Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)

1993-09-24 / 37. szám

Jancsó Zsuzsa

MEGLEPETÉS

Soha vissza nem térő alkalom volt, és én elszalasztottam.

Azon a verőfényes szeptemberi reggelen, egy éve lesz nemsokára, fejfájással ébredtem, amely csak - erősödött a nap folyamán, ahogy végiggondoltam az elmúlt hetek eseményeit. Rosszkedvem korábbi borús hangulatok folytatása volt, és éreztem, hogy nemsokára komoly depresszió lesz belőle, ha hagyom. A munkám borzasztó volt, a hivatalban újabb átszervezésre készültek; az otthonom csatatér, vagy inkább lőporos hordó, amely minden pillanatban felrobbanhat; egy idősebb barátnőmnek előző héten volt a temetése, egy velem egykorúnak pedig éppen most állapították meg, hogy gyógyíthatatlan betegsége van. Nekem meg közeledett az ötvenegyedik születésnapom, már csak egyet kellett rá aludni.

Az a fajta nap volt, amikor az ember semmi értelmét nem látja, hogy kibújjon az ágyból. Vagy hogy felöltözzön, ha mégis sikerül felkelni. Meg akartam mosni a hajamat, és szépen becsavarni a sütővassal, ez olyan luxus, amire egy dolgozó nőnek csak a hétvégén jut ideje. Nem is halaszthattam volna tovább, mert nemrég vágattam le a hajamat, és most csúnya, nehéz, egyenes tincsekben lógott két oldalt az arcomba, több árnyalattal sötétebbnek is látszott, mint szokásos aranyszőke színe. Úszni is akartam, és délutánra megbeszéltük, hogy Kati lányom és amerikai férje, Van, elvisz moziba születésnapi ajándékul. Nem lett volna értelme hajat mosni és utána rögtön úszni menni - majd megmosom később. Kimentem a kertbe, a gyönyörű évszázados fák közé, az uszodához, amelyben már régóta nem volt víz, a rózsáimhoz és a kék madarakhoz. Már hallottam a rikácsolásukat a fenyőfáról, biztosan éhesek. Fogtam egy szelet fehér kenyeret és a két tálcába morzsoltam, hadd legyen mit enniük. Megszórtam egy kis madáreledellel, és friss vizet töltöttem a terrasz közepén növő bokor alatti itatóba. Aztán meglocsoltam a rózsákat, és a terrasz kövét is lemostam az öntözőcsővel, hogy érezzem azt a friss hűvösséget a levegőben, amit jobb években a medence szolgáltatott. Pillanatok alatt ott termett a két kék madár, boldogan csipegették a magokat, miközben a fejükkel széles mozdulatokat téve, mintha söpörnének, csőrükkel szétszórták a kenyérdarabokat a szélrózsa minden irányába. Megmártóztak az itató vizében, aztán két-három jókora falatot a csőrükben elvittek a fészkükbe a kicsinyeknek.

Délelőtt 11-kor még hálóingben ültem a nyugágyon, és a legfrissebb magyar képeslapokat nézegettem. Nem akartam senkit látni, sem hallani, még a kisujjamat sem akartam megmozdítani. A férjem biztosan örült volna, ha lemegyek megnézni az éttermet, amelyet évek óta készült megnyitni, úgy látszott, most már tényleg lesz belőle valami, de nem volt erőm hozzá. Gyula és a nagy tervei! Az épületek, az újság, az utazási iroda, és most ez az étterem... Minden szabad percét és minden fillérjét erre a legújabb játékára áldozta, és szerette volna, ha én is lelkesedem érte. Talán azt hiszi, nem bízom a képességeiben? Egy percig sem kételkedtem benne, hogy meg tudja csinálni ezt is,

és jól, mint minden mást, amibe belekezdett. A kérdés csak az, hogy minek? Egyszerűen belefáradtam az örökös rohanásba, nem tudtam megérteni, minek kell nekünk ez a sok vállalkozás, szerettem volna pihenmpgy kicsit (talán egy hónap alatt ki tudnám aludni magam), kikapcsolódni, felfrissülni, kidolgozni a szervezetemből a problémákat, hogy újból tudjak gondolkodni, és mosolyogni, és írni, igen, írni is, hiszen amióta az újságon végigsöpört a nagy tavaszi vihar, nem is jutott eszembe semmi.

Erőt vettem magamon és bementem a házba. Kibontottam a hajamat, a törülközőt átvetettem a zuhanyozó ajtaján, hogy kéznél legyen, és éppen ki akartam nyitni a vízcsapot, amikor megszólalt a telefon. Zsuzskó volt az, a nagyobbik lányom, aki New Yorkban lakik. Azért hívott, hogy boldog születésnapot kívánjon. Néhány percig önfeledten csicseregtünk, örültem, hogy jól van és megtalálta a helyét, de aztán rátért a kedvenc témájára. Nagyon szeretjük egymást, de a beszélgetéseink egy idő után mindig vakvágányra térnek, amióta Zsuzskó csatlakozott egy népszerű vallási szektához- Valahogy mindig úgy tűnik, hogy agitál, meg akar győzni, hogy az ő útja az egyedül üdvözítő, hogy Isten szeret engem és minden gondomat meg tudja oldani egy pillanat alatt. Hiába mondtam neki, hogy pillanatnyilag a legnagyobb gondom az időhiány, hogy Kati egy óra múlva itt lesz értem, és addig még meg kell mosni a hajamat... Rezignáltan tovább hallgattam, amíg Gyula haza nem ért, aztán csak éppen annyi időm volt, hogy magamra kapjak valamit, és már meg is szólalt a csengő, ott állt az ajtóban a kisebbik lányom a férjével.

Az új Billy Crystal film nagyon jó volt, több, mint amit vártunk egy komikustól, egészen mély színészi alakítást nyújtott a kiöregedett, szerepért kilincselő komikus korántsem mulatságos szerepében. Utána még annyira a film hatása alatt voltunk, hogy nem is volt kedvünk vásárolni, nézegetni a Beverly Center üzleteiben, hanem egyenesen az étterembe mentünk, Kati megígérte az apjánakj hogy megnézi. Egyébként CSÁRDAS-nak fogják hívni, ha egyszer igazán elkészül. Amikor legutóbb ott jártam, még nem voltak benne asztalok és székek, sem tálaló felszerelés, csak egy sereg szakács, akik ki tudja mennyi órabérért nézték a négy falat.

Érdekes, a parkoló teli volt, amikor odaértünk. Beléptem, és már éppen el akartam kiáltani magam, hogy "Van itt valaki?", amikor megláttam az első asztalnál ülő fiatal nőt. Mi a csuda, már vendég is van? Edith Wolf volt az, a festőművész, akinek exotikus képei közül néhány a mi falainkat díszíti. A második asztalnál Wendy barátnőm ült a férjével, egy másik ismerős házaspár a harmadiknál, és a negyediknél, és így tovább, ameddig a szem ellátott volt Szörényi Éva és Czövek Pista, Kürschner Tomiék, Vadászyék a konzulátusról, Stiglitz Sanyi és Ellus, Balogh Feri, Reksz Ilona, Sárossyék, Győri Robi, Ballay Misi, Szundi bácsi, és még ki tudja, hányán. Ott volt a Hírlap gárdája, Szegedi Laci főszerkesztő és felesége, Anikó, Bauer György és Gvozden András, meg

E

AMERIKAI

Hfagyar Hírlap

a lányok a férjeikkel: Júlia és Herbie, Andrea és Jenő, Judit és Viktor. Zsúfolásig megtelt az egész terem, és mindnyájan kórusban énekelték: "Happy Birthday to You!!"

Egy pillanatra a lélegzetem is elállt. Utoljára húszéves koromban láttam ilyet, amikor a Nag) Caruso c. filmet néztük meg a barátnőimmel Budapesten. Amikor Mario Lanza és Ann Blythe kinyitja a sötét, kihaltnak látszó olasz étterem ajtaját, és egyszerre száz gyertya gyullad, csupa mosolygós, ismerős arc tűnik elő a sötétből, és száz torokból hangzik fel a "Happy Birthday". Aztán táncolnak, és Ann Blythe elénekli Mariónak a "When You Are in Love"-ot.

Ahogy sorra üdvözöltem mindenkit, szemem sarkából láttam, hogy még mindig jönnek, és néhányan már kint is ültek az üde zöld kávézó asztaloknál. A háttérben valódi cigányzenekar játszott halkan, a pulton csillogó ajándékok hatalmas halmaza, és mindenütt virágok, valami rengeteg virág... A bejáratnál a fekete márvány kandallón akkora virágkosár volt, hogy olyat még életemben nem láttam, fehér rózsák, sárga napraforgók, és szekfűk a szivárvány minden színében, meg sötétvörös orchideák egyenesen Hawaiiból.

Amikor közelebb hajoltam, hogy megszagoljam a virágokat, abban a pillanatban bukkant fel előttem Julius a fényképezőgéppel, hogy "Lehet mosolyogni!" És akkor láttam meg a képmásomat is a tükörben, te jó Isten, ez nem lehet igaz! Hiszen végül nem jutott időm a hí j mosásra, és most ott álltam a pillantások kereszttüzében, a hajam csúnya, nehéz, egyenes tincsekben lógott két oldalt az arcomba, és több árnyalattal sötétebbnek nézett ki, mint szokásos aranyszőke színe. A mosoly az ajkamra fagyott, legszívesebben üvöltöttem volna a méregtől, szerettem volna öklömmel belevágni a tükörbe, hogy ezer darabra törjön. Hát micsoda dolog ez? A Surprise Partyk nem így történnek, mindig akad valami jótét lélek, aki véletlenül elszólja magát, attól még semmivel sem lesz kevésbé meglepve az ünnepelt, amikor meg kell lepődnie, és a többiek is jobban járnak, ha megadják neki a lehetőséget, hogy szépüljön egy kicsit és a lehető legelőnyösebb fényben mutassa magát.

Nem a hiúság beszél belőlem, de végülis hányszor lesz még ilyen alkalom az életemben? Hányszor fog még nekem a férjem éttermet építeni, hogy születésnapi ajándékként nyújtsa át? Hát így fognak az unokáim emlékezni rám, amikor a családi albumot nézegetik? Istenem, miért csinálsz bohócot belőlem? Ha igazán szeretsz, miért űzöl ilyen durva tréfát velem?

Na mindegy, legyünk optimisták. Talán nem volt film a gépben. Talán rám sem fognak ismerni az emberek. Talán olyan sötétre sikerül a kép, hogy ki sem látszom majd a virágok közül. Ötven év múlva mindez egyébként sem fog számítani. Ami számít, az az étterem sikere, és amíg ennyi baráti arcról sugárzik felém a szeretet, igazán nincs okom aggodalomra. Köszönöm, Gyuszikám, és köszönöm mindnyájatoknak, hogy eljöttetek. Ez volt életem legboldogabb születésnapja, és esküszöm, ezt a meglepetést nem felejtem el soha. A hajamat meg majd megmosom holnap.

1993 szeptember 12

n _

Jégszobor

Mindjárt kezdetben szeretném óvni olvasóimat: az alábbi sorokban nem arról a "hideg szoborról" van szó, aki szerelmét meg sem értené, hanem valóban olyan szoborról, ami jégből készül. Különös gondolat, de ismerjük el, megvalósult, neves luxus-szállodákban és a világ turistaparadicsomai körül ólálkodó óceánjáró sétahajókon a hideg-büfé elmaradhatatlan kelléke a főasztalon zöld növényekkel körülvéve tornyosuló kiterjesztett szárnyú sas, játékos delfin messziről üvegnek tűnő szobra, amiről csupán közvetlen közelből derül ki, hogy csepeg. Csepeg, tehát olvad, mert jégből van. Las Vegasban a régi MGM vagy a Caesars Palace vasárnapi brunch-ain (ezt magyarra kissé erőltetetten talán reggebéd-nek lehetne fordítani) többször volt alkalmam megcsodálni ezeket a gyors enyészetre ítélt művészi alkotásokat, amelyek a büfé végefelé már sokat vesztettek eredeti szépségükből, miután a finom részletek leolvadtak róluk. Amíg a keresztfényekben gyémántszerűen sziporkáztak azonban, stílszerű környezetet biztosítottak a vegyes salátáknak, lazac-szeleteknek és garnélarák-halmoknak, hűvös leheletet biztosítva.

Megvallom, akkor, valamikor régen, titokban azt hittem, hogy ezeket a jégszobrokat formákba öntött víz megfagyasztása útján készítik, ez bizonyult ugyanis az elképzelhető legvalószínűbb megoldásnak. (Kiskorom óta nem tudtam szabadulni azoktól a kényszerképzetektől, amelyek valamilyen látvány szépségének hangulatát örökösen olyan gondolatokkal fertőzték meg, hogy hogyan is készült?) Bár sohasem olvastam, vagy hallottam róla, a legutóbbi időkig természetesnek véltem, hogy ez a jégszobrok legracionálisabb születési módja, hiszen ki lenne hajlandó órák művészi munkáját fektetni olyan alkotásokba, amelyek pillanatok alatt elpusztulnak, semmivé válnak? Nemrégen aztán megtudtam, hogy tévedtem. Igenis, vannak jégszobrászok, akik jégtömbből faragák ki műveiket, mert felfogásuk szerint csupán az az igazi érték, ami a művészi ihletés munkalázában válik az elképzelésből valósággá és az ipari termelés csupán annyit ér, amennyit például a művirág ér az élővirággal szemben.

Idelle Davidson nemrégiben egy kis írásában bemutatta azt a hírneves mesterszakácsot (tehát nem is szobrászművészt), aki két társával ugyanúgy faragja ezeket az átlátszó alkotásokat, ahogy például Michelangelo véste, kopácsolta a márványtömböket annakidején, vagy az ő kései utódai teszik ma is. Élgondolkoztam ezen: a jéggel sietni kell, hiszen lassan elfolyik az anyag a művész keze alatt és ahogy a riporter találóan megjegyzi: a mesterműnek készen kell lennie, mielőtt a nap feljön.

Azt is sikerült megtudnom, hogy az alaszkai Fairbanks-ben nemzetközi jégfaragó versenyt is rendeztek, amelyen például a fentebb nevezett főszakács, akit Jacques Tokárnak neveznek (keresztnevéről ítélve francia), első díjat nyert.

Nos, a helyválasztás a jégfaragó versenyhez okos döntésnek látszik. Ilyenkor természetesen reménykedni kell a tartós hideghullámban, ahogy a nyári szabadtéri előadások rendezői mindig reménykednek a derült égben. Aki Alaszkában rendez ilyen versenyt, általában jó lóra tesz. Tokár például két San Diego-i jégszobrászkollégával fogott össze, Mark Donovannal és Christina Swedlow-val és teljes heti megfeszített munka után el is készült a hatalmas kompozíció, amelynek végül A pokol foglyai címet adták, mert amikor elkezdték, még fogalmuk sem volt, mi lesz belőle. Ez talán komolytalannak hangzik, de a művészek szertelenek néha és bizonyára márványszobrász is akadt már, aki nem volt biztos benne, hogy mit is farag majd, amikor vésőjére az első kalapácsütést mérte.

Mint elmondták, 30 ezer font súlyú sarki jégtömböt választottak ki erre a célra, aminek azután nemcsak vésővel és kalapáccsal estek neki, hanem motoros láncfűrésszel is. Míg dolgoztak, a hőmérséklet mindig a fagypont alatt volt, így nem kellett félni, hogy egyik napi munkájuk másnapra megsemmisül. A kompozíció központi figurája egy sárkány, mellette női alak, aki karjával börtönrácsok közül nyúl ki. Fényképen láttam Tokár egy másik nagyméretű alkotását, amely három mitológiai pegazust ábrázol, karcsún és szinte könnyedén, hiszen a szárnyaslovaknak repülniük kell. Valószínűleg az anyag: az átlátszó jég járul hozzá ehhez a légiességhez.

Jól sejtettem: Tokár eredetileg cukrász volt, annek is a művészi fajtájából, aki csokoládéból, cukorból, parféból mintázta figuráit, virágfűzéreit. Három éve fagylaltból és 1.250 font csokoládéból (közel egy millió kalória!) Gorbacsov mellszobrát készítette el, amelyet a Baskin-Robbins cég a világ legnagyobb fagylaltszobrának minősített.

Jacques Tokár nyilvánvalóan művész, aki élete korai szakaszában elégedetlenségét fojthatta a habverő üstökbe. Azt azonban nehéz megérteni, hogyan tud belenyugodni alkotásai korai pusztulásába (hiszen nyilvánvalóan Gorbacsovot is megette valaki)?

Ugyanez a probléma a tengerpartokon homokból alkotott, sokszor igen figyelemreméltó alkotásokkal is, amelyeket elnyel a dagály. Lehetne esetleg muzsikát is önelpusztító lemezeken rögzíteni, bizonyos esetekben ez hasznosnak is bizonyulna.

Vagy írók is használhatnának olyan tintát, amely mielőtt művük eljut az olvasóhoz, eltűnik a papírról... f