A Hét 1996 (40. évfolyam, 1-2. szám)

1996-03-15 / Próbaszám

48

MŰVELŐDÉS

a hét

Anyanyelvi oktatás, alternatív oktatás, oktatásügyi autonómia, magyar egyetem, magyar kar. Ezek a fogalmak hangzottak el leggyakrabban az elmúlt hat év során nemzetiségi iskolarendszerünket érintve. Az egyetemes emberi jogok mellett a nemzeti kisebbségi jogokat, azon belül pedig az oktatásügyet, az anyanyelv használatát érintő kérdések szerepeltek legtöbbször napirenden, s látva a jelen politikai arculatát, tudatosítva a kialakult erőviszonyokat mindez továbbra is így lesz, sőt...

Be kell vallanunk, az 1989 óta eltelt időszakban önhibánkból is elszalasztottuk ezt-azt. Az iskoláinkra, elsősorban az igazgatókra, az oktatás nyelvére, ill. az ellene irányuló egyre tudatosabb, az állami apparátus eszközeivel egyre jobban felvértezett támadások minden idegszálunkat igénybe vevő védekezésre,

több mint fél évzizedben. Közvetlen következménye, hogy a tabutémák tömege veszi körül oktatásügyünket, amelyről nem szabad szólni, mert az ártana az Ügynek. De valójában kinek az érdekeit szolgálja ez az óvatosság (?), vagy inkább elhallgatás? Semmiképpen sem gyermekeink megalapozott szakmai jövőjét, azok tudását, versenyképességét! A hallgatás, az elhallgattatás növeli még az így is nagy passzivitást, már csírájában elfojtja a helyi szinten, az iskolákban a szülők által kezdeményezett változásokat, az általuk megfogalmazott bírálatokat. Lehetővé teszi a politikai, ismerettségi érdekszövetségek érvényesítését a pedagógusi munkahelyekre kiírt pályázatok elbírálásakor, a korszerűtlen ismereteket átadó és elavult oktatási módszereket alkalmazó pedagógusok további munkáját a tantestületekben. Ideje lenne már

politika szférájától. Még a szakmai kérdések megoldását is tőlük várjuk el, ám arra nincs sem jogosítványuk, s tisztelet a kivételnek, szakmai hátterük sem. Ugyanakkor magatartásunkkal hozzájárultunk politikusaink szereptévesztéséhez, akik sok esetben már nem is észlelik többletvállalásuk fonákságát, s már politikusi mivoltukból eredően természetesnek, magától értetődőnek tartják jelenlétüket különféle szakmai grémiumokban, alapítványi kuratótiumokban, ezzel azonban éppen az általuk verbálisán hőn áhított civil társadalom kialakulásának vetnek gátat.Tehát milyen is iskoláink színvonala, pl. a szlovák nyelv és az idegen nyelvek, a természet- és társadalomtudományi, valamint a szakmai tárgyak oktatásának színvonala és eredményessége, a tantestületek kiépítésének szakmai stratégiája, vagy lépést tartunk-e az új, korszerű okta-Oktatásügyünk

mint tabu

jogos tiltakozásokra késztetnek, kényszerítenek bennünket. Mindezek az atrocitások, nap mint nap ismétlődő támadások, a szakmai szempontok mellőzésére, nemzetiségi oktatási hálózatunk jövője érdekében a kérdés politizálására serkentenek minket. Valóban elkerülhetetlen, hogy naprakészen reagáljunk minden támadásra, ám igencsak megkérdőjelezhető, hogy a jelenleg figyelmen kívül nem hagyható politikai szempontok érvényesítése mellett nem kellene-e többet foglalkozni a kérdés egyéb vetületeivel, több teret biztosítani valós szakmai problémáknak. Lehetségese az anyanyelvi oktatás kérdését a vitathatatlanul kulcsfontosságú nyelvhasználatra és az oktatásügyi autonómiára szűkíteni? Ugyanis a nemzeti közösség jövőjét nem csak az anyanyelv használata határozza meg, hanem ezzel együtt az ^oktatási-nevelési folyamat korszerűsége, egy, a kor kihívásainak minden szempontból megfelelő mőveltségkép kimunkálása és annak megvalósítása, amely a jövő generációit nem zárja földrajzi, politikai határok, nyelvi korlátok közé.

Mindehhez szükséges, hogy nyíltan, szakmán kívüli taktikai megfontolások nélkül nézzünk szembe az oktatásügyünkben tapasztalható hiányosságokkal az óvodáktól az egyetemekig, az átképzéstől a továbbképzésen át egészen a tudományos, posztgraduális képzésig. A “ne bántsuk, mert magyar’’, a “ne piszkítsunk a saját fészkünkbe”, vagy a “ne áruljuk el gyenge, sebezhető pontjainkat” taktika igen kétélűnek bizonyult az elmúlt alig

valóban nyíltan beszélni arról, milyen is iskoláink színvonala, mert a nem egyedi esetekként számon tartott szülőkbe fojtott szó azt eredményezheti, hogy nagyon sok esetben a magukat magyarnak valló apák és anyák kérdőjelezik meg gyermekük myagyar tanítási nyelvű iskolába irattatásának értelmét. Nem csak a nemzettudat hiányának, a közömbös magyarságtudat terjedésének frázisait kellene szajkózni a szülők ezen kételyei kapcsán, vagy a magyarság egységének megbontására irányuló cselekdetnek minősíteni az ilyen tárgyú bírálatokat, hanem valóban szembenézni a valósággal.Hiába áltatjuk magunkat azzal a kollektivista szemlélet jegyében fogant szlogennel, hogy aki magyar az magyar iskolába kell hogy Írassa gyermekét, amikor a minőség, a versenyképesség a meghatározó, amikora a tudásra mint tőkére tekintenek már az emberek. Sőt nap mint nap szembesülnek a hamis prókátorokkal, akik a nemzethalálról, a kisebbségi kitartásról szónokolnak a politikusi pulpitusról, ám gyermekeik, unokáik már nem magyar iskolába jártak, ill. járnak.

Oktatásügyünk valódi helyzetének felmérése, bevallása, a problémák szigorúan szakmai orvoslása, a pozitív eredmények medializáslása, mind-mind hozzájárulna annak a kritikai gondolkodásnak a kialakulásához, amely az elmúlt hat év alatt csaknem teljesen kiveszett a hazai magyar közéletből. Ezzel függ össze az is, hogy a passzivitás, a civil társadalom hiánya olyan feladatok betöltésére kényszerítették politikusainkat, amelyek idegenek a

tási programok és módszerek átvételében? Szükségünk van-e a városi egyetemekre, ha igen milyen képzéssel, elvárhatjuk-e Magyarországtól, hogy továbbra is fedezze ezek anyagi fenntartását, szükségünk van-e hazai magyar egyetemre, karra, főiskolára, ha igen milyenre, s ehhez milyen anyagi, jogi, szakmai háttér szükségeltetik, s rendelkezünk-e ezek valamelyikével egyáltalán? Miért nem valósultak meg 1990-1992 között verbálisán megfogalmazott álmok, egyáltalán hány konkrét tervezet látott napvilágot?

Hallatlanul sok kérdést sorlohatnánk fel, ám a válaszokat is meg kell adni, annak pedig fórumot kell teremteni, mindennemű pártpolitikai taktikától függetlenül. A szembenézés kötelességünk nemzeti közösségünk minőségi jövője szempontjából. Az elhallgatás, vagy az elhallgattatás óhatatlanul megmutatkozik az iskoláink iránti érdeklődésben, majd egy gazdasági és társadalmi lemaradásban, amelynek végeredménye a szlovákiai magyarság tágabb értelemben vett kulturális leszakadása az országos színvonaltól. Ez már - Cs.Gyímesi Éva szavaival élve - a peremiét nyomorúsága lenne, amit csak a kirekesztődés, az elmaradottság, a provincializmus és a periféria szavakkal jelölhetünk. Anyanyelvűnk és iskolnánk legyen a mi várunk és templomunk, legyen a korszerű ismeretek, a tudás és az új szemléletek elsajátításának, ne pedig az elzárkózás és az alacsony színvonal leplezésének eszköze és helyszíne.

HUSHEGYI GÁBOR