A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-14 / 15. szám
HET * FOLYÓIRAT Egy irodalmi újság kálváriája A Látó című erdélyi irodalmi folyóirat decemberi számában azt a feladatot vállalta magára, hogy bemutassa a nagy múltú, bár ma már nem létező Irodalmi Újságot. A folyóiratnak ez a száma már csak azért is roppant érdekes olvasmány, mert az Irodalmi Újság története valóban nem mindennapi történet. Az Irodalmi Újság fennállása folyamán kimondottan bizarr átváltozásokon ment keresztül. 1950-ben a Magyar írók Szövetségének hetilapjaként indították, s a szocialista irodalmat kellett felkarolnia, népszerűsítenie. Főszerkesztője Illés Béla volt. 1955-ig senki sem talált kivetnivalót a lap koncepciójában, csupán a szerkesztőbizottság tagjai változtak aránylag sűrűn. 1955-től azonban fokozatosan megváltozott az újság profilja, olyannyira, hogy később már az ötvenhatos forradalom előkészítésével vádolhatták. Magyarországon 1956. november 2-án jelent meg utoljára mint a forradalmat támogató sajtóorgánum. A forradalom leverésével a lap magyarországi pályafutása befejeződött. Különkiadása 1957. március 15-én jelent meg, de már Bécsben. A lapot aztán Londonban indította újra — 1957. május 15-én — a "Magyar írók Szövetsége Külföldön", s egészen 1962 januárjáig kéthavonta jelent meg a brit fővárosban. ”lrodaltnlUJsáň^M HOGYAN ÉLNEK A ĽJEQS2JEOÉN YEBBEK A MÁJ MAOYARORSZAOON 7 Irodalmi Újság A MjM maijrar fondjai.. 17(7 Irodalmi UjsáQ XXX. Irodalmi Újság A «00.000 »JtlovAklal magyar |OQ«lérll Felelős szerkesztője Faludy György, szerkesztői pedig Pálóczi-Horváth György, Aczél Tamás, András Sándor és Krassó Miklós voltak. 1962-től egészen a lap 1989-es megszűnéséig Méray Tibor szerkesztette Enczi Endre, Lehoczky Gergely, 1980-tól pedig Nagy Csaba segítségével. Az Irodalmi Újság 1983-tól könyvsorozatot is indított, az "Irodalmi Újság Sorozata" címmel, s kiadta a Rajk- és a Mindszenty-per dokumentumait, Szabó Zoltán, Schöpflin Gyula, Sozan Mihály és Tardos Tibor könyveit. A munkatársak 1989-ben úgy gondolták, hogy Magyarország már visszanyerte a sajtószabadságot, a lap már semmiféle újdonságot, esetleg betiltott írást nem közölhetne. Az Irodalmi Újság által képviselt eszme tehát diadalmaskodott. Budapesten egyébként 1991—1993-ban reprint kiadásban adták közre a lap 1957—1989-es évfolyamainak nyolc kötetét. Láng Zsolt, a Látó szerkesztője levélinterjút készített Méray Tiborral az Irodalmi Újság koncepciójáról, munkakörülményeiről, anyagi és kéziratproblémáiról, a szellemi műhely gondjairól stb. "Ahogy az idő múlt, tulajdonképpen egyetlen princípiummá egyszerűsödött le a szerkesztési alapállás: az Irodalmi Újság 1956-ot tűzte zászlajára, a teljes függetlenség és belső demokrácia eszméit" — nyilatkozta a lap koncepciójáról Méray, akinek életét harminc éven keresztül a lap szerkesztése töltötte ki. Állandó problémája volt az Irodalmi Újság fönntartása — hiszen többször is a csőd szóién álltak —, levelezést folytatott a világ minden zugával, ahol magyar író élt, és az egyes írók eltérő szellemiségét is össze kellett hangolnia. "Az emigrációnak nincs természetes utánpótlása, a felnövő nemzedék többnyire a befogadó ország nyelvéhez és irodalmához asszimilálódik" — mondja keserűen. Egyetlen felfedezettje mégis akadt Méraynak: Jatzkó Béla, akinek szonettjeit már a szerző halála után, özvegye juttatta el a szerkesztőhöz. E verseket Méray aztán kötetben is kiadta. Érdekesen keserű megállapítása Méraynak: ő sohasem érezte, hogy távol van Magyarországtól; a távolságot azóta észleli, amióta visszajár Magyarországra... Méray Tibor 1990-ben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta az Irodalmi Újság megmaradt levelezését, mintegy ötven ládányi dokumentumot. Láng Zsoltnak arra a kérdésére, hogy milyen volna, ha ma szerkesztődne az Irodalmi Újság, Méray a következőképpen válaszolt: "Az Irodalmi Újság vállalta, hogy a maga szerény eszközeivel a magyar szabadság eszméjének és az irodalmi szabadság gyakorlásának az életben tartója legyen — addig, amíg az ország és az irodalom otthon nem szabad. Ezt a vállalását teljesítette. A többi már a hazaiak dolga.” (melaj) Pintér Károly névjegye Senki sem próféta a saját hazájában — hangzik az ismert mondás. Hogy Pintér Károly "próféta" lehessen, egészen Dél-Afrikába kellett eljutnia. A Kossuth Rádió március 26-i Névjegy című műsorában Márványi Péter beszélgetett a johannesburgi színházi rendezővel, aki immár nemcsak Dél- Afrikában ismert és elismert, hanem az egész színházi világ befogadta. A Székesfehérvárról indult Pintér Károlyt annak idején, 1970-ben nem vették fel a budapesti Színművészeti Főiskolára, neki másféle "iskolákat" kellett elvégeznie, s nem iskolai vizsgákat kellett letennie ahhoz, hogy rendező lehessen. Tizennégy éve él Dél-Afrikában, ahol gyári munkásként kezdte — ő volt a feketék közt az egyetlen fehér —, és naponta találkozott a megalázó apartheid megnyilvánulásaival. Neki azonban mindenekelőtt angolul kellett megtanulnia. Megpróbált alkalmazkodni fekete társaihoz, még mindennapi "menüjüket" is megkóstolta: fekete kenyeret kólával, amelytől a has annyira felpuffad, hogy több élelmet képtelen befogadni. Később sorra járta a színházakat, s az egyikbe felvették segédrendezőnek. Fantáziája, erkölcsi meggyőződése, politikai világnézete olyan darabok rendezésére ösztönözte, amelyek az anakronisztikus dél-afrikai társadalmi formáció ellen emeltek vádat. Mrozek Tangóját a johannesburgi közönség értéssel fogadta, a siker egyértelmű volt, Madách-rendezésével azonban megbukott. A bukásnak több oka is volt: egyrészt Az ember tragédiáját egyáltalán nem ismerték Áfrikában, a darabnak nem volt tradíciója, másrészt, mivel a rendezőnek óriási szereplőgárdával kellett volna a színpadon dolgoznia, nem kapott rá pénzt. Csupán bábfigurákkal rendezhette meg tehát Madách zseniális művét... Hogy Shakespeare minden korban, a világ valamennyi táján, valamennyi társadalmában aktuális, azt Pintér rendezései is bizonyították. A Rómeó és Júliát két vezető törzs képviselőivel adatta elő. A törzsi, vagyoni ellentétek előidézte emberi tragédiát a dél-afrikai fekete közönség mélyen átélte, s úgy reagált az előadásra, mint nálunk a gyermekszínházak látogatói: közvetlen bekiáltásokkal, védő-óvó megjegyzésekkel, a rossz szidalmazásával stb. A Julius Caesart 1993-ban, a dél-afrikai szabad választások előtt egy évvel rendezte meg Pintér Károly. A darab megválasztásakor kihasználta az adott politikai szituációt — az országban polgárháború dúlt —, s ezzel a Shakespeare-műnek — amely a polgárháború problémáját boncolgatja — közvetlen politikai-társadalmi hatása lett. Dól-Afrikában mintegy hathétezres magyar közösség él, melybe azonban Pintér Károly nem tudott és nem is akart beilleszkedni. A közösség magját ugyanis az ötvenhatos emigránsok alkotják, akik az országba érkezésük után problémamentesen integrálódtak a társadalomba, elfogadva az apartheid politikát és helyzetet. A rendező szerint ha valaki magyarul beszól, még nem ok arra, hogy ő társuljon vele, hiszen otthon, Magyarországon sem társulna minden emberrel. Az ő számára a humánus, liberális gondolkodásmód a fontos, s amelyik dél-afrikai magyar így gondolkodik — és van ilyen —, azzal Pintér Károly is szót ért. (-bet) 18
