A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
HCTLATOGATOBM ÍRÓK MÁS SZEREPBEN — Mikola Anikó Bizonyára sok olvasó fejében megfordult már az a kérdés, hogy vajon az íróembereknek, amikor éppenséggel nem az irodalommal foglalkoznak, mi töltheti ki kevés szabadidejük egy részét? Szinte minden irodalmár fanatikus is egy kicsit — s ha az irodalom nem lenne maga a teljes élet, pontosabban annak mesteri lenyomata —, akár azt is mondhatnánk, hogy ez az az embertípus, amely egész lényét, egész emberi mivoltát egyetlen dolog szolgálatába állítja. Más nem érdekli. Ám azért — mint az alábbiakból is kiderül — vannak az életnek olyan szférái, amelyek valamilyen oknál fogva az írónak is rendkívül fontosak, s bár toliforgatóként bizonyára "profitál" belőlük, mégsem az irodalom, az írás miatt lényegesek. Lapunk hasábjain vallatóra fogunk néhány szlovákiai magyar írót, költőt. Köztük elsőként MIKOLA ANIKÓT, akinek nyáron jelent meg egy szép kiállítású verseskönyve. Akik olvasták a benne található verseket, vagy ismerik Mikola Anikó korábban megjelent köteteit, költészetét, tudják, hogy mítoszteremtő alkat, s hogy a természet, mint téma rendkívül fontos szerepet tölt be költészetében. A versekből egyértelműen kiderül, szereti a természetet, az állatokat. Ám kevesen tudják róla azt, mennyire vonzódik például a kutyákhoz, s hogy mennyire komolyan foglalkozik az állatvédelemmel. — Alapító tagja vagyok a pozsonyi Állatvédő Egyesületnek. Amint alkalmunk nyílott rá, 1989 őszén megalapítottuk néhány lelkes taggal ezt a kis egyesületet. Föltettük magunkban, hogy addig nem nyugszunk, amíg egy állatmenhelyet nem sikerül létesítenünk, hiszen rettenetes a helyzet. Annyira elszaporodtak az utcára kidobott állatok — főleg Pozsonyban —, hogy úgy éreztük, tarhatatlan ez az állapot. — Elsősorban a kutyák és a macskák... — Igen, bár a macska még valahogy megél pincékben, háztetőkön, udvarokon, de a kutyával más a helyzet. Városon nagyon kiszolgáltatott, védtelen. Egyszerűen elpusztul, ha nem törődnek vele. Télen megfagy, véresre marja a lábát a letaposott jeges, sózott hó, nyáron megveszik a szomjúságtól. A kutya az emberhez kötődik, társa, akiről gondoskodni kell. Sajnos sokan egyszerűen kidobják a megunt állatot, kiteszik az utcára, elviszik jó messzire, hogy ne találjon haza. Ezek az állatok aztán nemcsak testileg, de — bármily furcsán hangzik — lelkileg is beteggé lesznek. Be kell őket hozni, megfüröszteni, bolhátlanítani, orvosnál megvizsgáltatni, ha kell beoltatni, gyógyítani, s közben keresni kell a gazdát. Ha a gazdát nem találjuk meg, akkor az állatot el kell valahol helyezni olyan embernél, aki vállalná a további gondozását. Egyre nehezebb ez a munka, mert állatvédők kevesen vagyunk, viszont kidobott állat nagyon sok volt és van. — Az emberben felmerül a kérdés, hogy állatmenhely híján hol tudtátok ezeket az állatokat elhelyezni? Tudom azt, hogy ismerőseid téged néha meg is mosolyogtak, mondván, "nohát, ez az Anikó megint egy újabb kutyát szedett fel, egy rakás kutya van otthon náluk a lakásban". Erre nyilván addig volt szükség, amíg el nem helyezted őket megfelelő gazdinál, de ezt évekig azért mégsem lehet csinálni. — Nem lehet bizony évekig csinálni. Most, hogy beteg vagyok és hosszabb ideje itthon tartózkodom, sajnos nem tudom ezt vállalni, így egy kicsit kikerültem az állatvédők közül, s így gondolom az ő helyzetük is nehezebb, hiszen nagyon kevesen, vagy kéttucatnyian vannak. Mást azonban ők sem tudnak tenni, mit hazavinni, s otthon tartánj, amíg gazdát nem találnak neki. Ötödik éve próbáljuk az állatmenhelyet létrehozni, máig sem sikerült, bár talán van némi remény, hogy egy éven belül sikerülni fog. Addig azonban nagyon sok állat fog még szenvedni és elpusztulni az utcán, főleg télen. Mint említettem, sokan egyszerűen az utcára teszik a megunt kutyát, de vannak olyanok is, akik nem vigyáznak rájuk kellőképpen, nem pórázon sétáltatják őket. Az állat megijed valamitől, hirtelen megugrik, vagy elfut egy szag után és egyszerűen nem talál haza. A város ugyanis nem természet, ahol a saját szagán, csapásán visszatalálhat. — Hány kutyát mentettél meg az utcáról? Hánynak adtál átmenetileg otthont? — Körülbelül 25—26 kutya volt nálam, de nem egyszerre, természetesen, hiszen az képtelenség lett volna. Hímet nősténnyel nem tudtam befogadni, két hím verekedik, két nőstény szintén. Ha befogadtam egy hímet, mellé jöhetett esetleg egy kölyök, vagy kettő. Három kutya volt a legtöbb, amelyet egyszerre fogadtam be, de nagyon nehéz volt tőlük munkába járnom, hiszen az egyiket az egyik szobába kellett becsuknom, a másikat a másikba. Ha együtt lettek volna, verekedtek volna, ha külön voltak, sírt egyik a másik után, kaparták az ajtót, rágták a szőnyeget, ették a bútort, szóval rettentő nehéz volt. Szerencsére a férjem nagyon türelmes és állatszerető, tehát elviselte. — Menhely híján végülis hová tudtad ezeket az állatokat elhelyezni? Feltételezem azt, hogy nem könnyű, különösen városon nem. Falun talán könnyebb, hiszen az embereknek más még mindig a kapcsolata az állatokkal, mint városon és mindig akad valaki, aki befogad egy gazdáját vesztett kutyát. — Menhely híján nem volt más lehetőség, mint hirdetéseket feladni, falragaszokon gazdát keresni... ígérni, hogy ajándékba adjuk a kutyát, amely orvosilag ellenőrzött, tiszta és egészséges. Azt mondanom sem kell, hogy a kóbor állat orvosi ellenőrzését, kezelését és egyebeket természetesen anyagilag az állatvédő vállalja. Ezt senki nem fizeti meg, de ha már állatvédő — ez a dolga. Valóban nehéz elhelyezni a kutyákat. Falun általában nagyobb szerencsével járunk. S ami nagyon fontos: miután elhelyeztük az állatot, többször utánanéztünk, hogy milyen a sorsa, nehogy esetleg a mi közvetítésünkkel még rosszabbra forduljon. Nagyon szomorú vagyok, amikor hallom, olvasom a rengeteg kínálatot. Nagyon sokan abból élnek, hogy szaporítják és árulják a kutyákat, s nem néznek utána, hová kerülnek. Rengeteg riasztó, visszataszító példát tudnék felsorolni, mi minden történik ezekkel az ártatlan állatokkal. — Nagyon sok esetben az emberekben van a hiba. Magyarországon nemrégen történt egy eset. Pitbull-terrierrek széttéptek egy asszonyt. Ebből is az világlik ki, sokan vállalnak 12
