A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
HÉTELŐ MULT JÓSKA — az üzletember Az 1930-as években, ahogy eszemet tudom, szekerező oláh cigányok járták Hont megye országútjait. Be-be tértek a falvakba, majd elszekereztek tovább... Hogy ez a Hont-béli tartózkodásuk már korábban kezdődött, bizonyítják azok a tények, hogy amikor 1940-ben jött olyan rendelet, hogy le kellett telepedniük, Ipolyság környékén telepedtek le. Egy népes család volt a legismertebb. Az édesapa, aki egy nagyobb közösség vajdája volt, és gyermekeik a családjaikkal. A vajda valamikor a XIX. század utolsó évtizedeiben Alsószemeréden született — amikor éppen arra szekereztek — ott keresztelték meg és írták be az anyakönyvbe. Hasonlóan fiai: Gyuri, Ignác, András és Hajnal. Őket is itt anyakönyvezték. Tehát ók mindannyian itt telepedtek le családjaikkal. S immáron, jó fél évszázada itt is élnek. Kivételt képezett a vajda legidősebb fia, aki Tesmagon született. Ót ennek a községnek kellett befogadni népes családjával. Közismert nevén Fúrós Jóskának hívták. így ismerte őt mindenki Ipolyságon és környékén. Igaz, Kovács József volt a böcsületes neve, de így nemigen ismertek volna rá, ha valaki felőle érdeklődik. Ugyanis, fúrókészítő "kisiparos" volt a szó legszorosabb értelmében. Vagyis, mint iparos valóban kitűnő fúrókat készített. S hogy kisiparos pedig úgy, hogy nem volt műhelye, sem segéddel, sem inassal. A fúrók mellett persze cigányszögeket és ácskapcsokat is készített. Mindenfajta áruját tehát szívesen vásárolták, akik házat építettek, vagy javítottak. Az ácsok a tetőkészítésnél cigánykovács által készített ácskapcsokat és nagy cigányszögeket használtak. Ez még az első világháború utáni időkben is így volt. Nem vaskereskedőnél vásároltak. Fúrók pedig ugyancsak kellettek a házépítéseknél, de sokféle apróbb munkáknál is bármikor a ház körül... Tesmagon kis vályogviskót építettek, amelyhez a vályogot maguk verték (készítették), faanyag pedig találtatott a közeli erdőkben. Innen a falu széli viskóból rándultak ki gyakran a környező falvak irányába. Egy lóval vontatott, ponyvával és rongydarabokkal fedett szekéren ott ült a család: a feleség a Mári és a purdék, azaz a gyerekek. Volt belőlük bőven. A Jancsi, a János, a Gyula, a Tibi — és a kisebbek... Letáboroztak egy-egy faluszélen, olykor a patak mellett. Gyorsan felállították a Műhelyt! Két nagyobb kő között Mári már rakta a tüzet, széjelszortérozta a szerszámokat. Jóska ezalatt a 3 faluban összegyűjtött néhány ^ megkopott reszelőt. Aztán a > "tábori kovácsműhelyben" ej szép és jó fúrókat készített. “Mondom, Jóskát mindenki ismerte a környéken, s ő is 5 ismerte a falvak lakóit. Tudta, J ki tud a falusi emberek közül famunkákat végezni, ki épít w házat — vagyis, kinek is van 3 a legsürgősebben szüksége — az ő portékájára... Árusítás 2 közben mindég dicsérta az $ árut. Mindenkinek elmondta: 3 — Gazduram, ezt vegye > meg, az kitiné munka, én § készítettem, én a Jóska! z Az öt kísérő gyerekek erre mindig rávágták: — Én a Jancsi! — Én a Tibi! — sorba. Egyszóval, az áru a falukban szinte mindig elfogyott. Más volt a helyzet Ipolyságon, ahol városhosszat is árult olykor, mert nem mindenki, akit megszólított, volt vevő a fúrókra. Kínálni, dicsérni csak kellett a fúrókat, — s nem tudhatta ki az iparos, vagy olyan, aki a fúrókkal tud bánni, tehát dolgozik velük. Mondjuk, egy kalaposnak, vagy hivatalnoknak hiába kínálta fúróit — nem vásároltak azok. így aztán sok minden megesett Jóskával és a vásárlókkal a hosszú évtizedek során. Ezekből mesélünk most hiteles történeteket. Egyszer, úgy az 1955-1960 közötti években történt, hogy Ipolyságon a városban járt-kelt, kínálgatta, árulta volna a fúrókat fűnek-fának, de valahogy nem ment az üzlet. Nem jó napot fogott ki éppen. Pedig egy két pohár borocskát már igen megivott volna. Szomjazott és nem volt rá pénze! Mit tegyen? — törte a fejét. Kisütötte hát, s felment a Vármegyeházára. Itt székelt 1960-ig a járási nemzeti bizottság. Egyenesen Szebellai Jánoshoz, a járási elnökhöz ment be. Ahogyan már elmondottuk, hogy őt mindenki ismerte, s ő is mindenkit, így ismerősként itt is felkínálta a fúrókat: — Élnek úr, vegyen mán egyet, olcsón adom! (Az ő fajtájuk az ö-betűt nem tudta kimondani, így helyette mindég e-betűt mondtak. Máskülönben tisztán beszéltek magyarul.) — De Jóska, nekem fúróra nincsen szükségem. Mit fúrjak vele, talán az íróasztalomat? Még egy ideig vitáztak. Jóska dicsérte a portékát, az elnöknek mégsem volt szándéka venni. így az üzlet valahogy csak nem jött létre. Végre Jóska megtalálta az üzletet nyitó ajtó kulcsát, s bejelentette: — Hát tuggya mit, élnék úr! Én egyet odaadok magának ajándékba. Az ajándékot mán csak elfog ággyá? Szebellai kénytelen volt elfogadni. Az ajándékot nem illő visszautasítani. De, hogy valamivel ő is viszonozza, megkérdezte tisztességből: — Jóska! — hát akkor én is megajándékozlak téged valamivel. Mit adjak viszontajándékba? Jóska pedig kivágta a rezet: — Élig lesz instálom, huszonet korona is! Az elnök pedig kénytelen volt fizetni. S így Jóska is kapott egy kis borocskára való "viszontajándékot". Mosolyogva a bajusza alatt, vígan baktatott ki a vármegyeházáról... A másik eset is valamikor ezekben az években történt. Itt azonban én voltam a vevő, s persze Jóska az eladó. Nem voltam otthon, amikor keresett. Ugyanis, hozzám mindig betért, ha erre vezetett útja. Tudta, hogy megkínálom egy-két pohár borocskával. Már csak a régi ismeretségünkre való tekintettel is. így kihasználta az alkalmat és azt mondta a nejemnek, hogy nála két darab fúrót rendeltem. A nejem így átvette és kifizette a fúrók árát. Persze, az áldomás is velejárója volt az üzletnek. A fúró egy háznál bármikor jól jön. Kéznél lesz, ha szükség lesz rá, s ahogy mondani szokták: "nem kér kenyeret". Amikor hazajöttem, mindjárt kipróbáltam a fúrókat. Beletúrtam egy vastag akácfarönkbe. Az első finoman fúrta a fát. A másik azonban kicsavarodott a kemény fában. Később találkoztunk, Ipolyságon. Mondom Jóskának: — Te Jóska! — én a fúrókat nem is rendeltem, meg hát az egyik rossz minőségű volt, kicsavarodott a fában. Ö erre is gyorsan megtalálta a bölcs választ: — Hát tudod, Laci úr! (így hívott engem) — ha mind jó lenne, akkor jevére mit csinálnánk? Jevére is élnyi kell, majd vészé egy újat! Hát nem volt igaza? Milyen jó és előrelátó üzletember volt! El tudta adni is, nemcsak elkészíteni az árut! A jobbik fúró még most is megvan. Múzeumi tárgyként őrzöm, szegény Jóska emlékére... Ő pedig már régen az égi mezők országútjain bandukol lovával és a szekerével. Vele van Mári is, a felesége a kis bőrfújtatóval. Kalapálja és árulja a fúrókat. Ki tudja, akadnak-e ott is vevők a fúrókra?... Egyet sajnálok, hogy sok évtizedes ismeretségünk ideje alatt, mért is nem fényképeztem le őt fúrókészítés közben? Akkor nemcsak a fúró, az ő emléke, de fényképe is megmaradt volna, sok-sok évtized múltával is... TIPARY LÁSZLÓ 10
