A Hét 1996 (40. évfolyam, 1-2. szám)
1996-04-04 / 1. szám
26 SZÍNHÁZ Az én helyem a színpadon van.. (Beszélgetés Fabó Tiborral) Színművész. Művész. Ez a szó már feltételez bizonyos távolságot az illető talpa és a föld között. Fabó Tibor is tud szárnyalni, de ha kell, ha muszáj, két lábbal áll a talajon. A Bika jegyében született...- Miért pont színész tettét?- Istenem, milyen régen gondolkodtam már ezen... Hát talán azért is, mert mindig is éreztem magamban bizonyos vonzalmat a színpad, a szereplés iránt. Kisgyerekként is sokszor mondtam verset, táncoltam. Úgy éreztem, ez kicsit tarkítja az iskolaéveket. Elsős gimnazista voltam, amikor az általános iskolai biológiatanárom, aki az iskolai színjátszócsoportot vezette, visszahívott a Ludas Matyi főszerepére. Ezzel az alakítással a Duna Menti Tavaszon nyertem egy díjat. Azt hiszem, ott dőlt el minden.-És ha nem így történik, akkor mi lett volna belőled?- Zoológus. Nagyon érdekes, hogy mennyire a sors kezében vagyunk, ugyanis az történt, hogy az érettségi után Olomoucban mentem felvételizni. Nagyon szerettem volna bejutni a főiskolára. Nem vettek fel. Utána volt a színészfelvételi. Oda felvettek. 1982- ben Komáromba, a Magyar Területi Színházhoz kerültem, és azóta is ez a hivatásom. Nagyon szeretem. Volt persze olyan, hogy úgy gondoltam, most már kicsit másfelé kellene tapogatózni, ideje lenne valami mást csinálni, de mindig maradtam. Aztán amikor leszereltem, nagyon komolyan át kellett gondolnom, hogy nagyot változtassak az életemen. Visszatértem. Mert nagyon szeretem ezt a munkát, a hátulütőivel, a visszásságaival együtt. Ha úgy éreztem volna, hogy nem vagyok ide való, abbagytam volna. Vagyok ennyire kritikus magammal szemben.- Ez egy sajátos életforma. Egy színész folyton úton van, szinte nincs otthon. Sokaknak rámegy a magánélete.- Fontos, hogy az embernek olyan társa legyen, aki megérti és tolerálni tudja. Én szerencsésnek mondhatom magam. Mária, a feleségem, minden erejével támogat. Persze, nem mondom, hogy könnyű...- Volt olyan dolog, amit nagyon szerettél volna, de azt kellett mondanod, hogy “erről le kell mondanom, mert én színész vagyok"?-Volt. Pedig nem szeretek lemondani semmiről, amire nagyon vágyom. A rendszeresség. Ez az, ami hiányzik az én életemből. Sportolni szeretnék, csakhogy ahhoz éppen rendszerességre volna szükség. De nem adom fel olyan könnyen. Vagy nagyon szeretek nyelveket tanulni, ám lehetetlen, hogy nyelviskolába járjak. Ezért aztán a turnék alatti hosszú autóbuszutakon bújom a nyelvkönyveket. És szerencsém van, mert elég kitartás is szorult belém ahhoz, hogy önállóan tanuljak.- Mindenki tudja, szinte már lerágott csontnak számít a téma, miszerint egyre kilátástalanabb ebben az országban a kultúra, a színházak, azon belül is a Kassai Thália Színház helyzete. Ilyen mélytengeri nyomás alatt nem bénul meg az alkotó ember lelke?- Ha netán odáig fajulna a dolog, hogy bizonyos kényszerítő körülmények miatt lezárulna az életemnek ez a fejezete, - mert ez is benne van a pakliban - akkor sem fogok megbánni semmit. Nem bánom meg, hogy a színészi pályát választottam, amikor mást is válaszhattam volna, és nem sajnálom a színpadon eltöltött éveket. Nem kesergek. De amíg lehet, csinálom. Aztán ha nem, nem. A pszichológusok is azt mondják, hogy bizonyos változás, ha az adott pillanatban fájdalmas is, még jót is tesz az embernek. Tovább löki. Rákényszeríti valamire. Egyébként lehet, hogy éppen ennek a nyomásnak köszönhető , ami most a társulattal történik. Egy olyan egészséges, belső teremtő erőt érzek, amiből még nagyon sok szép dolog születhetne. Lehet, hogy sok nagy siker.-A te számodra mi a siker?- Legnagyobb sikerélményeimhez tulajdonképpen nem is a színpad által jutottam. Például volt, amikor gyerekekkel dolgoztam, és a jó munka hozta meg a sikerélményt. Láttam, hogy benne vannak a játékban, hogy élvezik az egészet. Tudtam, hogy valahol mélyen magukkal is visznek valamit. Szóval a szemük csillogása. Az volt az igazi siker. Persze, nekem is, mint minden színésznek fontos a színpadi siker. A taps. Az elismerés. Amikor előadás után odajönnek, és azt mondják: láttalak, jó voltál.- És a bukás?- Náluk ez érdekes módon működik. A mi színházunkban olyan igazi, nagy, látványos bukásról nem is igen lehet beszélni. A közönség szolidaritása mindig megmentette a sikerületlenebb darabot is a nagy bukástól. Pedig volt olyan, amelyik megérett rá, hogy úgy istenigazából kifütyüljék. Amikor mi magunk is éreztük, hogy ez nem az, aminek lennie kellene, hogy ez úgy ahogy van, rossz. És ha a rendező nem volt képes átsegíteni bennünket ezen az érzésen, akkor a rendező bukott a mi szemünkben, és vele együtt óhatatlanul mi, színészek is. Ilyenkor kénytelen az ember a jó öreg rutinhoz nyúlni, persze, ha már rendelkezik vele...- Te művész vagy. A művész az alkotásain keresztül fejezi ki önmagát. Az író leírja a gondolatait. Úgy mondják, kiírja magából. A festő fogja az ecsetet, meg a vásznat, és megfesti az örömét vagy a fájdalmát. A színésznél mindig van egy közvetítő, a figura. A színésznek önkifejezésre elég, ha a színpadról Hamlet vagy Rómeó nevében beszél?- Ez mindig attól függ, természetesen, hogy mennyit érez Hamletból vagy Rómeóból saját magában. Ettől más minden Hamlet vagy Rómeó. A figurán belül pedig saját magamat kell adnom, és kibányásznom azokat az érzéseket, melyek az adott fogalomhoz - Rómeó esetében a halálos szerelem fogalmához - kötődnek. Az emberre persze sokszor kihat a pillanatnyi lelkiállapota. Ez nem mindig jó, mert megeshet, hogy "elviszi” a figurát, de van, amikor éppen lendületet ad neki. Azt kell mondanom, hogy sokszor jó szelepként tud működni egy - egy figura. A színház nagyon érdekes dolog. Mindig más, mindig új. Annak ellenére, hogy a keret mindig ugyanaz. Ugyanazokkal az eszközökkel dolgozunk, és mégis új. Mint ahogy a festő is ugyanazzal a képpel dolgozik nap mint nap, és mégis új dolgokat fest. Hát valahogy így van ezzel a színész is.- Volt már, hogy képtelen voltál megoldani egy figurát, mert semmi közöset nem találtál benne és magadban?- Nem. Szakmai kínlódásom már volt, de kimondottan egy szerep megformálásával még nem kínlódtam reménytelenül. Volt olyan, hogy az okozott gondot, hogyan adagoljam magamnak a rendező elképzelését. Ellentét volt kettőnk között, és le kellett küzdenem egyfajta belső tiltakozást, hogy tudjunk együtt dolgozni. Ha ez sikerült, már könnyebben ment minden. Még a negatív figurát is megtalálom magamban, mert mindenkiben, még a legszentebb életű emberben is bújkál valami rossz, valami kis gonoszság.- Új szerepkörbe csöppentél a színházban. Kolár Péter távozása után a minisztérium téged bízott meg a Thália igazgatásával. Tetszik ez a “figura’’?- Igyekszem biztosítani a színház működését, amíg nem jön valaki. Addig is rengeteget segít a Péter. Nagyon fontos, hogy az új igazgatónk színházhoz értő ember legyen, és magyar. Nem hiszem, hogy én megpályázom. Sokkal jobban szeretem annál a színpadot. Ott a helyem, nem az igazgatói székben. KLEIN MELINDA FOTO: FOGAS FERENC
