A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
ütiFIGYELŐ Az arckép szépíthető, a Észrevételek Josef Hanzal: Edvard Beneš című könyvéről Josef Hanzal kis terjedelmű, ám korántsem érdektelen kötete a Kdo je... (Ki kicsoda) elnevezésű történelmi portrésorozat részeként látott napvilágot, s túlzás nélkül nevezhető hézagpótló írásnak. Összefoglaló igényű, a tudományos ismeretterjesztés kritériumainak megfelelő, s nem csupán a szűk szakmai körhöz szóló művek megjelentetése sürgető szükségszerűség — a cseh kezdeményezés e szempontból mindenképpen figyelemre és követésre méltó példa. Hanzal könyve azonban a fentebb említett jellemzőknek csak részben felel meg. A tudományos életrajz s a történeti és politikai vitairat "házasságából" zavarbaejtő szubjektív vallomás született. A szerző a tényekből indul ki, ám következtetéseit leginkább személyes elfogultságai s olykor aktuálpolitikai szempontok motiválják. Szemléletmódját, hangvételét már a kötet első mondata is jól jellemzi: "Modern történelmünknek nincs talán még egy személyisége, aki olyannyira megérdemli a rehabilitációt, mint a CSSZK második elnöke, Edvard Beneš." Az érzelmi nyomaték, a közhelyekben gazdag s meglehetősen avítt pátosz a szerző stílusának legmarkánsabb sajátságai közé tartozik. Ugyanakkor nem tagadja: Benesről jónéhány elsőrangó szellemi tekintély — többek között Jan Patočkát, Václav Černýt és Pavel Tigridet említi — az övétől eltérő, igencsak kritikus véleményeket hangoztatott, de sietősen leszögezi, hogy a bírálók a történeti valóság teljes ismeretének híján ítéltek, ráadásul "túlságosan is kötődnek erkölcsileg bizonyára nemes eszményeikhez", azaz nem tanúsítanak kellő megértést Beneš machiavellizmusa, könyörtelen cinizmusa iránt. Hanzal ellenben nagyon is megértő. Egyik legfontosabb következtetése szerint Beneš mindenekelőtt áldozati bárány volt, akit mások hibáiért és bűneiért is felelőssé tettek. A szerző dicséretre méltó igyekezettel próbálja meg a terjedelem szabta szűk korlátok között ismertetni Beneš pályájának főbb mozzanatait; nem halmozza a tényeket, nem merül el a részletekben, egy-két kivételtől eltekintve nem hallgatja el a neuralgikus pontokat, s kísérletet tesz Beneš szellemi és magánemberi portréjának a megrajzolására. Kétszer is hangsúlyosan idézi Masaryk valóban nem megalapozatlan véleményét, miszerint "Beneš nélkül nem lenne köztársaságunk". Szenvedélyesen bizonygatja e kijelentés igazságát, ám Beneš 1914-1919 közötti tevékenységét, amely nagy mértékben elősegítette a Csehszlovák Köztársaság létrejöttét és nemzetközi elismertetését, meglehetősen elnyagyoltan vázolja. A szerző nem fukarkodik a vitathatatlanul nagy tehetségű politikust illető dicsérő és elismerő szavakkal, pl. a párizsi béketárgyalások kapcsán büszkén írja, hogy a csehszlovák diplomácia irányítója "nem egyoldalú nemzeti követelésekkel lépett színre, hanem Közép-Európa egészének a szükségleteit és érdekeit tette első helyre”. Tévedéseinek (ferdítéseinek?) sorát folytatva nem mulasztja el megjegyezni, hogy Csehszlovákia politikáját ugyanez a "nagyvonalúság" és "nemzetköziség" jellemezte. Hanzal szemléletmódjáról sokat árul el, hogy élesen elítéli Magyaroszág 1919-es "agresszióját" Szlovákia ellen, s kárhoztatja a magyarokat, mert igényt tartottak a volt Felvidék déli területeire. Fontosnak tartja a csehszlovakizmus elméletének és gyakorlatának megvédelmezését, a szlovákok sérelmeire és jogos követeléseire csak néhány homályos és eufemisztikus kifejezéssel reagál ("Bizonyos nehézségek és ellentmondások keletkeztek", a problémák megoldása "nem volt teljesen kielégítő", stb.). Mindezek fényében aligha meglepő, hogy a nemzeti kisebbségek helyzetét ideálisnak látja, s a szudétanémetek és a csehek viszonyának értékelésekor a Csehszlovák Köztársaságot csak "bizonyos hibák" és "apróbb igazságtalanságok" miatt marasztalja el, s történészhez semmiképp sem méltó cinizmussal szögezi le: ahhoz képest, amit az osztrákok és a magyarok elkövettek a csehek és a szlovákok ellen, a csehszlovák kisebbségi politika hiányosságai "nem voltak oly súlyosak és fájdalmasak". Hanzal egyetlen kérdésnek sem szentel olyan nagy figyelmet, mint az 1938. évi válságnak, a végzetes müncheni döntésnek és következményeinek, természetesen Beneš magatartásának szemszögéből. A szerző ezúttal semmilyen lényeges momentumról nem feledkezik meg, okfejtése logikus és meggyőző. Következtetését, miszerint a meghátrálást választó Beneš döntése az adott viszonyok között a legelfogadhatóbbat jelentette, nyomós érvekkel támasztja alá. Mindemellett Hanzal maga is figyelmeztet, hogy ezt a kérdést sosem lehet egyértelműen megválaszolni, akárcsak azt a Beneš második emigrációja kapcsán fölmerülő kérdést sem, nem volt-e az elnök hihetetlenül naiv a szovjet féllel folytatott tárgyalásokon, nem vetette-e magát felelőtlenül "Sztálin karjaiba". A szerző most is Beneš javára dönti el a vitát, de megjegyzi, hogy a probléma mélyebb megértéséhez hiányzanak a perdöntő tanúságtételek. Hanzal meglehetősen pontos képet rajzol az 1945-1948 közötti politikai viszonyokról és Beneš helyzetéről, akit ezúttal már "kicsit" hibáztat a kommunistákkal szembeni jóhiszeműsége (?) miatt, ám nagyvonalúan felmenti a német kisebbség kiűzetéséért viselt felelőssége alól, méghozzá olyan érvekkel, amelyek feltűnően hasonlítanak a kommunista rendszer hivatalos történészei által évtizedeken át hangoztatott indokolásokra. Nem kis fejtörésre ad okot, vajon miért nem említi a csehszlovákiai magyarság üldöztetését — talán olyannyira jelentéktelen mozzanatnak látja? Beneš 1948 februárjában tanúsított kapituláns magatartására a szerző ezúttal is részletes magyarázattal szolgál, hangsúlyozva, hogy az elnök nem cselekedhetett másképp, holott aligha vitatható, hogy Beneš a tiltakozás hatásos eszközeivel élhetett volna, s ha a kommunista hatalomátvétel megakadályozására nem is, de megnehezítésére voltak lehetőségei. Az elnök gyengeségét és cselekvésképtelenségét súlyosbodó betegségével (is) magyarázza, ám Beneš közeli munkatársai — többek között Eduard Táborský és Jan Smutný — tagadják, hogy végzetes döntésének meghozatalát egészségi állapota motiválta. (A betegség negatív szerepe mindazonáltal kétségtelen.) A kötet utolsó, beszédes című fejezetében (A nagy ember és az államférfi) Hanzal hőse néhány szégyenlősen beismert tévedésétől eltekintve ismételten arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy Edvard Beneš a cseh(szlovák) történelem idealizmustól áthatott, gáncs nélküli lovagja volt, s ebbéli igyekezetében igencsak elveti a sulykot — kijelenti például, hogy Beneš élete alkonyán áldozatos és tisztességes munkát végzett Csehszlovákia és lakosai érdekében, lett légyen szó csehekről, szlovákokról vagy "a többi nemzetiségről" (sic!). A jelek szerint Csehszlovákia második elnökének évtizedekkel halála után is vannak még szenvedélyes apologétái. Egy pillanatig sem kétséges: ez a kis könyv a magyar olvasó számára sem érdektelen, hiszen főszereplőjének pályája számos ponton kapcsolódik népünk — természetesen mindenekelőtt a csehszlovákiai magyarság — történelméhez. E kapcsolat végül áldatlan, tragikus következményekkel járt ami azonban egyáltalán nem indokolja, hogy Edvard Benešrôl csak néhány elcsépelt zsurnalisztikái és historiográfiai (?) közhely erejéig vegyünk tudomást — épp ellenkezőleg: sokkal többet kéne tudnunk azokról, akik az elmúlt hetvenhat évben sorsunkat alakították. Magyarokról, csehekről, szlovákokról és más nemzetek képviselőiről egyaránt. G. KOVÁCS LÁSZLÓ 14
