy ő bi­zony indulni fog a jövő évi elnök­­választáson. Tíz nap múlva, amikor az elnök­­né visszatért a palotába, megle­petten konstatálta, hogy most a férje költözött el, mégpedig a Tit­kosszolgálat székházába. Azóta is ott lakik, négy gyermekükkel együtt. Augusztus 23-án az 56 éves Fu­jimori elnök a televízió fő műsori­dejében bejelentette, hogy meg­fosztja Higuchit a "first lady" te­endőinek ellátásától, mert "érthetetlen módon" kritizálta a kormányt, és úgy tűnik, hogy el­nök akar lenni. "Mostantól kezdve Higuchi asszony bárhol és bármikor foly­tathatja ellenzéki politikai tevé­kenységét, mint bármely más ál­lampolgár - de nem, mint first lady!" - mondta Fujimori, majd sajnálatát fejezte ki, hogy bizal­mas családi ügyeik a tabloidok te­rítékére kerültek. Elmondta, hogy sok engedményt tett befo­lyásolható és labilis feleségének, de most már tarthatatlanná vált a helyzet, ezért volt kénytelen cse­lekedni. Röviddel ezután híre ment, hogy Higuchi fogoly a palotában - lakosztályának utcai ajtóit "befa­lazták", behegesztették, és még a víz- és villanyszolgáltatást is ki­kapcsolták. Az ajtók egy-két nap múlva újra megnyíltak, amit talán békülési jelként lehet felfogni. Higuchi a tv-riportereknek meg­erősítette, hogy szereti a férjét, és ellentéteik nem házastársi, ha­nem csupán politikai jellegűek. Computerized News Services MODEM (818) 772-4466 The Real Hungarian News A befőttesüveg Fejlett államokban a közösség szervezete félelmetes mére­tűvé tud válni, amelyben az egyén sokszor joggal elveszettnek és kiszolgáltatottnak érzi önmagát. Hivatalosan ezen kell se­gítenie az állam alkotmányának és igazságszolgáltatási rend­szerének, amely azzal az igyekezetével, hogy tiszteletben tart­ja az egyén jogait, mindent elkövet az aránytalanság meg­szüntetésére. Nem lehet szörnyűbb érzés, mint amikor a hatalom valakit vádol és nem adja meg neki a jogot, az alkalmat a védekezés­re. Primitív társadalmakban helyben és azonnal büntettek, sokszor jóvátehetetlen csonkításai vagy kivégzéssek. Az ítéle­tek végrehajtását az indulat, a tömeghisztéria irányította és vádként elég volt valami megalapozatlan látszatbizonyíték is. Amint a közelmúlt évtizedek igazolták, az úgynevezett igaz­ságszolgáltatásnak ez a hangulati elemekre épített módszere nem veszett el a primitív társadalmakkal, hiszen modern dik­tatúrák is előszeretettel alkalmazták. Számos esetben a rend­szer fennmaradásának látszatvédelmében csupán elsietett fe­lelőtlenséggel, máskor a vád valótlanságának biztos tu­datában, az elrettentő példa teremtésének okán, cinikus kép­mutatással gyakorolták ezt az egyoldalú ítélkezést, a vádlott védekezése, vagy csupán meghallgatása nélkül. A nemrégen széthullott szovjet rendszer, különösen fennállása kezdeti év­tizedeiben, pontosan ezt tette és később használt ugyan szem­fényvesztő céllal "védőügyvédeket", akiket azonban, mint a vádlókat, ugyanúgy a hatalom, tehát a párt jelölt ki és ő adta az utasításokat is. Ennek a kornak legfélelmetesebb jelensége volt, amikor fi­zikai "puhítás” vagy/és gyógyszeres kezelés hatására a vádlott nem viselkedett a védekezés természetes ösztöne alapján, ha­nem szinte önmagát leköpködve, a büntetés súlyosbítását kér­te. Amilyen szomorú megnyilatkozás volt ez, ugyanakkor már határozott átkalandozás az elmebaj területeire. Azokban a fejlett államokban, amelyekben a lehetséges megközelítés maximumáig a tiszta demokratikus szellem irá­nyít, a vád alá helyezett polgár alkotmányos joga a védekezés és ennek érdekében a legjobbnak ítélt, vagy anyagilag megen­gedhető jogi szakemberek félfogadása. A vádlott valamikor önmaga védekezett, de a törvénykönyvek, a jogi eljárások át­lagember számára követhetetlen differenciálódásával a védel­mi teendők ellátására ma már szükségszerű képzett jogi szak­ember alkalmazása. A törvény egyes pontjainak nem is­merése veszedelmes hátrányba hozhatja a vádlottat. A védekezésnek azonban van alapvető filozófiája, amelyet a közismert történet így fejez ki: a hazatérő szülőket az ajtó­ban az egyedül otthon hagyott kisfiú fogadja. "A befőttesüve­­get nem én törtem el" - hadarja sietve. Természetes a naív magyarázkodás szitáján átlátó szülők kérdése: "Milyen befőt­­tesüveget?" így vált hasonló ügyekben a befőttesüveg klasszi­kus szimbólummá. Valószínűleg a túl korai védekezés öneláruló jellegére vo­natkozhatott Szent Jeromos egyházatya később híressé vált fi­gyelmeztetése: aki védekezik, vádol, s ha túl korán - önmagát vádolja (Qui s’excuse, s’accuse). A védekezés helyes időzítésére vonatkozó tanács tehát hasznos. Maga a védekezés természetes, jogos megnyilatko­zás. Napjainkban azonban egy perrel kapcsolatosan olyan jo­gi védelemnek vagyunk tanúi, ami az egész igazságszolgáltató eljárás kigúnyolása. Senki sem akarja elvonni a gyilkossággal vádolt jogát a védelemhez, még azt sem, hogy anyagi helyzete megengedi a jogi nagyágyúk felsorakoztatását, akik közül mindegyik a védelemnek egy-egy speciális szektorát képviseli - bár ez a túlbiztosított védekezés már-már a jeromosi figyel­meztetésre emlékeztet. Az olvasó jól ismeri az ügyet, hiszen a sajtó és a televízió jóvoltából ezt az ügyet nem lehet nem ismerni, még csak felü­letes fokon sem. A sok erre-arra való terelgetésnek is megvan a hatása és így valóban kérdéses, hogy lehet-e a vádlott szá­mára biztosítani az elfogulatlan tárgyalás feltételeit. A körül­mények olyanok, hogy a gyilkosság óta eltelt három hónap alatt még csak a gyanú árnyéka sem terelődött az azóta is letartóztatásban lévő vádlott - az áldozat férje - mellett más­ra. őt a rendőrség már a két áldozat holttestének megtalálá­sát követő napon őrizetbe vette és a később lezajlott szökési kísérlet miatt óvadék nélkül azóta is rács mögött tartja. A vizsgálat szünet nélkül folyik és máris látható, hogy a csak most kezdődő tárgyalás költségei, az ügyvédi díjak sok millió dollárra fognak rúgni. A helyzet elfogulatlan megítélése alap­ján nem kétséges, hogy sem a nyomozó hatóságoknak, sem a kívülálló nagyközönség túlnyomó többségének nincs kétsége a gyilkos személyét illetően. Bár ebben az esetben is az a cél, hogy a vádlott megkapja a védekezés minden lehetőségét és hogy elkerüljék az esetleg teljesen ártatlan elítélését, ami fo­lyik, lassan összetett cirkuszi mutatványnak tűnik: jogi artis­ták vakmerő bukfenceinek, paragrafus-bűvészek illuzionista mutatványainak, hogy a lelki feketét fehérre mossák. Vajon ez az igazságszolgáltató eljárás igazi célja? Már maga az a tény, amikor a védőügyvéd bizonyságot szerez ügyfele bűnös­ségéről, jogi-etikai összeütközést teremt, hiszen a vádlott ré­szére a szakszerű védelem biztosítása az elsőrendű cél, nem pedig a halálbiztos bűnös felmentése. Miután más lehetőség alig látszott, a védők ez alkalommal a bizonyítékok jogtalan megszerzésére való hivatkozással követelték az eljárás meg­(Folytatás a 6. oldalon)

Next

/
Thumbnails
Contents