A Hét 1996 (40. évfolyam, 1-2. szám)
1996-03-15 / Próbaszám
46 KARNEVAL a hét- Came vale! - Isten veled, hús! Annak idején párszáz évvel ezelőtt, mikor egy derék velencei a böjt előtt e szavakkal búcsúzott a mindennapi állati eredetű betevőtől, még nem tudta, hogy éppen nevet adott a farsangnak - böngészem az útikönyvet. Persze lehet, hogy nem így történt. A lényeg, hogy a velencei karnevál felújított hagyománya ma újult erővel tombol. A bédekkerek pedig írjanak, amit akarnak. Velencébe érkezve az írott szó úgysem érdekel többé. Ottjártamkor, hamvazószerda előtti szombaton, mikor a kéthetes farsangi szezon kicsúcsosodik, a Szent Márk tér és környéke a feje tetejére áll. A teret máskor ellepő galambok szomorúan gubbasztanak az ereszeken: nekik aztán már igazán nem jut hely a konfettivel borított téren. Egyet lépek: egy bárónő uszályán taposok, jobbra térek: Oroszlánék családi sétáját zavarom meg, elfordulok: személyesen a dózse áll mögöttem. Azaz, dehogyis áll, őt is sodorja magával a tömeg. Megállni lehetetlen, csak néhol alakul ki egy-egy kisebb fotósgyűrű valamelyik maskara körül. Ők pedig tűrik a megpróbáltatásokat: hajlongnak, komédiáznak, pózolnak - elvégre ezért varratták a méregdrága jelmezeket, ezért vették fel a féltve őrzött családi ereklye-álarcot, ezért vonultak puccparádéban az utcákra. A rejtélyes, kifejezéstelenül sokatmondó, kézzel festett, hagyományos álorcák persze nem csak a cittá lakosainak kiváltságai: a mezei turista is megveheti bármelyiket - ez persze már a dolog üzleti része. Az élelmes diákok minden sarkon vállalnak arcfestést - kétszáz korona körüli összegért színes fantáziavirágokkal pingálják ki bárki fizimiskáját. Én ezúttal megmaradok a hazulról hozott maskarámban: fényképezőgépes, csodálkozó turistának “álcázom” magamat. JUHÁSZ LÁSZLÓ A szerző felvételei
