A Hét 1996 (40. évfolyam, 1-2. szám)

1996-04-04 / 1. szám

és a Rettenthetetlen

em meséről szeretnék most írni, hanem az idei 68. Oscar-díjakról. Mégis mintha az idei amerikai Filmakadémia díjának átadása amolyan amerikai mese lett volna, akárcsak a címem. Reneszánszát éli mind a divatban, mind a filmtéma választásban a harmincas évek stílusa. Látni lehetett, hogy az idei Oscar díj átadáson nemcsak a színészek, színésznők, rendezők és alkotók öltöztek a harmincas évek szellemében, hanem hogy az egész díszlet, műsorösszeállítás a második világháború előtti időszakot idézte. Ugyanez vonatkozik a benevezett filmek stílusára, mondanivalójára is. Előtérbe kerültek a történelmi tablók, dokumentumjellegű játékfilmek, sőt a néha már szirupos nosztalgikus szerelmi történetek és mesék. Az ameriakiak nosztalgiáznak és keresik történelmükben azokat a helyzeteket, eseményeket, melyekre szívesen, álmodozva emlékezhetnek.

mint elsőfilmes rendező Braveheart ( A rettenthetetlen) című monumentális, romantikus történelmi drámája (?) öt kategóriában szerezte meg a híres Oscar-díjat. Az akadémia tagjai szerint ez a film lett az elmúlt év legjobb amerikai filmje, neki járt a legjobb rendezői díj, a legjobb operatőrnek járó díj (John Toll) a legjobb maszkért és hanghatásokért járó szakmai díj. A kilenc kategóriában nevezett Apolló 13 című film csak két

szakmai elismerést kapott. Clint Eastwood hatvanas évekbeli amerikai love storyja a Madisoni hidak (The Bridges of Madison County) éppen úgy díj nélkül maradt, mint Martin Scorsese las vegas-i maffiafilmje a Kaszinó. Érdekes viszont, hogy a Babe, a gáláns kismalac (Babe) című gyerekfilm hét kategóriában várt az Oscar-díjra és egyet el is nyert, akárcsak a legjobb külföldi filmnek is

jelölt Neruda postása (II Postino), mely az öt tervezett díj közül csak a legjobb drámai zenéért járó Oscar-díjat kapta. Furcsa ízlése van az amerikai filmakadémia tagjainak. Az idén olyan filmek kerültek előtérbe, melyek esztétikai és tartalmi értéke messze elmaradt az előző évfolyamok filmjeitől. Egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy A rettenthetetlen című film valóban megérdemelt volna 10 Oscar-díjat és hogy a Neruda postása miért nem kapott illetve kaphatott volna több díjat. Sokakban felmerült a kérdés, hogy miért nem volt nevezve az amerikai filmek közül Michael Apted drámája Nell, a remetelány Jodie Foster főszereplésével, és a külföldi filmek közül például a szlovák Kert című Martin Sulik film. Úgy látszik, hogy az amerikai “művészfilm” is válságban van, mert az évi több száz alkotás közül egyre nehezebb kiválasztani az Oscar-díjra

alkalmas filmeket. Mindezek ellenére ez idei Oscar-díj kiosztás méltóságteljes és valóban felemelő ünnepi szertartás volt.

Az Oscar díjak mellett azonban szólni kell az anti-Oscar-díjról is, a Golden Raspberry (Arany Málna) díjról is. Ezt, ellentétben az amerikai Filmakadémia díjaitól nem az akadémia tagjai, hanem az amerikai filmkritikusok és újságírók ítélik az év legrosszabb filmalkotásának, férfi és női főszereplőjének. Az idén a legtöbb Arany Málnadíjat filmje a

Showgirls kapta. A legrosszabb filmek kategóriában nevezték még Kevin Costner Waterworld-ját, amely viszont kapott egy igazi Oscart is. A legrosszabb női főszereplőnek - színésznőnek járó díjat immár negyedik alkolommal Madonna kapta. Sajnos igaz, hogy színészi képességei messze elmaradnak az idei női Oscar-díjasoktól, Susan Sarandontól

vagy Míg az idei férfi Oscar-díjakat fiatal és mondhatni “kezdő” színészek (Nicolas Cage, Kevin Spacey) kapták, addig a legrosszabb férfialakításért járó Arany Málna díjra olyan “öregek” kerültek, mint Sly Stallone, Kevin Costner, Dennis Hooper.

Nem állítanám, hogy az idei 68. Oscar-díjak vagy akár a 16. Arany Málna díjak amerikai ízlésficamról tanúskodnának, viszont érdemes volna elgondolkodni azon, hogy miért nem vagyunk sokkal igényesebbek mi, mozibajárók. Igaz, a tévéadók és videórendszerek világában a mozi, mely 100 éves, valahogy a háttérbe szorult és talán a filmválasztékon is érezni, hogy fénye, értéke szürkébb lett. Nem akarok nosztalgiázni, de érdemes visszatérni a hatvanas évek európai “újhullámához”, mert az nem okoz csalódást a filmkedvelőknek.

KOSSÁR LAJOS