A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
VÁNDORLÁSOK HÉT bizonyos fajta kutyákat, de nem tudják, hogyan kell őket biztonsággal tartani, milyen kutya mit igényel. A kutyák szenvednek mondjuk egy panellakásban, vagy pedig ilyen tragédia történik, amely a kutyatartók és az állatok ellen hangolja a közvéleményt. — Ezek az aránylag veszedelmes kutyák, a pitbull-terrierrek, amelyek itt nem voltak honosak, Amerikából kerültek ide és kutyaviadalokra használják őket. Mivel drágák, most ez a legújabb státuszszimbólum, harmincezer koronás pitbull-terrierreket tartani, ami nem veszélytelen dolog. Sok helyen próbálják hirdetni az eladásukat. Ilyen hirdetéseket véleményem szerint nem szabadna felvenni. Most már készül az állatvédő törvény, ennek a kutyának a tartását, szaporítását minden bizonnyal meg fogják tiltani. Ugyanis az emberek visszaélnek vele. Különben gonosz állat nincs... Gonosszá nevelt állatok vannak, amelyeket tudatosan így tenyésztenek. Mivel két-három generáción át a vadságot, a merészséget, a harciasságot erősítették a természetükben, nem csoda, ha a génjeikben hordozzák ezeket a tulajdonságokat. Nem tehetnek róla. Erről az ember tehet. — Nagyon sokat beszélhetnénk az állatvédelemről, arról a szervezetről, egyesületről, amelynek az alapítói között te is ott vagy... Arról azonban nem beszéltünk, honnan is ered nálad ez az állatok iránti szeretet, tisztelet, amely beszivárog a verseidbe is. — Honnan ered? Talán onnan, hogy falun nőttem fel, voltak háziállataink, szerettem őket, figyeltem a viselkedésüket. Másrészt komolyan vettem Isten parancsát, amelyet Mózes első könyvében olvashatunk, és amelyet mindenkinek komolyan kellene vennie, mert mindannyiunkhoz szól ez a parancs. Amikor Isten megteremti az embert, azt mondja neki: "Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, a földön mozgó minden élőlényen." Tehát azt a parancsot kaptuk, hogy uralkodjunk az élőlényeken. Mit jelent az, hogy uralkodni? Azt jelenti: törődni vele, hogy jól érezze magát, ne szenvedjen fölöslegesen, hogy meglegyen mindene. Uralkodni nem azt jelenti, hogy beszennyezem a vizét, elveszem az élőhelyét, hogy pusztítom, hogy milliószámra túlszaporítom, eltékozlom az életét, listára teszem, mivel kiirtom, egész fajokat irtok ki. Nem ez az uralkodás, hanem éppen az ellenkezője. Mint említettem, sok kimerült, beteg, agyonkínzott állatot mentettem be a lakásba az utcáról, s adtam nekik átmeneti otthont. Hihetetlen volt a hálájuk és a szeretetük. Pontosan tudták, mi történik velük, s ez mindig örömmel töltött el. Beszélgetett: L. DUSIK ÉVA Fotó: M. Nagy László KÉT ÓCEÁN KÖZÖTT (Utijegyzetek III.) Most hajnali négy óra van. A tegnap megint a várakozás és az utazás kettősségét hozta. Egy gyárban is voltam, meg egy — amerikai méretekhez hasonlítva — kisebb üzletközpontban. Ami azért nem is olyan kicsi, hiszen legalább két órát bolyongtam benne, ismerkedve az itteni árakkal, amelyekből az első összevetések alapján arra jövök rá, hogy semmit sem szabad összehasonlítani az otthoni dolgainkkal, így az egyes cikkek árát sem. Lassan kezdem megszokni, hogy itt minden mérték más; nem csak a távolságok, de az épületek, a terek, s — ahogy az imént leírtam — az árak is. Visszatérve még a tegnaphoz, azt is el kell mondanom, hogy egy igen hangulatos étteremben ebédeltem — ahogy itt mondják; löncsöltem — P.L. feleségével, aki reggel óta fuvarozott. Egyébként az ebéd állt um.: sárgarépaleves darált répából, ami jó ízű volt, de inkább csecsemők számára készített péphez hasonlított, s mellé valami csőtésztaféle, csirkehússal, ami szintén ízlett. Ebéd után egy rövid piaci szemlét tartottunk: az árak szerint az otthoni fizetésemből talán kétszer be is tudtam volna vásárolni. De ami árut kínáltak, az fantasztikusan előkészített, amolyan "szem-szájnak ingere". Mindezt pedig ismét egy őserdei kicsi házban írom, amelyben most egyedül lakom. Még külön telefonom is van, ami — vendéglátóim szerint — lehet, hogy már nem működik. Kipróbáltam. Működött. Ahogy a magas egek is: zuhog továbbra is az eső. Egye fene. Reggel indulunk Lake Hope-ba, ami hozzávetőlegesen 1330— 1400 kilométeres utazást jelent. Mint minden utazás — vagy továbbutazás — sokféle gonddal-bajjal jár. Pakolás, időegyeztetés, s valami, vagy valaki mindig hiányzik, vagy késik. így volt ez ma is, de azért a reggeli nyolcra tervezett indulást majdnem sikerült betartanunk. Két kocsival vágtunk neki a számomra ismeretlen távolságnak, ami időben vagy tizennégyórányi utazást jelent. Ahogy kikeveredünk a település kanyargós útvesztőjéből, s rátérünk az autópályára, eszembe jut Miroslav Holub amerikai útirajza, az Anjel na koleökách (Csapágyakon gördülő angyal), amely valamikor a hatvanas években jelent meg. Azt hiszem az egyik legérdekesebb Amerikáról szóló útirajz a Holubé, azazhogy nem is útirajz, inkább rövid prózaversek sora a költő amerikai élményeiről. Nos, ebben a lírai vallomásban írja M. Holub azt, amit most már magam is tapasztalok, hogy "Amerika az autópályák kétoldalán terül el." Az az autópálya, amelyen most haladunk, végig lankás erdők között "folyik", akár egy óriásfolyam, s az autók áradata a hullámzás ritmusa rajta. Fárasztó ez az úri-semmittevés. S ami hétköznapi gond számomra: nehezen barátkozom az itteni ételekkel, és az étkezési szokásokkal. Ami azonban mégis csak jó az egészben, az az, hogy szinte minden étel "diétás", s így nincs vele gondom. Csak minden íztelen. Hiányoznak az otthoni ízek, s főleg maga az otthon... Az amerikai "vidék", vagy legalábbis mindez, ami az autópálya két oldalán abból látható, egyáltalán nem hasonlít a mi megszokott településrendszerünkhöz. Amit mi falunak, kistelepülésnek ismerünk, itt elvétve ha akad. Magam nem is láttam igazi amerikai falut, ami az emberi jelenlétet mutatja, az az autópályáról leágazó utak mellett egy-egy farm, az erdők kiirtott térségébe ékelve. S ezek a farmok is úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Ami némi különbséget jelent, az a nagyságuk: van amelyik — gondolom tehetősebb, gazdagabb birtokos — nagyobb s tarkább épületegyüttesből áll, a másik szerényebb; ám a lakóházak mellett — ez a "mellett" lehet jó száz méter — álló gazdasági épületek szinte mind hasonlóan épültek: istállók, kifutók az állatok számára, s egy vagy két silótorony. A tág irtásokon tehenek legelnek, van ahol szántóföldi növénytermesztéssel is foglalkoznak; a kukorica haragoszöld lándzsa-sorai pörögnek el mellettünk, s a szürkére égett tarlók. Az egyik kisvárosban — a nevét persze hogy elfelejtettem — amikor megálltunk pihenni és ebédelni, a legnagyobb meglepetésemre az óriási parkoló szögletében "lovas" parkolóhelyet láttam, s ebben a parkolóban a homokfutó-féle előtt egy ló árválkodott. Döbbenetes volt ez az árvaság az ezernyi autó között. Később megtudtam, hogy ezen a környéken ámisok is élnek. Lovasfogattal közlekednek, otthon készült ruhát viselnek — száz évvel ezelőtti módon a mai Amerikában. És képesek megőrizni ezt a sajátosságukatmásságukat ebben a fantasztikus műszaki vívmányokkal teli országban. Azt mondják, nem ülnek autóba, nem használnak áramot, nem néznek televíziót, s nincs számítógépük sem. De vannak lovaik, szántanak velük s élik azt az életformát, amit ükapáik is éltek. De: ők a legmegbízhatóbb munkások. Ezt viszont több vállalkozó egybehangzóan állította. Félelmetes, szép, felemelő, ugyanakkor érthetetlenül korszerűtlen magatartás. Vagy mégsem? Ki tudna erre a kérdésre választ találni? Később, már ahogy az idő délutánba hajlott, három alkalommal láttam amerikai szarvasokat az irtásokon legelni; a mi szarvasunknál jóval kisebb, őzeinknél viszont testesebb állatok. Jó vadászat esne rájuk. (Érdekes, hogy az itteniek őzeknek nevezik ezeket az agancsárokat.) Több, mint 14 órás autózás után, szakadó esőben érkeztünk meg a Reménység Tavához. Itt Lake Hope-ban egyedül vagyok egy kényelmes faházikóban (zuhany, hűtőszekrény, tűzhely stb.). Jól aludtam, s reggel öt órakor ébredtem, s ez fontos. Egyébként kint változatlanul zuhog az eső, s fülledt, trópusi párák gomolyognak az óriási fák között... GÁL SÁNDOR 13
