Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)
1993-08-13 / 31. szám
Két évig egy házban laktam vele Los Angelesben a kaliforniai állami egyetem mellett. Erős, szélesvállú, kékszemű, kövérkés szőke nő volt, nyilvánvalóan északi fajta. Először azt hittem, hogy német, mert a jello szót jelónak mondta angolul, és Németországot Germany helyett Csörmani-nek. Később észrevettem, hogy a h-bctűt nem tudja kiejteni, elhallgatja, mint a franciák. Végre megmondta, hogy észtországi. Mikor megismertem, egész nap a fürdőmedence mellett ült, néha bement úszni. Ahogy felmerült a vízből, nem tudom, miért az északi mondák Walkürjeire emlékeztetett engem. Volt valami titokzatos ebben a nőben. Idegen kiejtése nem zavarta őt, egyre csevegett bárkivel, aki éppen közel volt hozzá. Nem akar a lakásban egyedül lenni - mondotta -, férje csak este jön haza az egyetemről, ahol matematikát tanít. Férje nevét ismertem, kiváló matematikusnak számított. Ahogy megismertem Helmit, lassanként megtudtam, hogy nem jól él a férjével, állandóan perlekednek. Először azt gondoltam, talán mert nem tartja tisztán a házát, nem várja jó vacsorával őt. Egyszer meghívtak asztalukhoz és rögtön láttam, hogy Helmi nemcsak kiváló háziasszony, de nagyszerű szakácsművész is. Mindent, amit ettem náluk, ínyencek is megdicsérhették volna. Látszott, hogy úricsaládból származik és hogy művelt szülők gyermeke. A lakásukban minden finom ízlésről tanúskodott. Volt azonban valami, ami felkeltette kíváncsiságomat. A fürdőszoba nyitott ajtaján keresztül egy állatot láttam, olyan volt, mint egy krokodilus. Lehetséges volna?- Igen - magyarázta Helmi. Luson (így ejtette ki Lucien francia keresztnevét) és én Floridában egy farmon kaptunk egy babyaligátort és megtartottuk. Felnőtt és most hozzánk tartozik. Bizonyos zenére felemelkedik és "kuku, kuku" hangot hallat, elneveztük őt Kukunak.- Nem veszélyes? - kérdeztem.- Nem, ölembe is veszem.- Hogy táplálják?- Húsmaradékot veszünk neki, de megeszik mindent.- Magukkal viszik, ha utaznak? -kérdeztem.- Igen. Ezzel egy kis baj van. Egy nagy bőröndben visszük. A szállodában betesszük a kádba. Egyszer elfelejtettem a szobalányt figyelmeztetni, hogy Kuku velünk van és ne féljen. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját és rémülten sikoltozott. Benn volt az újságban is.- Miért nem adják oda egy állatkertnek?- Nem tudok megválni tőle - mondta Helmi. Ránéztem. Kb. negyven éves lehetett és szinte hihetetlen volt, hogy anyai érzés legyen benne egy aligátor iránt.- Nincsen gyermekük? - kérdeztem.- Nincs - felelte és elkomorodott. A perpatvarok Lucien és Helmi között egyre gyakoribbak lettek. Helmi bizalmasának tekintett. Elmondta, hogy a veszekedések oka az volt, hogy ő nem akart gyermeket és Lucien üresnek érezte az életét emiatt. Ennyit mondott, nem firtattam tovább. Minél jobban elmérgesedett a helyzet köztük, kint a medencénél Helmi annál vígabbnak mutatkozott. Énekelt is, hivalkodott azzal, hogy milyen jól érzi magát. Én persze tudtam az ellenkezőjét és egy napon megtörtént, amire számítani lehetett. A matematika professzor otthagyta a feleségét. Helmi a ház többi lakójával közölte, hogy férjét meghívták külföldre előadásokat tartani, egyedül marad egy időre. Még vidámabbnak mutatkozott. Egy víg verset tűzött ki ruhájára és azt dúdolta. Túlzott volt minden nála. Önmagával akarta elhitetni, hogy most sokkal boldogabb, mióta egyedül van. Csend van, nincs veszekedés. Újra meghívott ebédre és egy 7 fogásos ínyenc lakomában volt részem. Az ebéd után egy héttel ké-. sőbb éjszaka mentők jöttek házukhoz. Kinéztem, Helmit vitték hordágyon. Megmérgezte magát, egy üveg altatót vett be.- Milyen kár - gondoltam magamban - egy ilyen művelt, finom asszony így eldobja az életet. Egész éjjel nem tudtam aludni, a tragédiára gondoltam. * Helmi nem halt meg, kimosták gyomrát és hazahozták. Felhívtam az egyetemet, hogy értesítsék a professzort a történtekről. Lucien azonnal hazajött. Most már gyöngéden beszélt feleségével, sajnálta, ami történt. Jött a nyár, elutaztak vakációra. Mikor visszajöttek, újabb nehéz fordulat állt be életükben. A professzor megbetegedett. Állandó gyengeség fogta el, étvágytalan lett, nem tudott aludni. Az oivosok fehérvérűséget állapítottak meg nála. Kórházba utalták, ő még a betegágyán is sokat olvasott, én vittem neki könyveket. Helmi naphosszat ült az ágya mellett. A betegség elhatalmasodott Lucien-en, az úgynevezett rohanó fajtája volt a fehérvérűségnek, 3 hónap múlva megölte őt. Temetésén a tanárok méltatták Lucien életének munkáját. "A professzorok professzora volt" - mondta az egyik szónok. Két koporsóba temették, mint valamikor a fáraókat. Szülei New Yorkból eljöttek, anyja állandóan zokogott, apja könnyek nélkül, szótlanul, szinte élettelenül állt a koporsó mellett. A temetés után rögtön hazautaztak, szóba sem álltak menyükkel, mintha őt okolták volna fiúk haláláért. Biztosan tudták, hogy rosszul élt feleségével. A temetőből kijövet kézenfogtam Helmit, meghívtam, maradjon nálam néhány napig. Nem fogadta el, de hosszan elbeszélgetett velem.- Nem tudtam boldoggá tenni Lusont, nem akartam gyermeket. Nem mondtam meg az okot neki, amit most magának elmondok. 17 éves koromban Tallinnban, hazám fővárosában együtt fejeztem be a középiskolát Olivérrel. Halálosan szerelmes voltam belé. Azt hitterrf, nem tudok élni nélküle. Az övé lettem habozás nélkül. Gyermekünk született, Oliver még a kórházba sem jött el meglátogatni. Mikor hazamentem, egy kis levelet találtam tőle. "Szeretlek, Isten veled, Oliver" - ennyit tartalmazott. Ott álltam egyedül a gyermekkel. Nem tudtam, mit csináljak. Szüleim, akiknek kis birtokuk volt a fővárostól 100 kilométerre, régimódi, konzervatív emberek voltak, vallásosak. Az erkölcsöt helyezték mindenek elé. Megöltem volna őket, ha elmondom az igazságot. Míg a gyermeket vártam, nem mertem meglátogatni őket, féltem tőlük. Ott voltam pénz nélkül a gyerekkel, fiatalon, egyedül. Átsírtam egy éjszakát, elvesztettem a fejem. Á gyerek pólyájára egy cédulát tettem: "A kislány neve Helmi", magamról neveztem el. Kora reggel - alig virradt - elmentem a legközelebbi rendőrőrshöz, letettem a gyermeket a küszöbre és elszaladtam. Elutaztam szüléimhez. Látták, hogy sápadt és gyenge vagyok, azt mondtam, hogy beteg voltam és nem akartam tudatni velük, míg nem vagyok jobban. Otthon hamarosan megerősödtem, de emléke annak, ami történt, újra és újra kiújuló égő sebként gyötört engem. Álmaimban láttam kislányomat a pólyában, a szép gyermek a karjaimban feküdt és gyakran úgy éreztem, szemrehányóan nézett rám, anyjára, aki világrahozta és eldobta magától. Mardosott, égetett ez a látomás, a lelkiismeretem állandóan furdalt, mintha már a földi pokolban kezdtem volna meg büntetésemet bűnömért. Egy évig gondolni sem akartam arra, hogy mi lesz ezután velem. Voltak látomásaim Olivérről is, aki karjával intett búcsút nekem és szétfoszlott, hogy újra és újra visszatérjen. Nem tudtam aludni, nem volt étvágyam, nem tudtam, mit tegyek magammal, csak félrevonultam és sírtam. Szüleim látták, hogy valami bajom van, kérleltek, mondjam el, mi az, ami bánt. Nem volt elég lelkierőm, hogy bevalljam nekik, ami történt. Nem jött ki a szó a számon, mintha ostoroztak volna. Egy napon, mikor már járni sem tudtam, anyámnak végre bevallottam az igazságot. O megtorpant, mintha földhözragadt volna, de aztán magához tért.- Menjünk vissza Tallinnba, megkeressük a gyermekedet. Mondtad, cédulát tettél rá, hogy Helminek hívják. Talán a rendőrök felvilágosítást tudnak adni. Apádnak nem kell mondani semmit, majd találok valami ürügyet az utazáshoz. Mondjuk, elviszlek egy másik orvoshoz. * így is történt. Helmi elvezette anyját a rendőrőrszobához, melynek kapuja előtt csecsemőjét letette. Elmondták az időpontot, a napot és azt, hogy napkeltével tette le kapujuk előtt Helmi. Sajnos, fáradozásuk hiábavalónak bizonyult. Az őrszobában közben kicserélték a személyzetet, az újak nem emlékeztek rá, hogy csecsemőt hoztak volna oda abban az időben.- Az ilyesmi itt nem ritkaság - magyarázta a rendőrtiszt. - Gyakran hoznak hozzánk csecsemőket, mi elhelyezzük őket, ahogy tudjuk, vagy beadjuk őket egy lelencházba. Ánya és leánya végigjárták az árvaházakat. "A gyerek most egy évesnél idősebb lehet" - magyarázták.- Mi nem tudunk semmi nyomot találni, ha sikerül, értesíteni fogjuk. A gyereket valaki elvihette, eladhatta, vagy talán már nem is él. Szomorúan tértek haza a birtokra. Helmi tengett-lengett, nem volt semmihez kedve. Egy nap elhatározta magát.- El kell mennem, minél messzebb!- Nem akarod megtalálni Olivért?- Nem, hallani sem akarok róla. Szeretném elfelejteni, ha tudom. Hetek múltak el, az anya és most már az apa is töprengtek, mit csináljanak beteg leányukkal. Helmi egészsége állandóan romlott, napokon át sikoltozott. Szanatóriumba kellett vinni, hat hónapig tartották ott. Látszólag helyrejött, egészsége is. Szülei hazavitték. Egy nap újra felvetette a régi tervet.- El akarok menni, minél messzebb, talán Amerikába. Apja e szóra gondolkodni kezdett. Eszébe jutott, hogy Kaliforniában él egy régi jó barátja, sokáig rendszeresen leveleztek, de kb. két évvel ezelőtt megszakadt az összeköttetés.- írok neki, megkérdezem, talán még a régi helyén él; ha igen, nem küldene-e neked meghívólevelet és talán befogadna téged egy kis időre, míg körülnézel ott. Az apa levelére megjött a válasz: "örömmel várjuk lányodat - írták -, segítünk neki, amiben tudunk." Helmi jól érezte magát szülei barátainál. Közös anyanyelvükön beszéltek és új otthont talált náluk. Beiratkozott a közeli egyetemre, iparművészetet tanult. Jó ízlése volt, értett ahhoz, hogy mindent vázlatban lerajzoljon először és utána kidolgozza azt. Elköltözött a vendéglátóktól, volt ereje ahhoz, hogy egyedül éljen. Gondja nem volt, a szülők nem engedték, hogy bármiben szükséget szenvedjen. Az egyetemi ifjúság között barátokat szerzett és bemutatták Luciennek, aki egy matematika professzor fia volt és ő maga is matematikából szerzett doktorátust. Lucien megkedvelte a most már egészséges, csinos, fiatal lányt. Bemutatta szüleinek. Helmi soha sem szólt égy szót sem múltjáról, tragédiájáról. Lucien szemében ő az életteljcs északi típust jelentette, Helmi a vidámságot jelentette az ő csendes, elmélkedő életében. A fiatal matematika professzor hamarosan elismert ember lett, nem csak otthon, de az egész országban, sőt külföldön is. Jelentős állást ajánlottak neki a Los Angeles-i egyetemen. Úgy látszott, hogy minden szépen, egyenesen megy a fiatal pár életében. Helmi gyermeket várt. Ahogy e pontra ért életének történetében, Helmi szavai ismét zokogásba fulladtak. Vártam, hogy tovább beszéljen. Tudtam, itt kezdődik az a valami rejtelmes, amit mindig sejtettem nála.- A gyermek? - kérdeztem diszkréten, csak hogy átsegítsem valami nehéz ponton.- Nem él, elvetéltettcm - mondta Helmi és földrevetette magát. Féltem, újra ideges letörés fog következni, de összeszedte magát. Felkelt, zsebkendőt keresett.- Elvetéltem - ismételte -, mert nem mertem a világra hozni. Az első gyermekem mintha beszélt volna hozzám: nem vagy méltó arra, hogy anya légy - hallottam egy belső hangot. Luciennek azt mondtam, hogy elestem, a gyermek halva született, ő éppen egy előadói kőrútról érkezett vissza. Vígasztalt, hogy lesz majd egy másik gyermekünk, de én tudtam, hogy soha többé nem akarok a lelkiválságon átesni, ami nálam ismét jelentkezett volna, ha egy gyermek érkezéséről lenne szó. Be is vallottam neki, hogy nem akarok több gyermeket szülni. Ez, ez volt az oka a mi széthúzásunknak, a gyakori veszekedéseknek közöttünk, sajnáltam Lusont, de tudtam, hogy a szakadékot, mely a gyermek kérdése miatt nyílt meg közöttünk, nem tudom áthidalni. Bánatomban ivásra adtam magam. Naponta néhány üveg sört ittam meg, ami külsőmet meg is változtatta. Leánykoromban sudár voltam, sportszerető, most hasat eresztettem, ő látta ezt és növelte csalódását és elkeseredését félresikerült házassága miatt. Túlságosan becsületes és jóindulatú volt, hogysem hátat fordítson nekem, fájt, hogy vétkes voltam iránta. Igyekeztem más módon kedvében járni, a legjobb ételeket főztem, feldíszítettem a házat, mindez nem használt. Feladtuk régi barátainkat, Luson szégyellte magát miattam, hogy így leromlott a külsőm, meglátszott, nem élünk jól. A többit már tudja. Elidegenedtünk egymástól, meg akartam halni, a végén elhagyott, de visszajött. Házasságunk, tudtam, végleg elromlott, boldogok nem lehetünk. Én lelkibeteg voltam és őt a végzet utolérte, a végzet megoldotta és befejezte kettőnk tragédiáját. Ott a temetőben, ahogy a professzorok beszéltek róla, nem sejtették, hogy az én fiatal életemet is eltemették Lusonéval együtt. Helmi még két évig maradt Los Angelesben, de elköltözött a házból, ahol laktam. Most már csak ritkán láttam Helmit. Egyszer megkérdeztem, mi történt Kukuval?- Egy állatkertnek ajándékoztam. Luson távozása után őt sem voltam képes megtartani. Többször meghívtam vacsorára, de visszautasított. Kávéházban találkoztunk néha-néha. Első tekintetre láttam, hogy külseje rosszabbodik, sörhasat eresztett, korán öregedett. Egyszer feltettem neki a kérdést, miért nem megy vissza szüleihez? Ott rendbejönne lelkileg és testileg.- Nem akarok az öregeknek állandó bánatot okozni, ott a szemük előtt. Én már leszámoltam az élettel. Én csak vagy nagyon boldog, vagy nagyon szerencsétlen tudok lenni. * Néhány hónappal később lapot kaptam Helmitől, kórházból jött a kártya, zavaros volt a tartalma, tudtam, ismét elmebeteg lett, kezelteti magát. Meglátogattam, meghagytam (Folytatás a 9. oldalon) DR. STRÉM GÉZA HELMI agyar Q
