A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-04-28 / 17. szám

HETEGTAJAK

TOLDI MIKLÓS SZOMORÚSÁGA

Ásott. Amint roppant kezeiben az ásó elbúsult gyorsulással mart a földbe s a nagy fekete hullámok fordultak kifelé a nehéz vas haragjától: mindinkább átizzította a munka mámora. Részegedtek az izmai, izmaiban megbújt vadkölyök lelkei, melyeket idő, ínség, s mirszájtétlenség nem tudtak vénekké juhászítani. A másik lelke, az egész, a minden Toldi lelke már nem tudta a célt, nem, azértsem, tudta önmagát és mint egy vak falnak bódult bika odazsibbasztotta homlokát valami alaktalan nagy bánathoz. De a megmozdult vér, az idegek felforrósodott bolyhái, az izmok harsogó erdeje: a szokatlan munkától élővé zúdult test-Toldi fújta, lihegte, harapta: — Az életet akarom, az életet akarom, fiatal vagyok!

Már csata volt neki az ásás s lebírt ellenség a hullámokba futamított föld. A mélyülő sírból szálltak fel a kezdő tavasz gerjedelmei s e vad szagok füldobjain győzelmi kürtök riadásai lettek. Szemeiben már nagy pogány torozás dacos lángjai égtek, ajkáról, mint illő lángocskái a mélyen égő kohónak, nótafoszlányok szálltak tova, hatalmas alsó állkapcája előre kegyetlenült, mintha félig sült hús véres örömébe harapna.

Körülötte puszta volt a kert, a hallgatag udvar, az üres ólak, a roskadozó ház. Minden, ami az anyag súlyos csendjével mondta az ő elrendelt elítóltségót. Hogy elhagyatottnak, meddőnek és elátkozottnak kell lennie. Mert Toldi Miklósnak született, erősebbnek, látóbbnak, mindenkinél.

Pedig a holt dolgokban már indult a tavasz. A meztelen ágak már duzzadt

rügyekkel erőszakoskodtak bele a levegő meleg méheibe. Fák tövén s a dombocskák napos lankáin már serkedtek az élet zöld titkai. A roskadt szárnyú kapunál két elösztövéresedett kutya szagolta egymást s az orruk tele volt lírai költészettel.

A szomszédok piszkos deszkakerítései fölött gonosz bújással fel-feltűnt néha egy vigyorgó arc. — Ni, az öreg Toldi ássa a sírját — kárörvendték a lélekpiszkos ajkak.

— Maga ássa meg a saját sírját, magát temeti el a vén bolond. Hihihi, milyen pompás alibi lesz ez nekünk! — És örvendtek, hogy kevesebb alkalom lesz undorodni önmaguktól, hogy ez a nagy emberi Ember a föld alá dugja magát.

A gödör kész volt, Toldi félredobta a megfényesült ásót. Két lobogó szeme farkasszemet nézett a föld rátátott vak szemével. — Minek is ástam ezt a gödröt?

— kérdezte egy felállott félelem lelke árnyékosabb részében.

— Minek ásta ezt a gödröt, Miklós bátyám? — csengett egy hang a háta mögött. És Toldi Miklós arcát megcsapta a barkás fűzek mézes illata.

Toldi megfordult. Anikó állt előtte. Anikó, aki ezelőtt tizenhat évvel csókból született. És most csókká érve szerette a világot. Szerette a pusztát, a puszta zsúfolt hallgatásait s a kútágas magános bánatát. Szerette a felhőt eső-hajával, a napot, mely bőre édes Ínyeiben úgy kacagott, mint ezüst csengő a bárány nyakán. Szerette a rőzse füstdalát, kifürtöző leányhaját a táncos tűznek s a készülő étel biztató illatát. Szerette a házat, a bútorok mély emlékeztetéseit, szerette a port, a sarat, a füvet, a vizet. Szeretett mindent,

ami vidám és amj szomorú, ami hallgatag és ami fecsegő. És szerette Toldi Miklóst.

— Milyen szép fényes szőke hajad van, Anikó húgom — mondta Toldi.

— Minek ásta ezt a gödröt, édes bátyám? — kérdezte megint Anikó és mosolygása meleg csók volt a férfi arcán.

— Hogy megnőttél, hogy kinyíltál, milyen ékes virág lettél! — felelte Toldi.

— De ezt a gödröt minek ásta? — hajolt ki édes kacagásban a lányból a kérdés.

— Mert szeretlek, mert akarlak, mert te vagy az életem értelme. Óbort bújtatunk hűvös mélyébe, a föld ölében ébred fel a bor alvó lángja. És ha megfáradunk a csókban, nászt ülünk. Puha kenyérrel, lángos hússal, ébredt tüzű borral fakasztunk új csókokat magunkból. Olyan jó csókokban várni a boldog holnap felkacagását.

— Szeretlek — mondta Anikó.

il.

A nap jóságában, a föld jóságában, a tavasz kedvében napestig tartott Toldi Miklós csókja. Ölelte-csókolta, beleheltefalta, rontotta-szerette a neki nyílt lánykát, mert tudta, hogy megtalált új élete. Megáradt folyó volt és parttalan fényesség felé sodorta ezt a belé hullott virágot. — Élek, élek, élek! — kiáltották forró zúgással a végtelenbe rohanó habok.

Aztán a nap lebukott egy messzi szélmalom mögött. Az árnyék úgy esett a pusztára, mint egy nagy jajgatás. A hűvösség mintha a felállott halál lett volna, s kasza suhanása a döbbent hallgatás.

Toldi Miklós felült mámorából és térdeire fektette a lányt. Forró kelyhü szavakba virágzott megújult élete;

— Most tüzet rakunk, kis Anikó, hogy világítsa be az éj sátorát és lássam arcod édes hamvasságait. Hogy lássam szemed nézését és erezzem, hogy még nagyon jó tudok lenni. Sütünk édes tejen nőtt zsenge bárányt s a csillagok vigyázásában üljük meg nászunk örömét. Boldog vagy, kis húgocskám, Anikó?

A lány nem felelt. Fehéren és könnyen feküdt a hatalmas térdeken szőke haja fényes szétfutásában. Toldi kérdezte:

— Fáradt vagy-e? Fáj valami, Anikó, vagy a lehullott este nyomja lelkedet?

A lány hallgatott.

— Beszélj, Anikó, mondj akármit, csakhogy halljam hangodat. Látod az éjszaka már bontja haját a síkságon és a dolgok elszomorodnak. Ha a nap lement, neked kell beszélned, hogy elfelejtsem, hogy van halál és öregség s nótákba lombozó tavaszi fa legyen a lelkem. Beszélj, Anikó.

Játékos szeretettel térdei közt maga elé állította a hallgató gyermeket, mint egy nagy babát. De a lány visszahullott a földre s bezárt ajkából nem jött szó.

— Anikó, Anikó! — kiáltotta Toldi irtózatos hívással.

16