A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-20 / 3. szám
INTERJÚHÉT MINDENT SZERETEK KIPRÓBÁLNI Beszélgetés KOPÓCS TIBOR festőművésszel — Ha azt mondanám, hogy Kopócs Tibor kalandos természetű ember, belemenne? — Bele bizony. Kevesen fedezték föl a kalandozásra való hajlamomat, de én játékosnak tartom magamat, mert sok mindent szeretek kipróbálni. Emlékszem, a főiskola befejezése után, a A komáromi "T" Bástya Galéria december folyamán nagyszabású kiállítást rendezett Kopócs Tibor tűzzománc alkotásaiból. Interjúnkat ebből az alkalomból készítettük a művészszel. FOTÓ: MISKÓ ILDIKÓ '60-as években, mikor az Új Szó még kedvelte a rajzaimat, rajzoltam oda egy karikatúrát. Persze karikatúrát szóban elmondani facér dolog, mégis megpróbálom. Azt ábrázolta, hogy reggel kelek fel az ágyból, és húzom föl a zoknimat, amivel azt akartam mondani, hogy minden egyes reggel ilyen sematikusan kezdődik — bár az ember sok mindent szeretne kipróbálni. A lehetőségek, sajnos, belefulladnak a sztereotípiákba. Visszatérve a kérdéshez, valóban olyan természetű vagyok, hogy szeretek mindent kipróbálni. Óriási kíváncsiság van bennem az egész élet iránt. Ennélfogva szeretek váltani, és lehetőségeimen belül igénylem is a változást. A szocialista érában az volt a munkáimmal szembeni kifogás, hogy nincs bennük egységes stílus. Mert akkor az volt divatban, hogy az ember kitaposott magának egy, utat, s ha letért róla, megvádolták. Én ezt sohase szíveltem, ezért voltam akkor is egy kicsit fekete bárány. A kalandozási hajlam eredménye az is, hogy a zománc titkait is megpróbáltam megismerni. — Grafikákat, illusztrációkat készít, könyveket tervez, a színházcsinálásba is belekóstolt. A játékosság és a sokrétűség benne van a művészetében. Mások sokat utaznak, nagy kalandokra van szükségük. Ön főleg az olvasmányain keresztül kalandozik, a képzeleteben utazik. — így igaz. Ezen túlmenően egy kicsit meditáló, töprengő típusnak is tartom magam. Nem nagyon szeretek utazni. Ha valahol idegenben kell lennem, már a harmadik napon unom magam. Annál többet utazom belül, a világ értékei között kótyászva. Könyveket olvasok és meditálok. Olvasmányélményeim nagyon plasztikusan jelennek meg előttem. Bele tudom magam képzelni a görög civilizációba, de az egyiptomiba is, bármelyik korba, amelyikről elég ismeretem van — s abban a korban nagyon jól el tudom magam helyezni —, legalábbis úgy érzem. Ezek a kalandozások sok felfedezósi lehetőséget adnak, és ki is próbálom azokat. A kíváncsiságom kivetítődési része az, hogy mindent megpróbálok megjeleníteni. Persze a dolgokat nem abban a képzőművészeti formában jelenítem meg, ami abban a korban divatos volt — akár a barokk, akár a gótikus korszakról van szó —, hanem a kor gondolati világát, motívumát adom vissza. Ezért tűnik úgy, hogy sokrétű az, amivel foglalkozom. — Hogyan érkezett el a zománchoz? — 1986-ban meghívtak a barátaim Lengyelországba festeni. Az egyik lengyel festő azt mondta, adjam át üdvözletét Bokros László festőnek, és megadta a címét. Nekem Bokros Lászlót meg kellett keresnem. Ö akkor Szolnokon lakott, írtam neki levelet, s barátság alakult ki köztünk. Meghívott Szolnokra kiállítani. El is mentem, egy grafikai kollekciómat vittem magammal, s amikor Bokros meglátta a rajzaimat, azt mondta: "Öregem, téged az Isten is zománcozónak teremtett." Addig én a zománcról semmit sem tudtam. Beajánlott a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepre, a következő évben meg is kaptam a meghívót — 1988-ban mentem először zománcot nézni. Aztán annyira megfogott a zománc, hogy a mai napig is a legnagyobb szerelmem. Kimeríthetetlennek tartom a technikáját meg a technológiáját. — Azért, mert annyira sokrétű? — Valóban. Maga az anyag olyan, mint egy csoda — olyan titokzatos. Ezt részletesen leírni nem lehet. A vörösrézre ráviszek egy anyagot, történetesen a zománckeveréket, és ez a kettő a tűz hevületében — 820—840 fokon — olyan minőséggé ég, amely az emberben vágyakat, érzelmi, izgalmi állapotokat ébreszt, tehát működésbe hozza, elindítja az ember képzelőerejét. Azt a fajta izgalmi állapotot váltja ki, mint amikor egy kutató felfedez valamit, és okvetlenül a végére akar járni, mert mindig egy újabb szituáció születik, egy újabb elképzelés, egy újabb eredmény, és ez újabb kíváncsiságot vált ki az emberből. A zománc kimeríthetetlen csoda. Húsz éve működik Kecskeméten az alkotótelep, és még mindig csak a próbálkozásoknál tartanak, a húsz év is kevés volt ahhoz, hogy összegzést lehessen csinálni. — Az utóbbi években tehát Ön is főleg zománctechnikával dolgozik. — Az utóbbi öt-hat évben tényleg főként a zománccal foglalkoztam. Hanyagoltam a grafikát, a festészetet — a legszükségesebbeket végeztem csak el, pl. illusztrációkat készítettem, mert kötött a szerződés. Most olyan dolog van kilátásban, hogy egy magániskolában zománctechnikát oktathatunk. Ez a Gútai Magyar Tanítási Nyelvű Középfokú Szakmunkásképző Magániskola. — Rátérhetünk tehát a civil életben tett kalandozásaira. Az említett iskolában Ön igazgatóként működik. Mik voltak ennek az előzményei? — Valóban, ez is a jó értelemben vett szellemi kalandozás egyik állomása. Soha nem akartam olyan funkciót vállalni, amely helyhez köt. A színházból is akkor menekültem el, amikor már funkciók halmazát ruházták rám ('85- ben). '94. szeptember 30-ig "szabadúsztam". Október elsejével nevezett ki az iskola tulajdonosa, alapítója, Szokol Dezső mérnök igazgatóvá. Hosszú ideig kapálóztam ellene, mert eddig úgy tudtam, hogy nem vagyok alkalmas olyasmire, ami helyhez köt, ahol paragrafusokat, törvényeket kell ismerni, sót szervezni is kell. Végül is azért vállaltam, mert ez az iskolaalapító ember olyan hévvel, megszállottsággal vezeti az iskolát, hogy minden tiszteletet megérdemel, mert manapság magániskolát fölvállalni, irányítani, több gyereknek lehetőséget adni, hogy komoly szakmát tanuljon, nem kis vállalkozás. És itt találkozott Szokol Dezső megszállottsága az én megszállottságommal — egy ügy érdekében föladni minden mást, ennek szentelni valamennyi energiámat. Nem nagyképűség kijelenteni, hogy egy nemzetközösségnek csinálja az ember. Megpróbáljuk ezt az iskolát úgy fölhozni, ha lehet, hogy minta értékű legyen, és a szakmatanuláson belül komoly értékeket adni a gyerekeknek. Ami engem különösen vonzott, az az, hogy jövőre belefogunk a zománcoktatásba. Kidolgoztuk a tanmenetet, a minisztériumtól is megkaptuk az engedélyt. A zománc szakkal párhuzamosan művészkovács tanszakot is indítunk. — Milyen szakmákat oktatnak jelenleg az iskolában? — Autószerelő, pincér, szakács, pék, fodrász, varrónő, elárusító és kozmetikus szakmát oktatunk. De tervünkben van az iparművészeti ágak bővítése — fölvállalnánk a tipográfia oktatását is. Olyan irányt szeretnénk venni a magyar nyelvű oktatásban, amely ezen a vidéken még szokatlan. — Megintcsak kalandozáson kapom. Ebben is szerencsét kell próbálnia... — Megvan az az előnyöm, hogy az eperjesi Šafárik Egyetem Bölcsészkarán pedagógiai képzést is kaptam. Taníthatok, amit idáig nem tettem. Előjönnek azok a módszertani ismeretek, amelyekből annak idején vizsgáznom kellett. — Élvezi a tanítást? — Élvezem. Azok a gyerekek, akiket rajzra oktatok, nem éppen rajztehetségek, de nagyon érdekes megtalálni hozzájuk a módszert. Ha az ember megtalálja a kulcsot, eredményeket tud elérni. És ez nekem is meg a gyerekeknek is sikerélmény. S olyan szellemi kaland, mely ösztönöz es kielégít. Visszahat a magam munkájára is. — Például hogyan? — Meglepett például, hogy jelentkezett 6
