A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-28 / 17. szám
WEÖRÖS SÁNDOR A holdaskönyvből Révész lánya, citerád engem hí a vizen át, Várj, jövök, csak felhúzom rigófészek-papucsom. Este a tó megárad, festek rája faágat: szállj rá, fáradt madárka, mátkapár, dűlj alája. Ej, ha tudnád, hol voltam! Lúd-lányokkal mosdottam. Ne félj tőlem: ingemre gágogás van hímezve. Ne kérdd, hajam miért kócos, ríva jöttem ajtódhoz: űztek, majdhogy elértek zápor-lábú legények. Fadob, fadob, fogj tigrist, nádsíp, nádsíp, szelídítsd, pászxorlányka legeltesd, juhaid közt terelgesd. Holdra bámulj, vakablak, Visszhang, dalolj magadnak. Mécs kanócért fuss körbe. Tükör, nézz a tükörbe. Csőröm vas és toliam van, én vagyok a szélkakas. Horpadt égi bádogon rőt rozsda a lábnyomom. Hó esik a szívemben, jégcsap mellett melegszem, ledobom a ruhámat, pőrén futok utánad. Tallér voltam egykoron, elherdáltak egy toron. Most mint özvegy sír értem aranyfátylas csengeségem, Elúnta a harangját, megszökött a harangláb. Most a harang égen lóg, lábát űzik a kopók. JÁTÉK ELEFÁNT HUNYÓ Mesebeli erdőben mesebeli fa, rajta mesebeli tíz állat. Ám akinek nagyon jó a szeme, megtalálja a tizenegyediket is, az olvasó elől elbújt iciripiciri elefántot. Nos, néked sikerült? Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy Kopasz. A kerek világon nem akadt furcsább hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt. Úgy festett, mintha mindennap újra borotválkozott volna. Csakhogy ez nem volt mindig így. Valamikor hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak. — Mennyi gyönyörűséges fa! — mondták. — Mennyi gyönyörűséges madár! A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést, tetszett is neki, nem is — de nem szólt. Egyszer az oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsajukat ott merítették meg. — Csuda víz ez! — mondták. — Csuda víz! És vitték a hetedik határba. Mészöly Miklós A HEGY MEG AZ ÁRNYÉKA A hegynek ez már sehogy se tetszett. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk? S már pukkadt a haragtól, ha valaki odament, s azon álmélkodott, hogy ez milyen Szép, az milyen szép — s róla meg csak ennyit: — Huj de magas! Huj de meredek! — No, várjatok csak! — morgott! — Majd láttok ti még engem! És szólt a szélnek, hogy minden fát, minden bokrot borotváljon le róla. A szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a hegyet csupálta. Elöl, hátul, fönt, lent — ahol érte. A fákat tövestül, a madarakat fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette, ami locspocs víz maradt benne, azt a Nap szárította föl. A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett. Most aztán — gondolta — senki más, csak ő! S várta izgatottan, ki hogyan bókol neki. De hát várhatta; se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle. Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövében, hálásan az sóhajtott föl: — Be jó ez a kis árnyék! És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben. Bezzeg Nagy Kopasznak se kellett több. Hogyan? Most meg az árnyékot dicsérik? S rettentő dühösen ismét a szélhez fordult: — Hallod-e, te szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle! A szél furcsállta kicsit a dolgot — de azért nekigyürkőzött. Végre is az a tiszte, hogy fújjon. S fújt, fújt, olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek; aztán negyede; aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből, akkora, mint egy fűben heverő szamár. Éppen csak két füle nem volt. 19
