A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-28 / 17. szám
mr Prága operaházai A száztornyú Prága "három" operaháza valójában két együttes székhelye. Az elmúlt rendszerben a Národní divadlo égisze alatt a prózai és operatársulat három épületben működött, bár az utóbbi években valamelyik épületet állandó jelleggel rekonstruálták. A három épület közül az élen a Moldva-parti épület, a tulajdonképpeni Nemzeti Színház állt, melyet a csehek a "Zlatá kaplnka", azaz az "Arany kápolna" díszítő jelzővel illetnek. Hozzá tartozott a Smetana Színház és a Tyl Színház is. Ez a háromtagú komplexum mintegy öt éve felbomlott, s úgy alakult át, hogy a Moldva-parti palota és a hajdani Tyl Színház egy igazgatás alatt maradt, s repertoárjuk gerincét a prózai részleg képezi, miközben az anyaépületben főleg a cseh zene klasszikusai szólalnak meg, a másik épületben pedig kizárólag Mozart művei kerülnek előadásra. Tudni kell, hogy az Ovocní trh sarkán a Károly Egyetem tőszomszédságában álló épületet 1783-ban Nostic-Reinecke őrgróf építtette, s ebben az épületben hangzott fel először 1787-ben a szerző, Mozart vezényletével az "operák operája", a Don Giovanni. A komplexum harmadik ága, a hajdani Smetana Színház önállósult és Státní opera Praha névvel 1992 áprilisában kezdte meg működését. A neoreneszánsz stílusú épületet az 1880-as évek végén a Monarchia híres színházépítő cége, a Fellner és Helmer cég kivitelezte, a prágai németek részére. Itt a német opera csillaga A Rendek Színházának nézőtere — a kor jeles karmester- és énekesegyénisége mind fellépett — 1938-ig tündökölt. Negyvenöt után a színház a "Május 5" nevet kapta, melyet rövidesen — mikor a Nemzeti Színházhoz került — a Smetana név váltott fel. Repertoárján, némi kivétellel, főleg zenés művek szerepeltek, s így Prága igazi operaháza mindig is ez az épület volt. Amikor 1967-ben kezdetét vette a metró építése, az épület falainak stabilitása megingott, hasonlóképpen, mint a budapesti Nemzeti Színházé, ezért az épületet teljes hét évre lezárták. Míg Pesten a megingott patinás épületet rögvest a levegőbe röpítették, addig Prágában higgadtan kivárták a talaj megülepedését, az épületet betoninjekciókkal mentették meg és renoválták. Az önállósult operaház teljes mértékben átvette a világ jelentős színpadain uralkodó elvet: a műveket kizárólag eredeti nyelven szólaltatja meg. Társulata kimondottan nemzetközi, melyet az egyes szerepekre szerződtetett énekesek mellett vendégrendezők és karmesterek egészítenek ki. Jómagam ezzel az alapjában megújított együttessel most találkoztam először, három produkciójukat sikerült megtekintenem. A véletlen úgy hozta, hogy az operairodalom legnépszerűbb műveit — Aida, Trubadúr, Carmen — "fogtam ki", bár jó lett volna dramaturgiájuk inspirativ, maibb képviselőivel is találkoznom. A három előadást tanulmányban illenék elemezni, de summázva csak pár érdekesebb momentumra térek ki. Az Aida és a Carmen a tavalyi évad termése, míg a Trubadúr már több évadot megélt produkció. Még ha némi kifogásokkal is, a megszokottól eltérő vizuális megoldásaival a legkomplexebb hatást az Aida tette rám. A szuggesztív színpadképet — pár tipikus agyagfigurájával, nonfiguratív háttérkompozícióival és ötletes fényhatásaival — egyiptomi művész, Hafiz Abdel Farghali tervezte, a vele egybevágó, egyéniséget domborító jelmezek a hazai Josef Jelinek ízlését dicsérik. Az énekesek szinte kivétel nélkül színvonalas teljesítményt nyújtottak. A karmestertől, Niksa Barezzától finomabb részletmegoldásokat vártam. A Carmen díszletei és jelmezei nemigen maradtak meg emlékezetemben, de a négy főszereplő — Escamillót a szegedi Réti Csaba keltette életre — igen jó benyomást tett rám. Míg Niksa Barezza az Aidának sodró lendületet adott, addig Martin Turnovský — főleg az utolsó két felvonásban — a pompásan sikerült Kártya-áriától kezdve (Yvona Škvárová énekelte) izzást és drámai feszültséget biztosított az előadásnak. A Trubadúr szürke és göröngyösen egyenetlen volt, a zenekar pedig bosszantóan felületesen játszott. Csupán két énekes jelentett kivételt. Az eszelős vén cigányasszony szólamát a végig kiegyenlítetten éneklő és impozáns hanganyaggal rendelkező Adriana Hlavsová szólaltatta meg. Manricót, a "fiát" pedig pompás hangbeli diszpozícióban és nagyvonalú szuverenitással Bándi János énekelte. Nostic-Reinecke őrgróf egykori színháza visszakapta háború előtti nevét, s újra a Rendek Színháza címet viseli. Hosszantartó restaurációs munkálatok után negyedik évadja működik ismét ez a türkizzöld-elefántcsont árnyalatokban pompázó, egyéni atmoszférát árasztó kis ékszerdoboz. Itt egy roppant érdekes előadást láttam, mégpedig Carl Maria von Weber — aki különben 1813 és 1816 között a színház igazgatója is volt — A bűvös vadász című romantikus operáját. A mű előadói, Graz Zeneakadémiájának növendékei, ötletdús rendezésben és nagyon jó színvonalon tolmácsolták a nálunk több évtizede némaságra ítélt művet. Kiemelkedett közülük Agata megszemélyesítőjének a teljesítménye. Könnyű volt megjegyezni a nevét — Szabóki Tündének hívják. Varga József RÁD í Cinkota Mihály, a klímaszakértő színművész Egy magyar színművész 1946-ban hirtelen távozni kényszerült Magyarországról, s mivel a realitások talaján áll, elsősorban a megélhetésre gondol: klímaszakértő lesz. Ez azt jelenti, hogy légkondicionáló berendezéseket szerel az amerikai lakásokba, méghozzá olyan tökéllyel, hogy a legelőkelőbb családok lesznek a megrendelői. A "léghűtésről" könyvet is ír, amely a világ csaknem valamennyi államának a könyvtáraiban megtalálható. Egyszer egy Horowitz nevű családnál tesz eleget a megrendelésnek. Míg ő az egyik szobában a légkondicionáló berendezést szereli, a másik szobában megszólal a zongora — a szerelőnek elakad a lélegzete. A személyzet egyik tagjától meglepetten kérdezi: "Ez a Horowitz az a Horowitz?" "Igen, az!" — hangzik a válasz. A "kliens" bizony nem volt más, mint a világhírű zongoraművész, Vladimir Horowitz! De Rockefeller, Nixon és Jacquelin Kennedy házába is Cinkota szerelte be a légkondicionáló berendezést... A Kossuth Rádió április 9-i "Névjegy" című műsorában hallhattuk ezeket a dolgokat — magától Cinkota Mihálytól, aki kilencvenéves édesanyja kérésére nemrégiben átvette színészdiplomáját, amely negyvennyolc esztendeig várt gazdájára a budapesti Színművészeti Főiskolán. Cinkota Mihálynak ugyanis 1946-ban nagyon gyorsan kellett távoznia Magyarországról. Két főbenjáró "bűnt” is elkövetett: nem óhajtott diákvezér lenni, ráadásul meglátogatta a börtönben volt tanárát, a színészkirály Kiss Ferencet, aki akkor háborús bűnösként éppen nyolcévii börtönbüntetését töltötte! Cinkota még ugyanabban az évben megalakította társaival a müncheni magyar színházat, majd Amerikába ment, ahol kezdetben gyári munkásként dolgozott. Amikor a Szabad Európa Rádió Magyar Adásának színészekre volt szüksége, egy isten háta mögötti amerikai kisvárosban is rátaláltak: szavaiból azt sejthetjük, hogy a CIA segítségével. Sokat rádiózott: az ő tolmácsolásában hallhatták a magyar rádióhallgatók annak idején a katolikus miséket — magyar nyelven! Ehhez akkoriban még pápai engedély kellett. Persze református istentiszteleteket is kellett tartania, hiszen Amerikában az egyházak és a színészek tartották meg magyaroknak a magyarokat. A művész aztán ráébredt, hogy a New York-i "SZER" nem a "szabad Európának" a rádiója, s főként nem a "szabad Magyarországé"... Igaz, ő "csak" irodalmi műsorokban szerepelt. Dr. Varga László vezetésével egyik megalapítója lett a New York-i Magyar Színháznak. A Bánk bán és Az ember tragédiája is szerepelt repertoárjukon... Amerika-szerte föllép: ha teheti, minden meghívásnak eleget tesz. Ott van valamennyi magyar rendezvényen, ünnepen, és a pódiumon a közönség soraiból felhangzó kérésekre is azonnal reagál, azaz "megrendelésre" is szaval. Cinkota Mihály egyébként nemcsak színészként és klímaszakértőként, hanem apaként is sikeresnek mondható: nagyobbik fia például — aki most 42 éves — Reagan elnöksége alatt az USA Kereskedelmi Minisztériumának államtitkára volt, s jelenleg a Georgetown-i Egyetem közgazdászprofesszora. Eddig 28 könyvet irt. Az USA legnevesebb egyetemein az ő tankönyveiből oktatják a közgazdaságtudományt. Clevelandben az utóbbi 35 esztendőben évente megrendezik a magyarok világkongresszusát. Egy ilyen összejövetelen találkozott Cinkota egy asszonnyal, aki sámánnak mondta magát. A sámánasszony dob- és tánckíséretével adta aztán elő Sinka István Anyám balladát táncol című versét, amelyből a Névjegy keretében is ízelítőt kaptunk. Az előadás igazi élmény volt. (melaj) 18
