Amerikai Magyar Hírlap, 1993 (5. évfolyam, 31-51. szám)
1993-12-24 / 50. szám
ANTONIO TABUCCHI Kellemes karácsonyi ünnepeket és áldásos, békés, gazdag Újesztendőt kívánunk sok szeretettel barátainknak, ügyfeleinknek és minden kedves honfitársunknak Viso György Biztosítási ügynökség (213) 655-5266 (213) 852-6975 Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog Újévet kíván betegeinek és barátainak Halmos Alexander D.D.S. fogorvos Toluca Lake Center 3808 Riverside Drive, Suite 504 Burbank, CA 91505 (818) 842-6108 i Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kíván ^ megrendelőinek és az összmagayrságnak: Ifi MARBLE FABRICATION INSTALLATION n M beeper: (818) 453-1982 Tel: (213) 766-9281 Ái este: (818)332-1588 fax:(213) 766-9282 Kellemes karácsonyt és boldog újévet kíván vásárlóinak és az Amerikai Magyar Hírlap olvasóinak ERNIE’S CONTINENTAL DELI CATESSEN & IMPORT 8400 8th Ave., Inglewood, CA 90035 Boldog Karácsonyt és Újévet kíván j pácienseinek és barátainak i Dr. Ternovszky Zsuzsa \ fogorvos 225 Santa Monica Blvd. # 304 , Santa Monica, CA 90401 (310) 451 -8834 (310)451 -8835 A TÉLRE VÁRVA Olaszból fordította: JANCSÓ ZSUZSA Na és a tömény virágillat... undorító. De a ház is, meg az eső, amely fátyolt borított a fákra, meg a tárgyak a vitrin üvegablakai mögött - spanyol legyezők, egy várandós Cuzcoi Madonna, a barokk angyalok és a tizenhetedik századi pisztolyok - úgy érezte, hogy minden undorító. Ez is a bánat, a fájdalom megnyilvánulási formája volt, hogy a környező tárgyak ilyen elviselhetetlenné váltak, már a puszta jelenlétük is, egykedvű és ellentmondást nem tűrő, a változások iránt érzéketlen, megközelíthetetlen maradandóságuk, fizikai létezésük, amely nyilvánvaló, ártatlan, s épp ezért megközelíthetetlen. Jaj, nem fogom kibírni, mondta csak úgy magának, érzem, hogy nem fogom kibírni, így szólt, és kezével forró homlokához ért, majd megkapaszkodott egy szék támlájában. A bánattól összeszorult a torka, ahogy a tükörbe nézett. A képmása nemes, szigorú, majdhogynem büszke jelenség volt, gondolta is magában: nem lehet, ez nem én vagyok. De mégiscsak ő volt az, és éppen ez fájt a legjobban. Az öreg hölgy szomorúságát csak részben okozta a haláleset - a képmásáért érzett fájdalom már eleve benne lakozott ebben a sápadt, jól öltözött öreg hölgyben, akinek a fejét fekete csipke mantilla fedte; a mantillát ügyes kezű, fáradt, hallgatag és boldogtalan ibériai asszonyok hímezték sötét szobákban, ezt is tudta. És akkor egyszerre Szevilla jutott eszébe, sok-sok évvel azelőtt, a Giralda torony, a Macarcnai Szűz, és a komor, sötét bútorzatú terem, ahol egy rég halott poétáról emlékeztek meg. Ebben a pillanatban azonban kopogtak az ajtón és Francoise dugta be a fejét. Signora, mondta, a miniszter úr kérdezteti, hogy beszélhetne-e Önnel. Micsoda kincs ez a Francoise! Olyan parányinak és törékenynek tűnt, vékony kis egérarcával és kis kerek szemüvegével, mint egy kortalan gyermek; olyan tökéletesen és ostobán intelligens volt. Kérd meg, hogy várjon a kis szalonban, mondta az asszony, egy pillanat és ott leszek. Szeretett így beszélni. "Egy pillanat”, "egy másodperc", "hadd várjon egy percet" - az ilyen kifejezések lehetővé tették, hogy udvarias módon legyen büszke és távoli, még önmagától is, mint a színész, aki azért szeret valaki mást játszani a színpadon, hogy elfeledje a nagy ürességet, amit belül érez. Qból a tükörbe nézett, és megigazította a mantillát. Nem szabad sírni, mondta a szép öreg hölgynek, aki visszanézett rá - jegyezd meg, nem szabad sírni. De nem is lehetett volna sírni. A miniszter ugyanis rózsás arcú, kövérkés ember volt, talpig feketében, és meghajolt, amikor kezet csókolt az asszonynak. Fel tudott emelkedni a helyzet magaslatára, mert meg volt hozzá a műveltsége, ellentétben a legtöbb magafajtával, és ráadásul őszinte csodálója volt az elhunytnak. Mindez nem kedvezett a könnyeknek. Ha legalább afféle középszerű, érdektelen állami hivatalnok típus lett volna, aki csak hivatalból van ott és a kötelességét teljesíti, amikor clmormolja az alkalomhoz illő előregyártóit frázisokat és ünnepélyes közhelyeket - akkor igen, akkor tudott volna sírni, szabad folyást engedve széles, terjengős és meg nem értett bánatának. De nem ez előtt az ember előtt, akin látszott, hogy őszintén sajnálja a nemzetet ért veszteséget, így mondta: kultúrális életünk legkiemelkedőbb szószólóját vesztette el ma itt. Ez vitathatatlanul igaz is volt, de nem volt mit sírni rajta. Az asszony egy világos, őszinte, erőteljes mondattal mondott köszönetét. Ez is a gyász ember-alkotta társadalmi kódjához tartozott, aminek semmi köze a bánat árnyékvilágához. Pedig hogy szeretett volna sírni! Aztán a miniszter a hála húrjait kezdte pengetni nagy átérzéssel; ez kevésbé intenzív érzés a bánatnál, és pillanatnyilag a nosztalgiával együtt az asszony tudatának peremére szorult. És ha már a háláról volt szó, tervekről és kezdeményezésekről is beszélt a miniszter: elmondta, hogy a kormány nem marad adós az elismeréssel, amelyet egy alapítvány, vagy akár múzeum létesítésével, ösztöndíjak adományozásával, és hivatalos ünnepségekkel kíván leróni. Mégpedig ismétlődő ünnepségekkel, tette hozzá. Ettől az asszony felderült, ha nem is nyugodott meg, de valahogy megkönnyebbült, mert úgy gondolhatott a jövőre, mintha az már elérkezett volna, és már állna a hagyományos emlékmű. Arra is gondolt, hogy a nemzet mennyit fejlődött, mennyivel érettebben és, a maga módján, intelligensebben gondolkozik, egész életében erre vágyott; és helyeselt, hát persze, a nemzet megérdemli ezt az örökséget, köszöni szépen a javaslatot és az ajánlatot, de hát egyelőre ő még itt él ebben a házban, és még egy kis ideig itt is marad. Az élet úgyis végetér egyszer, és ő nem szeretné a magáét megosztani a nemzet - bármennyire is magasztos - érzéseivel. Közben a nap már magasan áll az égen, és a kertben nagy tömeg gyűlt össze. A miniszter elment, és az asszony az ablakhoz lépett. Az eső elállt, csak valami nedves ködszitálás-féle maradt belőle, amely mintha a földből emelkedett volna fölfelé. A kocsik hangtalanul sorakoztak fel, belőlük ünnepélyes arckifejezésű emberek szálltak ki, akiket a ceremóniamester esernyővel várt és a bejárathoz vezetett. Az állami temetésekre jellemző gördülékeny és célszerű levezetés bizonyos mértékig megnyugtatta az asszonyt, mert hízelgett a pragmatikus szertartásosság iránti érzékének. Ráébredt, hogy nem időzhet tovább szobájának magányában; összehúzta a függönyt és megindult lefelé a lépcsőn. Nem kapaszkodott a korlátba, lassan, büszkén, emelt fővel, sápadt arccal, könnytelcn szemmel haladt előre, úgy nézett az emberek szemébe, mintha nem is látott volna senkit, mintha a tekintete másfelé irányult volna, talán a múltba, a ravatalozó szoba kifogástalan ízléssel elrendezett tárgyai közé. Elfoglalta helyét a koporsó fejrészénél, mintha nem is halottra, hanem élő emberre vigyázna, és várta, hogy sorban elvonuljanak előtte, meghajoljanak és kezet csókoljanak, a részvét és a búcsú formaságait mormolva a fülébe. És ahogy ott állt, saját magától is eltávolodva, a szíve nyugodtan és szabályosan vert, mintha semmi köze sem lenne ahhoz a rettenetes kétségbeeséshez, amely fizikai súlyként nehezedett a vállára: a tárgyak borzasztó, megfellebbezhetetlen bizonyossága. Hagyta, hogy Francoise közbelépjen; ugyanolyan fölényes derűvel fogadta, mintha csak a kondolálók egyike lenne, és szó nélkül követte, engedelmesen, szinte megkönnyebbülten hagyta, hogy kézenfogva átvezessék a végtelennek tűnő folyosón, és a forró erőlevest is úgy itta meg, mintha valami szertartásos kötelezettséget teljesítene. Nem, nem akarok pihenni, válaszolta a lány figyelmes gondoskodására; nem vagyok fáradt, ne aggódj értem, végig fogom csinálni. A szavai távolról jöttek, mintha nem is ő beszélt volna, hanem valaki más. Hagyta, hogy Francoise lefektesse, kifűzze a cipőjét, és kölnivizes zsebkendővel megtörölje a homlokát. A férfi futott a tengerparton; a part mögött görög templom romjai látszottak, és ő meztelen volt, anyaszült meztelen mint egy görög isten, fején babérkoszorúval. Futás közben a heréi mulatságosan táncoltak, az aszszony nem is állta meg nevetés nélkül; olyan, de olyan nagyon nevetett, hogy majd megfulladt, és aztán felébredt. Hirtelen riadt fel, nyugtalanul, mert attól tartott, hogy átaludta az egészet és már minden végétért, a temetés - talán még a nap is. Biztosan késő este van már, besötétedett, és Francoise ott állt a folyosón kisírt szemmel, kialvatlanul, megint úgy néz ki, mint egy sztoikus fecske, és azt mondja majd: nem volt szívem felébreszteni, Signora, nem volt olyan állapotban, láttam, hogy nem bírja tovább. Az asszony odament az ajtóhoz, amelyen átszűrődött a vendégek zsivaja a földszintről. Te jó isten, hány óra lehet? Az ablakhoz ment, szélesre tárta, és megcsapta arcát a tejszerű nappali fény. Odakint az előszobában kacéran kettőt ütött a kínai ingaóra. Életében először, hirtelen egészen világosan érezte, hogy gyűlöli ezt a finomművű, miniatűr, szörnyűséges lakkozott óraművet. Pedig ő maga vásárolta, és mindig azt hitte, hogy' szereti. Nem, mondta magában határozottan, nem fogok Macaóra gondolni, ma már semmire sem akarok emlékezni. Valójában csak tíz percet aludt. Bezárkózott a fürdőszobába és rendbeszedte magát. A rövid alvás összezilálta a haját, és két mély barázdát hagyott világosra púderezett arcán. Először arra gondolt, hogy egy kis kozmetikával eltakarja arcának sápadtságát, de aztán letett róla. Fogat mosott, hogy eloszlassa a kámfor ízét, amit a szájában érzett. Érdekes, hogy miért éppen kámfor ízű volt a hánvineer. ami attól a rengeteg virágtól jött rá, amivel teli volt a ház. (Jövő héten folytatjuk) Bfü u amerikai , MjnjjjMjiVft yj Hfagyar Hírlap
