Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1989-06-16 / 15. szám

EGRI GYÖRGY A KOMMUNISTA Attól tartok, fő­­szerkesztő Laci barátom úgy fogja érezni: nem ér­demiem ki az e heti, még jelképes­nek számító, hono­ráriumomat sem. E rovat jelen­tős része ezúttal egy Budapes­ten megjelenő cikkből idéz. Ez a lehetőség arról jutott eszembe, hogy hosszas budapesti tartóz­kodásomból hazaérkezve, lép­ten—nyomon találkozom a prob­lémával: mi lesz, ha az ortodox kommunisták nem adják fel szépszerével a harcot, hanem utcára viszik a fegyvereket, ame­lyeknek jelentős része még min­dig a kezükben van? Ez érdekes probléma lenne, ha lenne. De én inkább úgy érzem, az amerikai magyar író és olva­só társadalom elmaradt az ese­mények mögött és nem képes átérezni annak teljes mélységét. Oly gyors a fejlődés Magyaror­szágon és az agyak még 40 évnyi agymosás után is oly szivacssze­­rűen szívják magukba a hirtelen szabadjára lódult gondolatot, hogy Magyarországon aligha le­het többé olyan csoportot talál­ni, amely a lejáratott eszme vé­delmében hajlandó lenne bari­kádra menni, mégkevésbé olyant, amely a barikádharc ve­zénylésére vállalkozik. VALAHOGY ÚGY TŰNIK: a rettegett munkásőrség csak úgy, mint a Münnich Ferenc Társa­ság, vagyis a régi sztálinisták, olyan kivénhedt veteránokból állnak, akiknek ereje csak né­hány zagyva, évtizedekkel eze­lőtt megtanult jelszó ismételge­tésére elég, de emögött erő nincs. A mai Magyarországon elképzelhetetlen az, ami múlt héten Pekingben előfordult, hogy tudniillik valamilyen sztáli­nista pártfrakció a hadsereg egy részét lenne képes befolyásolni, vagy pláne a tömegek megféke­zésére bevetni. Mint a Nagy Im­­re-temetés rendezőbizottságá­nak egyik tagja fogalmazta meg egy bizalmas ülésen: miért fél­nénk a katonáktól, a katonák a mi unokáink. A hangulat jellemzésére az Élei és Irodalom című hetilap május végi cikkét választottam ki. Az ÉS ma Magyarországon a marxizmussal leginkább szimpa­tizáló, majdhogynem hivatalos lapnak számít. Bátorságban messze elmarad az ellenzéki csoportok által megjelentetett újságoktól: főszerkesztője, he­lyettesei még néhány héttel ez­előtt is közismert párt-káderek­ként jelentkeztek. Nyugodtan feltételezhetjük, hogy ameddig ők eljutottak, illetőleg ők el mertek jutni, azon az ország nagyrésze már egy lépéssel túl van. Az idézendő cikkben nem is az a meglepő, hogy ennyire hatalmi rendszer-ellenes, hanem az, hogy az ideológia negatív elemzésében mennyire mélyre hatol. Nem a sztálinizmus ször­nyűségeiről, vagy a lenini gya­korlatról beszél. A cikk fiatal szerzője Bacher Iván már az el­ső sorokban ezt írja a "kommu­nistákról". "Élete alkonyán reálisan szá­mot vetett azzal, hogy minden eddig szocializmusnak nevezett társadalmi rendszer, előbb­­utóbb a "nincs és nem működik" általános állapotához, áruhiány­hoz, viszonylagos, vagy teljes nélkülözéshez, az évezredes em­beri értékek tagadásához, a sza­badságjogok korlátozásához és diktatórikus, fasisztoid hatalom­­gyakorlásához vezetett." BACHER NOVELLÁJA nem hatalmi mámorban élő gazem­berrel foglalkozik. Olyan naív hőst választ ki magának, aki tisztességes meggyőződésből vállalta 40 évvel ezelőtt a kom­munizmus eszméjét és aki csu­pán azért nem menekül a süllye­dő hajóról, mert ezt patkány­szokásnak tartja még akkor is, ha ehhez a süllyedő hajóhoz a patkányok szívósan ragaszkod­nak. Nem lép ki a pártból, mert vannak ott olyan barátai (lega­lább is ezt szeretné hinni), akik nem jelentették fel embertársai­kat, nem mulatták az időt va­dászházakban, pártkasszából fi­zetett prostituáltakkal, nem csaltak, nem raboltak, nem ju­tottak 300 forintért telekhez és éppen úgy, mint ő, sajnálják, hogy eszméjük ennyire megro­hadt. A "kommunista" mellett felnőt­tek a gyerekek, majd az unokák, akik a papát hülyének nézik és annak szilárd kitartását így jel­lemzik. "Dehát, drága Papa - mondták a gyerekek teljesen kétségbe es­ve - hát ez az állam, ez a te álla­mod vinnyogva röhög rajtad és naponta orcán köpdös téged, drága Papa. Sajnálom - mondta erre a kommunista - és tényleg sajnál­ta. Aztán felnövekszik egy újabb nemzedék és most már a kis­­unoka olvassa be nagypapának teljes jóindulattal, de ifjúkori őszinteséggel azt, ami az ország általános véleménye. "Szóval te tettél tönkre virágzó országo­kat, te hajtottál rabigába népe­ket, te oltottad ki millió és mil­lió ártatlan ember életét, te mi­attad volt Csernobil, Pócspetri, Kolima, Corvin-köz, Ljubljanka, Eritrea, Recsk, Andrássy út, Katyin, Köztársaság tér, Peking, Phnom-Penh, Koszovo, Prága, Gdanszk, Bős-Nagymaros, Bras­só és a többi és te miattad nin­csenek mohamedánok Bulgáriá­ban, indiánok Nicaraguában, magyarok Erdélyben, abházok Grúziában, németek Lengyelor­szágban, románok Moldáviában, stb. Te miattad éheznek, resz­ketnek Romániában, te miattad bomlik atomjaira Jugoszlávia, te miattad röghöz kötöttek a kelet­németek, te miattad állnak sor­ban egy életen át a lengyelek, te miattad nem kapni Moszkvában még káposztát sem, te miattad lett a cseh balkáni nép és a töb­bi. Hóhérsegéd. Nem akarlak soha, de soha többé látni téged, drága Nagypapa" - mondta a kisunoka és távozott. NEHEZEN TUDOM EL­­KÉPZELNI, hogy azt a rend­szert, amiről a legfiatalabb ge­neráció évtizedek indoktrinálása után így vélekedik, bármilyen eszközzel is újra lehetne a ma­Az alkalmazottaknak járó évi szabadság biztosítására június utolsó és július első hetében az Amerikai Magyar Hírlap megjelenése szünetel. Szabadság előtt utolsó számunk: június 23-án, szabadság után első számunk: július 14-én. gyár nép torkába erőszakolni. Az amerikai magyarság körei­ben oly gyakran felmerülő vita - mi lesz, ha Moszkva a fordított­ját parancsolja? - nélkülözi a reális alapokat. Ismétlem, ez a cikk olyan lapban jelent meg, amit a mai magyar vezetők maximálisan rendszer-hűnek mi­nősítenek. A minősítés oka való­színűleg az, hogy többé senki nem tudja, mi a rendszer és mi a hűség, talán még azt sem, hogy mi a kettő között a kötőjel. Mi, nyugatra menekült magyar újságírók pedig valljuk be őszin­tén, hogy noha sokkal korábban ismertük fel az igazságot és el­ítélő véleményünk ugyanilyen gyűlöletes és súlyos volt, még­sem tudtuk soha olyan tömör belső átéléssel foglalni össze, mint ezt a mai magyar fiatalok, a Bacher Ivánok és társaik te­szik. Ha ma Los Angelesben, vagy Washingtonban, New Yorkban, Chicagóban, vagy To­rontóban vitáinkban kétségbe vonjuk az új generáció felké­szültségét és teljesen egyértelmű ellenállását a kommunista rend­szerrel szemben, akkor ugyanez­zel az erővel saját 30 éves har­cunk eredményességét, sőt igaz­ságát is kétségbe vonhatnánk. csak cenzúrázva jelenhettek meg a sajtóban. Példaként elég, ha a magyarországi szegénység vagy települési-egyenlőtlenség kérdéseire gondolunk a szocio­lógia területén, vagy az alapvető szabadságjogok és az alkotmá­nyosság követelményének össze­függésére a jogtudományban. A kisstílű diktatúrákban nemcsak az újságírókat fegyelmezik, de a társadalomtudományt is szigorú járomban tartják. Űganda, Ke­nya, Ghana és a Kongói Nép­­köztársaság "az európai népi de­mokráciákat" másolja, amikor cenzúrahivatalokat állítva kon­zerválja az alulfejlettséget, mint a szocializmus legfelső fokát. DEMSZKY GÁBOR Az Emberi Jo­gok Egyetemes Nyilatkozatának 19. pontja a saj­tó és a véle­ménynyilvánítás szabadságának elveit tömöríti, hivatkozási ala­pot teremtve munkájában korlá­tozott újságírónak és véleményé­ért üldözött polgárnak, éljen bárhol ezen a glóbuszon. "Mindenkit megillet a szabad véleménykifejezés joga. Ez a jog magában foglalja a vélemény­­formálás teljes szabadságát, to­vábbá az információk kutatásá­nak, megszerzésének és továbbí­tásának jogát bármilyen tömeg­kommunikációs eszközzel és te­kintet nélkül az országhatárok­ra". A 19. paragrafus kétségkívül a modern civilizáció legfonto­sabb jogelvét tartalmazza, hi­szen az információs szabadság a posztindusztriális korszak alap­pillére. Fejlettség és elmaradott­ság, prosperitás és leszakadás vízválasztója ez a jogi passzus. A pitiáner diktatúuák nem a saj­tó iparosainak okoznak kárt és nem is az értelmiségnek árta­nak, amikor gondolatrendőri munkával bíznak meg egy hiva­talt, hanem országuk valamennyi polgárának. A sajtó és hírközlés, az információ-előállítás és to­vábbítás szabadsága nélkül nincs progresszió, nincs jelenlét az áruk és a gondolatok világ-pia­cán. Elzárkózás, információs monopólium, leszakadás és kire­kesztődés - a száraz tények mö­gött ezek az általánosabb fejlő­dési rendellenességek, mint kór­képek tárulnak elénk, ha elol­vassuk a "19. paragrafus" c. vi­lágjelentést a cenzúra 1988-as állásáról. A "Times könyvek" (Times Books) sorozat része­ként a hetekben került New York könyvboltjainak pultjaira ez a terjedelmes elemzés. Megtudjuk belőle, hogy a Kon­gói Népköztársaság 1978-as al­kotmánya szerint az egypárt­­rendszer elleni izgatás súlyos bűncselekmény. A Kongói Nép­­köztársaság már 1972-ben mar­xista-leninista államnak kiáltotta ki magát és azóta Nemzeti Cen­zúra Bizottság őrködik a sajtó tisztasága fölött. Kongóban az egy főre jutó nemzeti összter­mék évi összege 1.120 dollár. Kenyában 10 évvel később tér­tek át az egypártrendszer üdvö­zítő útjára. 1986 novemberében Daniel Arap Moi kijelentette, hogy ő mint az ország vezetője, pártjával a parlament és a bírói hatalom felett áll, mert "én vá­lasztom a leefelső bíróság tagja­it, az ei iök­­helyettest és másokat is". A cen­zúrát Kenyában maga az Elnöki Hivatal végzi. Arap Moi elnök 1987-et a "rend és fegyelem" évének nyilvánította és új jog­szabályokat hirdetett ki, ame­lyek alapján bárki letartóztatha­tó ellenzéki tevékenység puszta gyanúja miatt. Kenyában az egy főre jutó GNP $300.­Ghánában Információs Titkár­ság felügyeli a sajtót, az egy főre jutó GNP $350. Ugandában Samson Kisekka miniszterelnök kijelentette: "Nem akarunk cen­zúrát bevezetni, de ellen fogunk állni az újságírói önkényeske­désnek... annak a destabilizálá­­sára irányuló firkász igyekezet­nek, amelyből csak szenzációva­dászat, túlzás és hamisságok származnak". Ugandában az egy főre eső GNP $230. (A fejlett ipari országokban az egy főre jutó GNP 10.000 dollár fölött van.) Folytathatnánk a sort: az ösz­­szefüggés a központi sajtóellen­őrzés magas foka és az elmara­dottságot mutató rendkívüli ala­csony nemzeti jövedelem között szemléletesen bukkan elő a 19. cikkely c. kötet 50 országot be­mutató jelentéseiből. 1980 óta 1500 személy neve szerepelt azon a listán, amit a dél-afrikai Információs Iroda tesz közzé. A fajüldöző rendszer tiltja ezeknek a neveknek az em­lítését, vagy a listán szereplők szavainak idézését. A cenzúra­szabályok időnként önmagukat karikírozzák. Dél-Afrikában ti­los Oliver Tambonak, az Afrikai Nemzeti Kongresszus elnökének a szavait közölni, de a fényképét lehet. Nem büntethető viszont Nelson Mandela idézése, de ti­los közzétenni a fényképét. A kötet bevezetője az informá­ció korlátozás kárvallottjairól szólva megállapítja: "Csernobil és a korábbi nukleáris katasztró­fák és az AIDS világméretű el­terjedése hozzájárult annak fel­ismeréséhez, hogy a teljes infor­mációs szabadság nem valamifé­le luxus, hanem szó szerint élet és halál kérdése lehet". A fele­lőtlen környezetszennyezés, és az ezáltal okozott károk foko­zottabban sújtják a harmadik vi­lág rosszul informált és tudat­lanságban tartott polgárait - ál­lapítja meg Kevin Boyle, a kötet szerkesztője. Magyarország nincs a kötetben bemutatott ötven ország között. Pedig a magyar példa is a lesza­kadás okozta válság és a cenzú­ra összefüggéséről árulkodna. A cenzúra mérgezte a tudományt, akadályozta a kutatói szabadsá­got és a demokratikus akadé­miai életet. A sajtóból kicenzú­rázott témák évtizedeken át ta­buk voltak a tudományos kuta­tás területén és megfordítva: a szaktudományok által felvetett politikailag is releváns kérdések A kormány kötelessége volt Nagy Imre és társainak rehabilitálása Politikai cselekményekért nem lesz többé halálbüntetés A forradalomban mártírhalált halt Nagy Imre, Maiéter Pál és Losonczy Géza politikai rehabi­­litása megtörtént: a nemzet a nekik járó pompával kormányfőt és két minisztert temetett június 16-án. A folyamat elindítására Németh Miklós nyújtott be tör­vényjavaslatot az Országgyűlés­ben, amelyet azután a képvise­lők egyhangúlag törvényerőre emeltek. Németh Miklós miniszterelnök többek között ezeket mondta a parlamentben:- Az igazság feltárása mindig hosszú folyamat. így lesz ez most is az 1956. október 23-án indult népfelkelés, és Nagy Imre szerepének értékelésében... Ma már tudjuk: az ítélet az akkor ér­vényben levő törvények szerint is jogsértő volt, s tartalmazott kon­cepciós elemeket. És ez nem is lehet másként, mert az ítéletet megalapozó politikai koncepciót nem csupán Magyarország hatá­rain belül alakították ki.- Nagy Imrét ugyan kivégezték, de az 1953-as Nagy Imre-kor­­mányprogram több kezdemé­nyezése lényegében megvalósult. Annak szemlélete élt tovább az 1968-as refomiban, a különböző refomitörekvésekben...- A kormány megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy....meg­történhet a jogi, és ezzel lénye­gében a politikai rehabilitáció. Mindezek alapján úgy járulha­tunk a ravatalukhoz, hogy fejün­ket a magyar kormány egykori miniszterelnöke, államminisztere és hadügyminisztere előtt hajtjuk meg.- És közben gondolnunk kell a koncepciós perek, törvényte­lenségek áldozataira is. Politi­kai-jogi rehabilitálásuk együttes kötelességünk, ezért megfonto­lásra ajánlom az Országgyűlés­nek egy, az ártatlanságukat ki­mondó törvény megalkotását.- A kormány ilyen irányú tö­rekvéseit és szándékát jól tükrö­zi a mostani ülésszakunkon már elfogadott törvény, miszerint a jövőben politikai cselekménye­kért halálbüntetés nem szabható ki. HIVATALOS ÓRÁINK: hétfőtől péntekig reggel 8-tól délután 4-ig ■■■■ „ AMERIKAI H ICSLŰl tfagyar Hírlap £j A 19-es cikkely

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents