Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)

1993-08-13 / 31. szám

Két évig egy házban laktam ve­le Los Angeles­ben a kaliforniai állami egyetem mellett. Erős, szé­­lesvállú, kéksze­mű, kövérkés szőke nő volt, nyil­vánvalóan északi fajta. Először azt hittem, hogy német, mert a jello szót jelónak mondta ango­lul, és Németországot Germany helyett Csörmani-nek. Később észrevettem, hogy a h-bctűt nem tudja kiejteni, elhallgatja, mint a franciák. Végre megmondta, hogy észtországi. Mikor megismertem, egész nap a fürdőmedence mellett ült, néha bement úszni. Ahogy fel­merült a vízből, nem tudom, mi­ért az északi mondák Walkürjei­­re emlékeztetett engem. Volt valami titokzatos ebben a nő­ben. Idegen kiejtése nem zavar­ta őt, egyre csevegett bárkivel, aki éppen közel volt hozzá. Nem akar a lakásban egyedül lenni - mondotta -, férje csak es­te jön haza az egyetemről, ahol matematikát tanít. Férje nevét ismertem, kiváló matematikus­nak számított. Ahogy megismertem Helmit, lassanként megtudtam, hogy nem jól él a férjével, állandóan perlekednek. Először azt gon­doltam, talán mert nem tartja tisztán a házát, nem várja jó va­csorával őt. Egyszer meghívtak asztalukhoz és rögtön láttam, hogy Helmi nemcsak kiváló há­ziasszony, de nagyszerű szakács­művész is. Mindent, amit ettem náluk, ínyencek is megdicsérhet­ték volna. Látszott, hogy úricsaládból származik és hogy művelt szülők gyermeke. A lakásukban min­den finom ízlésről tanúskodott. Volt azonban valami, ami felkel­tette kíváncsiságomat. A fürdő­szoba nyitott ajtaján keresztül egy állatot láttam, olyan volt, mint egy krokodilus. Lehetséges volna?- Igen - magyarázta Helmi. Lu­­son (így ejtette ki Lucien francia keresztnevét) és én Floridában egy farmon kaptunk egy baby­­aligátort és megtartottuk. Fel­nőtt és most hozzánk tartozik. Bizonyos zenére felemelkedik és "kuku, kuku" hangot hallat, elne­veztük őt Kukunak.- Nem veszélyes? - kérdeztem.- Nem, ölembe is veszem.- Hogy táplálják?- Húsmaradékot veszünk neki, de megeszik mindent.- Magukkal viszik, ha utaznak? -kérdeztem.- Igen. Ezzel egy kis baj van. Egy nagy bőröndben visszük. A szállodában betesszük a kádba. Egyszer elfelejtettem a szoba­lányt figyelmeztetni, hogy Kuku velünk van és ne féljen. Kinyi­totta a fürdőszoba ajtaját és ré­mülten sikoltozott. Benn volt az újságban is.- Miért nem adják oda egy ál­latkertnek?- Nem tudok megválni tőle - mondta Helmi. Ránéztem. Kb. negyven éves lehetett és szinte hihetetlen volt, hogy anyai érzés legyen benne egy aligátor iránt.- Nincsen gyermekük? - kér­deztem.- Nincs - felelte és elkomoro­­dott. A perpatvarok Lucien és Hel­mi között egyre gyakoribbak let­tek. Helmi bizalmasának tekin­tett. Elmondta, hogy a veszeke­dések oka az volt, hogy ő nem akart gyermeket és Lucien üres­nek érezte az életét emiatt. Ennyit mondott, nem firtattam tovább. Minél jobban elmérge­sedett a helyzet köztük, kint a medencénél Helmi annál ví­­gabbnak mutatkozott. Énekelt is, hivalkodott azzal, hogy mi­lyen jól érzi magát. Én persze tudtam az ellenkezőjét és egy napon megtörtént, amire számí­tani lehetett. A matematika professzor ott­hagyta a feleségét. Helmi a ház többi lakójával közölte, hogy férjét meghívták külföldre előa­dásokat tartani, egyedül marad egy időre. Még vidámabbnak mutatkozott. Egy víg verset tű­zött ki ruhájára és azt dúdolta. Túlzott volt minden nála. Ön­magával akarta elhitetni, hogy most sokkal boldogabb, mióta egyedül van. Csend van, nincs veszekedés. Újra meghívott ebédre és egy 7 fogásos ínyenc lakomában volt részem. Az ebéd után egy héttel ké-. sőbb éjszaka mentők jöttek há­zukhoz. Kinéztem, Helmit vitték hord­ágyon. Megmérgezte magát, egy üveg altatót vett be.- Milyen kár - gondoltam ma­gamban - egy ilyen művelt, fi­nom asszony így eldobja az éle­tet. Egész éjjel nem tudtam aludni, a tragédiára gondoltam. * Helmi nem halt meg, kimosták gyomrát és hazahozták. Felhív­tam az egyetemet, hogy értesít­sék a professzort a történtekről. Lucien azonnal hazajött. Most már gyöngéden beszélt feleségé­vel, sajnálta, ami történt. Jött a nyár, elutaztak vakáció­ra. Mikor visszajöttek, újabb ne­héz fordulat állt be életükben. A professzor megbetegedett. Állandó gyengeség fogta el, ét­vágytalan lett, nem tudott alud­ni. Az oivosok fehérvérűséget állapítottak meg nála. Kórházba utalták, ő még a betegágyán is sokat olvasott, én vittem neki könyveket. Helmi naphosszat ült az ágya mellett. A betegség el­hatalmasodott Lucien-en, az úgynevezett rohanó fajtája volt a fehérvérűségnek, 3 hónap múlva megölte őt. Temetésén a tanárok méltatták Lucien életének munkáját. "A professzorok professzora volt" - mondta az egyik szónok. Két koporsóba temették, mint valamikor a fáraókat. Szülei New Yorkból eljöttek, anyja ál­landóan zokogott, apja könnyek nélkül, szótlanul, szinte élettele­nül állt a koporsó mellett. A te­metés után rögtön hazautaztak, szóba sem álltak menyükkel, mintha őt okolták volna fiúk ha­láláért. Biztosan tudták, hogy rosszul élt feleségével. A temetőből kijövet kézenfog­­tam Helmit, meghívtam, marad­jon nálam néhány napig. Nem fogadta el, de hosszan elbeszél­getett velem.- Nem tudtam boldoggá tenni Lusont, nem akartam gyerme­ket. Nem mondtam meg az okot neki, amit most magának el­mondok. 17 éves koromban Tal­­linnban, hazám fővárosában együtt fejeztem be a középisko­lát Olivérrel. Halálosan szerel­mes voltam belé. Azt hitterrf, nem tudok élni nélküle. Az övé lettem habozás nélkül. Gyerme­künk született, Oliver még a kórházba sem jött el megláto­gatni. Mikor hazamentem, egy kis levelet találtam tőle. "Szeret­lek, Isten veled, Oliver" - ennyit tartalmazott. Ott álltam egyedül a gyermekkel. Nem tudtam, mit csináljak. Szüleim, akiknek kis birtokuk volt a fővárostól 100 kilométerre, régimódi, konzer­vatív emberek voltak, vallásosak. Az erkölcsöt helyezték minde­nek elé. Megöltem volna őket, ha elmondom az igazságot. Míg a gyermeket vártam, nem mer­tem meglátogatni őket, féltem tőlük. Ott voltam pénz nélkül a gyerekkel, fiatalon, egyedül. Át­sírtam egy éjszakát, elvesztettem a fejem. Á gyerek pólyájára egy cédulát tettem: "A kislány neve Helmi", magamról neveztem el. Kora reggel - alig virradt - el­mentem a legközelebbi rendőr­őrshöz, letettem a gyermeket a küszöbre és elszaladtam. El­utaztam szüléimhez. Látták, hogy sápadt és gyenge vagyok, azt mondtam, hogy beteg voltam és nem akartam tudatni velük, míg nem vagyok jobban. Otthon hamarosan megerősödtem, de emléke annak, ami történt, újra és újra kiújuló égő sebként gyö­tört engem. Álmaimban láttam kislányomat a pólyában, a szép gyermek a karjaimban feküdt és gyakran úgy éreztem, szemrehányóan nézett rám, anyjára, aki világra­­hozta és eldobta magától. Mar­­dosott, égetett ez a látomás, a lelkiismeretem állandóan fur­dalt, mintha már a földi pokol­ban kezdtem volna meg bünte­tésemet bűnömért. Egy évig gondolni sem akartam arra, hogy mi lesz ezután velem. Vol­tak látomásaim Olivérről is, aki karjával intett búcsút nekem és szétfoszlott, hogy újra és újra visszatérjen. Nem tudtam alud­ni, nem volt étvágyam, nem tud­tam, mit tegyek magammal, csak félrevonultam és sírtam. Szüleim látták, hogy valami bajom van, kérleltek, mondjam el, mi az, ami bánt. Nem volt elég lelkie­rőm, hogy bevalljam nekik, ami történt. Nem jött ki a szó a szá­mon, mintha ostoroztak volna. Egy napon, mikor már járni sem tudtam, anyámnak végre beval­lottam az igazságot. O megtor­pant, mintha földhözragadt vol­na, de aztán magához tért.- Menjünk vissza Tallinnba, megkeressük a gyermekedet. Mondtad, cédulát tettél rá, hogy Helminek hívják. Talán a rendő­rök felvilágosítást tudnak adni. Apádnak nem kell mondani semmit, majd találok valami ürügyet az utazáshoz. Mondjuk, elviszlek egy másik orvoshoz. * így is történt. Helmi elvezette anyját a rendőrőrszobához, melynek kapuja előtt csecsemő­jét letette. Elmondták az idő­pontot, a napot és azt, hogy napkeltével tette le kapujuk előtt Helmi. Sajnos, fáradozásuk hiábavalónak bizonyult. Az őr­szobában közben kicserélték a személyzetet, az újak nem emlé­keztek rá, hogy csecsemőt hoz­tak volna oda abban az időben.- Az ilyesmi itt nem ritkaság - magyarázta a rendőrtiszt. - Gyakran hoznak hozzánk cse­csemőket, mi elhelyezzük őket, ahogy tudjuk, vagy beadjuk őket egy lelencházba. Ánya és leánya végigjárták az árvaházakat. "A gyerek most egy évesnél idősebb lehet" - magya­rázták.- Mi nem tudunk semmi nyo­mot találni, ha sikerül, értesíteni fogjuk. A gyereket valaki elvi­­hette, eladhatta, vagy talán már nem is él. Szomorúan tértek haza a bir­tokra. Helmi tengett-lengett, nem volt semmihez kedve. Egy nap elhatározta magát.- El kell mennem, minél messzebb!- Nem akarod megtalálni Oli­vért?- Nem, hallani sem akarok ró­la. Szeretném elfelejteni, ha tu­dom. Hetek múltak el, az anya és most már az apa is töprengtek, mit csináljanak beteg leányuk­kal. Helmi egészsége állandóan romlott, napokon át sikoltozott. Szanatóriumba kellett vinni, hat hónapig tartották ott. Látszólag helyrejött, egészsége is. Szülei hazavitték. Egy nap újra felve­tette a régi tervet.- El akarok menni, minél messzebb, talán Amerikába. Apja e szóra gondolkodni kez­dett. Eszébe jutott, hogy Kali­forniában él egy régi jó barátja, sokáig rendszeresen leveleztek, de kb. két évvel ezelőtt megsza­kadt az összeköttetés.- írok neki, megkérdezem, ta­lán még a régi helyén él; ha igen, nem küldene-e neked meghívólevelet és talán befo­gadna téged egy kis időre, míg körülnézel ott. Az apa levelére megjött a vá­lasz: "örömmel várjuk lányodat - írták -, segítünk neki, amiben tudunk." Helmi jól érezte magát szülei barátainál. Közös anyanyelvü­kön beszéltek és új otthont talált náluk. Beiratkozott a közeli egyetemre, iparművészetet ta­nult. Jó ízlése volt, értett ahhoz, hogy mindent vázlatban lerajzol­jon először és utána kidolgozza azt. Elköltözött a vendéglátók­tól, volt ereje ahhoz, hogy egye­dül éljen. Gondja nem volt, a szülők nem engedték, hogy bár­miben szükséget szenvedjen. Az egyetemi ifjúság között baráto­kat szerzett és bemutatták Lu­­ciennek, aki egy matematika professzor fia volt és ő maga is matematikából szerzett doktorá­tust. Lucien megkedvelte a most már egészséges, csinos, fiatal lányt. Bemutatta szüleinek. Hel­mi soha sem szólt égy szót sem múltjáról, tragédiájáról. Lucien szemében ő az életteljcs északi típust jelentette, Helmi a vidám­ságot jelentette az ő csendes, el­mélkedő életében. A fiatal ma­tematika professzor hamarosan elismert ember lett, nem csak otthon, de az egész országban, sőt külföldön is. Jelentős állást ajánlottak neki a Los Angeles-i egyetemen. Úgy látszott, hogy minden szépen, egyenesen megy a fiatal pár életében. Helmi gyermeket várt. Ahogy e pontra ért életének történetében, Helmi szavai is­mét zokogásba fulladtak. Vár­tam, hogy tovább beszéljen. Tudtam, itt kezdődik az a vala­mi rejtelmes, amit mindig sejtet­tem nála.- A gyermek? - kérdeztem diszkréten, csak hogy átsegítsem valami nehéz ponton.- Nem él, elvetéltettcm - mondta Helmi és földrevetette magát. Féltem, újra ideges letö­rés fog következni, de össze­szedte magát. Felkelt, zsebken­dőt keresett.- Elvetéltem - ismételte -, mert nem mertem a világra hozni. Az első gyermekem mintha beszélt volna hozzám: nem vagy méltó arra, hogy anya légy - hallottam egy belső hangot. Luciennek azt mondtam, hogy elestem, a gyer­mek halva született, ő éppen egy előadói kőrútról érkezett vissza. Vígasztalt, hogy lesz majd egy másik gyermekünk, de én tudtam, hogy soha többé nem akarok a lelkiválságon átes­ni, ami nálam ismét jelentkezett volna, ha egy gyermek érkezésé­ről lenne szó. Be is vallottam neki, hogy nem akarok több gyermeket szülni. Ez, ez volt az oka a mi széthúzásunknak, a gyakori veszekedéseknek közöt­tünk, sajnáltam Lusont, de tud­tam, hogy a szakadékot, mely a gyermek kérdése miatt nyílt meg közöttünk, nem tudom áthidal­ni. Bánatomban ivásra adtam magam. Naponta néhány üveg sört ittam meg, ami külsőmet meg is változtatta. Leánykorom­ban sudár voltam, sportszerető, most hasat eresztettem, ő látta ezt és növelte csalódását és el­keseredését félresikerült házas­sága miatt. Túlságosan becsüle­tes és jóindulatú volt, hogysem hátat fordítson nekem, fájt, hogy vétkes voltam iránta. Igyekeztem más módon kedvé­ben járni, a legjobb ételeket főz­tem, feldíszítettem a házat, mindez nem használt. Feladtuk régi barátainkat, Luson szégyell­­te magát miattam, hogy így le­romlott a külsőm, meglátszott, nem élünk jól. A többit már tudja. Elidegenedtünk egymás­tól, meg akartam halni, a végén elhagyott, de visszajött. Házas­ságunk, tudtam, végleg elrom­lott, boldogok nem lehetünk. Én lelkibeteg voltam és őt a végzet utolérte, a végzet megoldotta és befejezte kettőnk tragédiáját. Ott a temetőben, ahogy a pro­fesszorok beszéltek róla, nem sejtették, hogy az én fiatal élete­met is eltemették Lusonéval együtt. Helmi még két évig maradt Los Angelesben, de elköltözött a házból, ahol laktam. Most már csak ritkán láttam Helmit. Egy­szer megkérdeztem, mi történt Kukuval?- Egy állatkertnek ajándékoz­tam. Luson távozása után őt sem voltam képes megtartani. Többször meghívtam vacsorá­ra, de visszautasított. Kávéház­ban találkoztunk néha-néha. El­ső tekintetre láttam, hogy kül­seje rosszabbodik, sörhasat eresztett, korán öregedett. Egy­szer feltettem neki a kérdést, miért nem megy vissza szülei­hez? Ott rendbejönne lelkileg és testileg.- Nem akarok az öregeknek ál­landó bánatot okozni, ott a sze­mük előtt. Én már leszámoltam az élettel. Én csak vagy nagyon boldog, vagy nagyon szerencsét­len tudok lenni. * Néhány hónappal később lapot kaptam Helmitől, kórházból jött a kártya, zavaros volt a tartalma, tudtam, ismét elmebeteg lett, kezelteti magát. Meglátogattam, meghagytam (Folytatás a 9. oldalon) DR. STRÉM GÉZA HELMI agyar Q

Next

/
Thumbnails
Contents