Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1989-04-21 / 7. szám

EGRI GYÖRGY A koncentrációs tábor, ami nem volt Múlt heti cik­kemben egy filmmel kapcso­latban írtam le gondolataimat, s úgy éreztem, érdemes egy ideig a vetített képnél időznöm, mert a nyomtatott sajtón kívül semmi nincs, ami annyira élesen adja vissza Magyarország mai változásait, mint a dokumetum­­filmek. Hiszen nemcsak Habs­burg Ottóról készült ilyen, de Ember Judit jóvoltából már nagyszerű dokumentáció szüle­tett arról is, milyen csalárd­ságokkal rabolták el Nagy Imrét és társait a jugoszláv követ­ségről. A hivatalos álláspont pil­lanatnyilag ugyan még az, hogy Nagy Imréék olyan "népfekelés" élén álltak, amely később ellen­­forradalomba csapott át, de ez a fogalmazás már aligha hangzik el máskor, mint amikor Grósz Károly pártfőtitkár személyén gúnyolódnak. A kérdést, amely a magyar társadalomnak több mint három évtizeden keresztül megosztója is, alapbetegsége is volt, a néphangulat egyértel­műen megoldotta. Ezúttal azonban olyan filmről kívánok írni, amely még a Rákosi-rendszer bűneit tárja fel. (A mai Magyarországon már alig-alig tesznek különbséget Rákosi-rendszer és a Kádár­korszak eleje között, csak éppen ennek részletes nyilvánosságra hozatala hivatalosan még nem kezdődött el.) A Budapesti Tavaszi Filmszemlén váratlanul a dokumentumfilmek nagydíját nyerte el a magyar Gulág-világ legfélelmetesebb szigetéről, Recskről készített mű. legfélemetesebb operatív tisztet, két parancsnokát, sőt meg­próbálták felvevőgép elé állítani (sikertelenül) Péter Gábort, Dé­­csi Gyulát, egykori helyettesét, a későbbi igazságügyminisztert, a rettegett Princz őrnagyot is. A sikernek alig tudom nagyobb bizonyítékát elképzelni, mint azt, hogy a film megtekintése után a nézők teljesen tisztán látnak. Mi az, amit tanulságként visz­nek magukkal a film nézői? Az, hogy alapvetően két em­bercsoport áll egymással szem­ben: a hóhérok még 35 év után is megőrizték teljes emberte­lenségüket. Nemcsak az akkor beléjük súlykolt ideológiát szajkózzák, mai életükben is szétesett alkoholisták, akik képtelenek megérteni, hogy em­bernek ember által való kínzása, halálba hajszolása, megnyomo­­rítása nem szép dolog. Miért? Hisz akkor ezt hasznos dolog­nak hirdették. Velük ellentétben a kamera elé álló rabok nem­csak szellemi fölényüket, de alapvető emberi magatartásukat is megőrizték - bosszút például egy pillanatig sem hangoztatnak. Ez adott alkalmat a készítőknek a gördülékeny jelenetek biz­tosítására. Egy példa erről: az operatív tiszt, Fóris, (a foglyok annak idején - valódi nevét nem tudván - Borzasnak nevezték) azt állítja, hogy a táborban csupa ellenséges elem, arisztok­rata, nagytőkés, fasiszta, na meg főleg kém volt. A kémek között legnagyobb számban a "CIC" (azt sem tudják, hogy a CIA elődje csupán rövid ideig működött), no meg De Gaulle kémei voltak. EGY DARABIG HABOZ­TAM, hozzá merjek-e nyúlni ehhez a filmkritkához, hiszen olvasóim nyílván tudják, hogy magam is szenvedő alanya vol­tam az eseményeknek. Féltem, hogy értékelésemet befolyásolja a személyes elfogultság, na meg némi hiúság is, hiszen a filmnek egyik jelentős szereplője vagyok. Aztán, amikor láttam a kész al­kotást, rájöttem arra, hogy egyszerűen nem lehet Buda­pestről beszámolót küldeni anélkül, hogy ezzel a re­mekművel ne foglalkoznék. Ráadásul elég sok személyes tapasztalatom, emlékem és belső ismeretem van a film elké­szüléséről is. 1987 nyarán kezdődött a film forgatása. Ekkor vette fel a kapcsolatot a film két alkotója: Böszörményi Géza és felesége, Gyarmati Lívia néhány volt recski rabbal. Amíg a résztvevők még életben vannak, addig kell összeszedni az anyagot. Ter­mészetesen mindenkit figyelmez­tettek: nem lehet egyébről szó, mint hogy dobozban fog feküdni esetleg sok-sok évig. Ne is álmodjunk arról, hogy a mi életünk során a közönség elé kerül. Ez volt alig másfél évvel ezelőtt. A TÉMA EGYRE DAGADT. A filmkészítők hamarosan rá­jöttek, hogy nem elég a túlélők beszámolója a szörnyűségekről; meg kell magyarázni azt is, miért viselkedtek a hóhérok és pribékek úgy, ahogyan tették. Azt kell felvetni, miként mű­ködik a diktatúra az emberek lelkében. Megszólaltatták a tábor néhány szadista őrét, a A FELVEVŐGÉP VÁLT. Györgyei F. Aladár, aki jelenleg a Yale orvosi könyvtárának igazgatója, ezekkel a szavakkal kezdi:- De Gualle kémje voltam, amit rendkívüli megtisztelte­tésnek tekintettem. Aztán elmeséli "kémkedése" történetét. 1947^f8-ban Buda­pesten felkereste őt egy francia, aki a háború alatt De Gaulle hadseregében szolgált. Vidáman indult a beszélgetés, egy-két óra múlva már mindketten részegek voltak. Nehéz lehetett szót érteniük: a francia nem tudott németül, Györgyei nem tudott franciául, a vendég nem tudott magyarul, Györgyei nem tudott angolul. "Igaz-e, hogy a szovjet vasútak széles nyomtávúak?" - "Attól függ" - felelte Györgyei. Széles? Mihez viszonyítva? Mint mondja, ő csupán vágányt ismer, hogy melyik keskeny, azt csak akkor tudná eldönteni, ha a két sínpárt egymás mellett látja. De a kérdező sem lehetett kiválóan képzett kém, hiszen vonattal érkezett Budapestre, feltételez­hetően észrevehette a vágányok méretét. A sokat eláruló információ Györgyeinek hosszú éveket jelentett az Andrássy út 60-ban, a Buda-Déli Internálótáborban, Kistarcsán, Recsken, majd 1953 őszétől egy megerősítő ítélet alapján az oroszlányi bányabör­tönben. HASONLÓ MÓDON ZÚZ^ ZÁK ÖSSZE a rabtartók ne­vetséges érvelését minden más esetben is. A Magyar Közös­ségnek nevezett németellenes fegyveres ellenállók szólanak meg a filmben, magasrangú hor­thysta tisztek, akik a prok­lamáció után nem voltak haj­landók szolgálni a nyilas söp­redéket és ezért átálltak az oro­szokhoz. Arisztokraták, akik éveken keresztül "gálád módon" szénhordók, éjjeli őrökként ál­cázzák magukat, hogy ily módon csempésszék be magukat rom­boló szándékkal a diadalmas népi demokráciába. Szociál­demokraták, akik mögött több évtizedes munkásmozgalmi múlt áll. Természetesen mind a rendszer fegyveres megdönté­sére törekednek - így indokol­nak még ma is a haláltáborok őrei, illetőleg védelmezői. A velük szemben állók zöme ma a nyugati világban egyetemi tanár, közgazdász, író, orvospro­fesszor. Nemcsak a szörnyű­ségek ténye elevenedik meg a nézők előtt, de az is: mit veszített ez az ország szellemi­erkölcsi kapacitásban azzal, hogy ilyen értékeket pusztulásra szánt, később az ország elha­gyására bírt s jelenleg a nyugati világ szellemi kincseit gazdagít­ják. RÉSZEMRE AZONBAN LEGMEGRÁZÓBB azok ta­­núsodása volt, akiket Ma­gyarországon sikerült előkerí­teni, s akik az akkori fájdal­maknak még mindig aktív hor­­hordozói. A legnagyobb tanul­ságként az öreg Krizsák bácsi vallomása szolgál. Ez a ke­ménykötésű munkás indítja el a filmet. Elmondja, miként ölték meg Rákosiék az egész mun­kásmozgalmat, amikor egyetlen éjszaka leforgása alatt úgy szállították el a gyárak szakszer­vezeti bizalmiait, köztiszteletben álló üzem- és művezetőket, ki­emelést joggal érdemlő mun­kásigazgatókat, mint egykor a janicsárok, egyetlen közös rab­szíjra fűzve - tucatostul. A Krizsák bácsik nem törtek meg, máig megőrizték emberségüket. Ugyanúgy, mint az az értel­miségi, akinek kezét büntetésből szénné égették. Csak a film végén, az utolsó jelenetben erednek meg Krizsák könnyei, amikor a végső tanulságként szolgáló kérdést veti fel és megbicsakló hangon, kínlódva kérdezi meg háromszor egymás után: "MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT?" A hosszú film szüneteiben a nézők egy része arcról rámis­mert, körülvettek és főleg a fiatalabbja ugyanazt a kérdést tette fel. Természetesen az alkotók nem tudnak felelni erre. De az, hogy a kérdés ily módon az egész rendszernek nem csu­pán gonoszságát, de értelmetlen voltát is megvilágítja, bele­rögződik a ma emberébe - ez a legnagyobb tette Böszörményi Gézának és Gyarmati Líviának. Hiszen nem kétséges, a film a magyar alkotóművészet klasz­­szikusai közé fog bevonulni. VARGA LÁSZLÓ______________________________ A menekültek az ENSZ jelentésében "Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra." Ady Endre írta a fentieket 1899. január 25-én, a Debreceni Főiskolai Lapok-ban. Ady prófétai meglátással sok mindent előre megjósolt, de az ő víziója sem látta azt a kort, ami halála után következett. Kü­lönösen egyet: milliók és milli­ók elmenekülését hazájukból. Olyan brutalitást, kegyetlensé­get, ami polgárokat hazájukból elűzött, Ady korában senki elképzelni sem tudott... De mi sem. Akik e sorokat olvassák, fiatal korukban alig gondoltak arra, hogy mire felnőttek lesz­nek, idegen országban élnek, idegen nyelvet beszélnek, idegen szokásokhoz alkalmazkodnak, sokan idegen nőt vesznek el feleségül... Legtöbbjük, különö­sen a második és harmadik generáció hazájuk számára el­veszett... Hányán olvadnak be új hazájukba? Pontos adataink nincsenek... Nem is lehet, mert még senkisem irta meg azt az iz­galmas regényt, hogy a menekült mennyit veszít el szellemi életéből, mennyit nyer az új országban... mik a lelki-vál­ságai... mennyit ad fel egyéni­ségéből... mennyit nyer... mert új házat, új kocsit, új útlevelet könnyű szerezni, de új szel­lemiséget, új kultúrát, új tör­ténelmi tudatot már nehéz, ha nem lehetetlen. A befogadó ország kultúrájába beolvadni legalább olyan nehéz, mint a tevének a tű fokán átmenni. So­kan próbálják és azt hiszik, hogy törekvésük sikeres, mint a Szabad Európa egyik munka­társa, aki Wyoming államba ke­rült, magas tisztségbe. A hat­vanas években New Yorkba látogatott, én a Szabad Európa sajtóosztályán dolgoztam, ahol meglátogatott. Ebédidő volt, egy amerikai újságot böngésztem, a viccedet olvastam, de nem ér­tettem. Barátom fellengzően mesélte, hogy ő már amerikai lett, a magyar szavakat már keresi.- Amerikai vagyok - mondta, felemelt fejjel.- No, akkor - mondtam - kapó­ra jöttél, mert éppen egy viccen vergődöm, nem értem, magya­rázd meg. Barátom könnyedén legyintett, átfutott a viccen, nem szólt. Gyorsan mégegyszer elol­vasta. Ekkor már köhögött is, amit diákkorunkból ismerünk, így köhögött a felelő, amikor nem tudta a leckét. Barátom mégegyszer elolvasta az ameri­kai viccet, izzadt, de ő sem tudta, min kellene nevetni. Amikor tétován és leverve rám­nézett, gyorsan megkérdeztem:- Melyik amerikai költőtől olvastál verseket és mikor? Ha van a világon csend, akkor az volt, ami a barátom körül len­gett...- Na - feleltem neki - ide­hallgass... Ha nem érted az amerikai vicceket és a költőit nem ismered, akkor te nem vagy amerikai, mert tudd meg, ahhoz az országhoz tartozunk, amely­nek a tréfáin nevetünk és költőit élvezzük. Lehet, hogy már ma­gyar sem vagy, így senki földjén vergődsz. Ezzel el is búcsúztunk, többet nem láttam. Sokan vannak hasonlók, mint az én barátom, akik szellemileg is próbálnak beékelődni az új országba, de legtöbbször az erőlködésen és az önámításon túl nem jutnak. Az Egyesült Nemzetek Mene­kültügyi Főbiztosának jelentése szerint az ENSZ 159 tagállama közül 59 országban élnek me­nekültek. A legtöbb Pakisz­tánban él, 4 millió, Iránban 3 millió. Az Egyesült Államokban 1 millió, Nyugat-Németország­­ban közel 150,000, Kanadában 353.000, Angliában 100,000, Svédországban 120,000, Auszt­ráliában 86,000, Mexikóban 175.000, Costa Ricában 32,000, Algériában 167,000, Kubában 2.000, Zaire-ban 300,000, Szu­dánban 974,000, Franciaor­szágban 180,000, Ausztriában 18,500, Kínában 285,000 . Már Magyarországon is van­nak menekültek, több, mint tízezer: erdélyi magyarok, sőt románok is. A magyar kormány panaszkodik, hogy ellátásuk, de különösen elhelyezésük nagy gondot okoz. Ez igaz. De mit szóljon a Szomáliái kormány, ahol a menekültek száma 700.000, a lakosságnak majdnem 10 százaléka? Az ENSZ Menekültügyi Fő­biztosának szervezete a mene­kültek ügyében jelentős munkát végez, ami elhelyezésükre, ellá­tásukra, biztonságukra összpon­tosul. A szellemi, lelki problé­mákat a menekülteknek kell megoldani és a hovatartozan­­dóság nehéz kérdését is. Erre még nincs hivatal. Aggasztó tü­net, hogy a menekültek száma egyre nő, ahelyett, hogy csök­kenne, amire az ENSZ Mene­kültügyi Főhivatalának egyik tisztviselője azt mondta:- Az okokat kell megszüntetni. Ennyit mi is tudunk, de azt már elfelejtette hozzátenni, hogy mik az okok? Az elnyomás, a megszállás, a diktatúra, amit a tisztviselő nem említett. De ’;>zt sem, hogy miközben a befogadó országok - nem alaptalanul - egyre többet panaszkodnak a menekültek áramlása ellen, arról hallgatnak, hogy ezek a kitűnő, bátor, tisztességes em­berek a befogadó országok gazdasági életét, többször a kul­turálisát is jelentősen gazdagí­tották. Svédország veszedelmes népcsökkenését, a fiatal, egész­séges európai menekültek nem­hogy megállítják, de hosszútávon Svédországot megmentik. Az öt­venhatos forradalom után az Eisenhower-kormány munkaügyi minisztere, Mitchell James, a New York-i Herald Tribune 1957. május 10—i számában írta, hogy "a 30,000 magyar szabad­ságharcos, tehetségével, szak­­képzettségével jelentősen gaz­dagította Amerikát." Majd hoz­zátette: "30 millió dollár bonuszt kaptunk." Áz ENSZ Menekültügyi Hiva­tal jelentésének két fonák pontja van. Az egyik, hogy a Hivatal lelépő elnöke, a japán Chiba szép szavakat zeng a menekül­tek megsegítéséről, de a sta­tisztika szerint a világ egyik leg­gazdagabb államában, Japánban 900 menekült van, viszont a Szovjetnióban a jelentés szerint egy sincs... Amiből az a ta­nulság, hogy a hazájukból elű­­zöttek előtt két kapu nem nyílik meg: az egyiket az önzés zárva tartja, míg a másikba a remény­telenség miatt, még a menekül­tek sem óhajtanak belépni. Április 7-i számunkban meg­jelent keresztrejtvény megfejtése a következő: Vízszintes: Három nap egy esztendő - Vidám varázsló - Noé bárkája - Vádolom magam - Taligás király. Függőleges: Hetedik az áruló - A fül - Gábor Áron - Mezítlábas menyasszony - Vihar a havason - Hagyaték - Özönvíz előtt. AMERIKAI mm q?gyarHírlap Hl

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents