Amerikai Magyar Hírlap, 1989 (1. évfolyam, 1-24. szám)

1989-06-16 / 15. szám

Csurka István Buenos Airesben Csurka István, a Magyar De­mokrata Fórum egyik vezetője a Buenos Aires-i Hungária Klub meghívására a közelmúltban Ar­gentínában járt. Ott elmondott beszédét a Buenos Aires-i Ma­gyar Hírlap-Délamerikai Ma­gyarság közölte; a lap, amelynek szerkesztője Czanyó Adorján és főmunkatársa Gácsér Imre, Pé­­ter-Pál napján ünnepli Argentí­na jelenlegi katasztrofális hely­zetében 60. évfordulóját. Ebből a lapból (amelynek szerkesztője 1948 és 1963 közt Fercsey János volt), vesszük Csurka István beszédének né­hány figyelemreméltó részletét. A demokratikus kibontakozás legnagyobb akadálya nem a szovjet katonák jelenléte, hanem annak a keleti erkölcsi nihiliz­musnak az elterjedése, amely­nek megfékezése nélkül egy ma­­gasabbrendű demokratikus és morális életet el sem kezdhe­tünk. Az 56-os forradalom egész Közép-Európát történelmének egyik csúcspontjára emelte, szinte megismételhetetlenül, mert hasonlót egyetlen más kis nép sem tudott megvalósítani. Legnagyobb jelentősége - főleg nemzetközi vonalon - abban csúcsosodott ki, hogy rádöbben­tette a világot a kommunista rendszer igazi mivoltára, és fő­leg Nyugaton azoknak a szemét is kinyitotta, akik nem látták vagy nem akarták látni, mi is rejtőzik igazában a szovjet im­­périum szép szavai mögött. Nagyon lesújtó volt számunk­ra, hogy mindezért a harcunkért a Nyugattól soha semmiféle elis­merést nem kaptunk, mert saját, még sokkal kisebb problémáik is fontosabbak voltak, mint a ma­gyar nép nagyszerű szabadság­­harca. Nagy tanulság és nagy példa, hogy saját magunkon kí­vül sem a múltban, sem a jövő­ben mások önzetlen segítségére nem számíthatunk. Magunkra vagyunk utalva, mi magyarok különösen, és ezt az eszmét ma már forradalmi úton megvalósítani nem lehet. A je­lenlegi körülmények között ki kell alakítani azokat a társadal­mi formákat, amelyeknek kere­tében a nemzeti törekvések élet­ben tudnak maradni. A jelenlegi rendszert erőszakkal nem lehet megdönteni, és ezért a jövőre is gondolva, kiegyezésre van szük­ség. Ez nem megalkuvás, hanem a levert magyar, cseh és lengyel megmozdulások tanulságainak a levonása. Erre is azért van lehe­tőség, mert a magyar társada­lomban megindult az erjedés, amely ezeket a jogokat magának ki tudja követelni. Az ellenállás eszméje mindig is a világos ég­bolton volt, és 40 év sem lett elegendő, hogy azt sötétbe bo­rítsa. Sőt, magán a párton belül is megindult a reformtörekvési fo­lyamat, ami ma már az egykor mindenható pártot is kettésza­kadással fenyegeti. A KISZ szinte önmagától szűnt meg, számtalan párt, kör és egyéb po­litikai csoportosulás van kiala­kulóban, ezek már mind egy újabb, szabadabb szellemben dolgoznak. Ezek között is a legjelentősebb a Magyar Demokrata Fórum, amelynek képviseletében ma itt megjelentem. A Fórum a népi írók mozgalmából vette gyöke­reit, alig másfél éve alakult meg, és ma már országos szervezetté fejlődött. Nézeteit figyelembe veszik, meghallgatják. Mivel a hatalmi erők szinte minden bá­zisukat elvesztették, még annak a lehetősége is fennáll, hogy ma­ga robbantja ki a lázadást, amit azután rendcsinálás ürügyén erőszakos eszközökkel letarol­hat. A Magyar Demokrata Fórum, a legtartózkodóbb és mérsékel­tebb politikai szervezet, már megalakulásától kezdve az össz­­magyarságra kíván támaszkodni, és ma is különös hangsúllyal képviseli a határokon túli, főleg az erdélyi magyarság súlyos problémáit. Ma azt kell mondanunk, hogy az erdélyi magyarság fennmara­dásának egyetlen lehetősége csakis egy demokratikus, kibon­takozó, független Magyarország lehet, de azt is hozzá kell tenni, hogy ez az ország minden ma­gyarnak hazáját kell jelentse, azokét is, akik ma e határokon kívül élnek. Most a történelmi körülmé­nyek kedvezőek. Nagyon hosszú idő után először van arra lehe­tőség, hogy a legjobb és legtisz­tább magyar szándékok meg is valósuljanak. Olyan Magyaror­szágot akarunk teremteni, mely a világ minden magyarjának óvó, féltő otthona és örök hazá­ja. CZÖVEK ISTVÁN A MAGYAR ZENEVILÁG Ebben a rovatban - időröl-időre - a magyar zene kiválóságairól emlékezünk meg, olyanokról, akik működésükkel örökre beírták nevüket a magyar művészet aranykönyvébe. Bartók Béla első amerikai útja Bartók Béla, a huszadik század nagy magyar zenei géniusza há­rom ízben kelt át a tengeren, hogy Amerikát meglátogassa. Először 1927 decemberében, az­után 1940 áprilisában, harmad­szor pedig 1940 októberében. Harmadik útjáról azonban már nem tért vissza hazájába. New York-ban hunyt el 1945. szep­tember 26-án, 64 éves korában. Hamvait tavaly visszaszállították Budapestre, s ott helyezték örök nyugalomra. A huszas évek vége felé Bar­tóknak már nagy neve volt Ame­rika zenei köreiben, azonban ak­kora közönsége, amely első útja költségeit fedezhette, s azt anya­gilag gyümölcsözővé tehette vol­na, nem volt. Ezzel az úttal Bar­tók csupán azt szerette volna anyagilag elérni, hogy több mint húsz éve használt zongoráját új­jáépíttethesse. Egy amerikai zongoragyár kép­viselője, bizonyos William Mur­ray és az Egyesült Államokban élő Balogh Ernő zongoraművész közös erőfeszítése révén meg­született az amerikai meghívás. Ezenkívül fedezték Bartók uta­zásának és tartózkodásának költségeit, sőt a három ezer dol­láros tiszteletdíjat is garantálták, noha sejtették, hogy a hangver­senyek korántsem hozzák be a befektetett összeget. Bartók Béla 1927. december 22-én este fél kilenckor jelent meg először a Carnegie Hall közönsége előtt, ahol a New York-i Filharmonikusok közre­működésével és Willem Mengel­­berg vezényletével, a zongorára és zenekarra írt "Rapszódia" cí­mű kompozícióját mutatta be. A közönség felállt és így ünnepelte az akkor 46 éves magyar mes­tert. Ilyen megtiszteltetésben csak a lengyel Paderewskinek és Toscanininek volt része, mikor­­is a nagy olasz dirigens New York-i búcsúhangversenyét ve­zényelte. Bartók eredetileg az 1. Zongo­raversenyét akarta játszani, azonban megfelelő számú próba híján a művet le kellett venni a műsorról. Néhány hétre rá, 1928 elején mégis bemutatásra került az 1. Zongoraverseny, melyet Bartók hú barátja, Reiner Frigyes vezényelt, aki akkoriban a Cin­cinnati Szimfonikusok karmeste­re volt. Érdemes még ezzel az 1. Zon­goraversennyel kapcsolatban megemlíteni, hogy azt Bartók először 1927. júliusában, Frank­furtban, a Modem Zene Nemzet­közi Társaságának fesztiválján mutatta be, Furtwängler vezény­letével. Első amerikai, pontosabban New York-i útjáról Bartók 1928. március 10-én érkezett vissza Budapestre. Tíz nappal később, március 20-as keltezéssel, barát­jának, Balogh Ernőnek hosszú levélben mondott köszönetét azért a gondoskodó szeretetért, amellyel a kiváló zongoraművész őt, amerikai tartózkodása alatt elhalmozta. Végezetül rátért út­* amerikai mmr Magyar Hírlap jának anyagi kiértékelésére és levelét szószerint így fejezte be: "Most, hogy amerikai utam fi­nanciális mérlege előttem van, be kell vallanom, hogy bizony ezzel nem lehetek megelégedve. A hajón hiteles adatokat kaptam arról, hogy mások mit kerestek Amerikában. Még olyan embe­rek is, mint például Tansman, több pénzt szereztek, mint én. Itt valami hiba van: vagy nekem nem volt az a tekintélyem Ame­rikában, amely megillethetett volna, vagy pedig ügyetlenül csi­nálták az anyagi részét a dolog­nak. Az utólagos elmélkedések persze hiábavalók, de egy dolog biztos: ha mégegyszer vállalkoz­nék hasonló útra, csak jóval kedvezőbb anyagi feltételek mel­lett tenném. Dacára mindezek­nek, most, hogy túl vagyok az amerikai úton, örülök, hogy megtettem, nem sajnálom a sok fáradságot sem, ami különben, így hátulról és messziről nézve, nem is látszik olyan szörnyűsé­gesen nagynak. Áz ember haj­landó elfelejteni minden rosszat és kényelmetlent, ami a múlté és csak a jóra szeret visszaemlékez­ni." - Éddig az idézet Bartók le­veléből. A neves zeneszerző és zongoraművész következő ame­rikai útjára csak 12 évvel ké­sőbb, 1940. tavaszán került sor, de erről majd egy későbbi cik­kemben fogok beszámolni. Ez a másik ravatal valahol egy figyelmen kívül hagyott bar­langban áll. Messze esik a forgalomtól, gyászolók nem állják körül. Egyetlen mécses pislog csak, az világítja meg a halott sárgásfehér arcát. A koporsó nem túlságosan díszes, valahogy úgy tűnik, nem telt jobbra. Az eltávozott öregember, arcán kusza vonások, amelyek a halálban sem simultak el. Szemöldöke brezsnyevi­­en bozontos, homloka csapzott, mint Sztáliné volt, ferdevágá­sú szeme meg egyenesen Maóra emlékeztet. Feltűnő rendkí­vül hosszú szakálla, amelyet háromszor kellett a dereka köré csavarni. Mondják, hogy a múlt században kezdte növeszteni, amikor a Kommunista Kiáltvány megjelent. Szinte világnézet­ként vallotta a hosszú szakáll elvét, valahogy ezzel is azonos nemű szüleire akart hasonlítani. Alapjában teher lehetett ez az ormótlan szőrtömeg és valóban, tanúk bizonyítják, hogy többször megbotlott benne. Egyszer - úgy szól a fáma, ötven­hatban - miatta orra is esett és elöntötte a vér. Az öregember nem mozdul többé. A halántékán kicsomó­sodó érről a pergamenszerű bőrön át is látni lehet, hogy belül meszes. Eleget élt, ha nem is boldogan. Szépreményűként in­dult, mint annyi ifjú. Hamarosan öntelt lett és fejébe szállt a dicsőség. Kegyetlensége nem ismert határt. Mindenen ke­resztül törtetett a célja felé. Amerre járt, vér fröcskölt. Mö­götte öklök (nem köszöntő intésre) emelkedtek a magasba. Sohasem hallgatott meg senkit. Az volt az elve, hogy véle­ménye csak neki lehet. Beszélni szeretett csak, fülében talán el is sorvadtak az idegvégződések. Mindig többet akart, étvá­gya nem ismert határt. A barlangfal egyik kőrepedéséből most fekete rovar kúszik elő. Csápjait megforgatja a levegőben, láthatóan tájékozódni szeretne. Azután szépen, méltóságteljesen megindul és elvo­nul a ravatal előtt. A túlsó oldalon a fal másik repedésében tűnik el. Ezzel a gyászmenetnek vége is. Látogatók nem jönnek. A barlangban kong a csendesség, az orgonahang stílszerűtlen lenne. Nos, hol van mindenki, hi­szen mégis csak illenék elbúcsúzni? Az enyészet felé haladó öregember egyedül maradt. Pedig míg élt, nagy volt a nyüzs­gés körülötte. Dicsérték, hízelegtek neki, koccintottak vele és ittak az egészségére. De igaz is, mi célra a koccintás? A ha­lottnak nincs egészsége, nem is lehet. Ezzel szemben attól sem kell félnie, hogy tovább romlik. Végeredményben min­denben van valami vigasztaló. Mégis jöhetnének a régi barátok, legfeljebb egy főhajtásra, így illenék. De most távol maradnak, mintha szégyellnék az öreget. Hol van a partizánvezér, aki a balkáni hegyekben toboroz­ta neki a szedettvedettek népét? Mindig ezt az öreget emle­gették, félé küldték a buzdító csatakiáltásokat. Nincs csataki­áltás és hol van az egykor oly büszke mell, amelyen az önado­mányozta kitüntetések sorakoznak? Nem jelentik az alpribé­­kek sem az éppen soron következő kivégzéseket. Vajon merre kóborog a költő, aki olyan csodálatos ódát tudott zengeni a most éppen biológiai átalakulásban lévő nagyvezér egykor duzzadó izmairól? A muzsikus, aki kóruso­kat komponált, a másik, aki színpadi zenekarokat hangsze­relt, hogy olcsó dallamait az egyszerre szabaddá vált szél hul­lámaira ültesse? A plakátfestő, aki félelmetes öklöket és kala­pácsokat tudott a papírra vetni? A szobrász, aki mindig büsz­ke eltökéltséggel a jövőbe révedő aratókat és kohómunkáso­kat mintázott fürgén? Az amerikai drámaíró a szalonképességet kínálgató szö­vegkönyvekkel, a reményteljes jövő rózsaszínű horizontját festegető fikcióival? Hol van az akkor "divatosan" kócos színésznő, aki azok előtt hódolt, akik hazája fiait gyilkolták és készséggel elment a szomszédba egy kis bomlasztásért? Hol vannak ezek mind? Miért nem tolonganak a barlang körül, végeláthatatlan sorokban kígyózva körben a Föld kö­rül? Miért nem borulnak le, jajonganak, róják le tiszteletüket, de legalább kegyeletüket? Nincs tisztelet, nincs kegyelet töb­bé. Csak ravatal van és a sárgára fagyott, megmerevedett öregember. Mi lett a bajtársakkal, akik éveken át életüket és vérüket ajánlották fel? A kis köpcös kopasz, aki a két folyó közének vidékén olyan lelkesen terjesztette a bölcs tanokat s ha baj volt, a nadrágszíj megszorítására serkentett, ha a gyomor korgott, példabeszédet mondott a tyúkról, amit ma elfogyasztunk, ho­lott holnap arany tojást tojna. Hol vannak a hollywoodi rendezők, zúgírók, akik mindig készen álltak egy kis propagandára? Az oxfordi tudósok és a professzorok hada, akik ezt az elaggott és most kimúlt lényt mindig előszeretettel állították a piedesztálra? Hol vannak a sötétben bújkáló sajtócézárok, "pinko-liberal"-ok, akiknek mindig volt dicsérő szavuk a tarsolyban, a kongresszusi tagok, akik folytonosan készen álltak egy kis vétóra, szervezett sza­botázsra? Mi történt velük? Miért nem borulnak le most is ájult tisz­telettel, legalább a ravatal előtt, ha már más nincs? így kell ideráncigálni őket, tetemhívásra? Igaz, hogy nem jó közel menni. Az elmúlás kellemetlen. Valaki még bajba is kerülhet.

Next

/
Thumbnails
Contents