A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-28 / 17. szám
FOLYTATÁSOS REGENY/XII.HÉT nlZINADOn Z.Németh István — Már a születésem körül is megszámlálhatatlan a kérdőjel — kezdte mesélni Éva életének sokadik variációját. — Anyám szerint ikerszülés volt, ám a fiútestvéremet néhány órával a megszületése után ismeretlenek elrabolták tőle. Amikor kétségbeesetten a keresésére indult a szülészeten, az orvosok bolondnak nézték. Azt mondták, hogy az anyám csak képzelődik, vagy egyszerűen álmodta az egészet. Apám szerint fogadott gyermek voltam, másfél éves koromban találtak rám egy gyermekotthonban. Megtetszettem nekik, hát nem sokkal később adoptáltak. Én persze nagyon furcsálltám ezt az ellentmondást. Amikor szóba hoztam, szüleim elkezdtek veszekedni, s én nem nagyon értettem még, hogy miért nem ugyanazt mesélik rólam. Mindegyik a maga igazát bizonygatta, nekem úgy tűnt — és ez egészen furcsa megérzésnek mondható —, hogy mindkettő hazudott. Zoltán elhúzta a száját. Megoldást várt, nem újabb rejtélyt. A hideg is kirázta arra a gondolatra, hogy Éva esetleg ismét csak a bolondját járatja vele, s most már ez mindig így lesz, amíg el nem fogy a türelme. "Már nem tudom, melyik világot alkottam ón, s melyiket Isten!” — hangzott el néhány perce. Aki kimond egy ilyen mondatot, azzal jobb, ha egy pszichológus beszélget tovább ennél az asztalnál. — Nem hiszem, hogy nem tudtad volna kideríteni a valóságot! — mondta a férfi. — Mert ugye vannak nagyszülők, szomszédok, rokonok, ismerősök, dokumentumok, akik és amelyek kénytelenek az ilyen dolgokkal kapcsolatban igazat mondani. — Kétéves koromban költöztünk Kassáról Pozsonyba — közölte a lány nyugodt hangon. — A nagyszüleimet sohasem láttam. Az édesanyám nem sokkal ezután került elmegyógyintézetbe, de erről már, azt hiszem, meséltem. Ekkor kerültem Irma nénihez és Lali bácsihoz. Arról nem beszéltem még, hogy az apámat állítólag nagy csodabogárnak tartották. Asztrológiával, hipnózissal, mágiával foglalkozott. Ez tabunak, tiltott dolognak számított, ám az apámnak kiváló kapcsolatai voltak az akkori rendszerben. Állítólag nyugatra járt, s mindenféle titkos társaságoknak volt a tagja. "Beavatták!" — mondta néha Lali bácsi. Mondott egyéb dolgokat is, amelyeket én még akkor nem értettem. Egyszer aztán kapott egy levelet, amelynek elolvasása után falfehér lett. Ekkor nyúlt komolyabban a pohárhoz, s azt azóta sem tudta letenni. Állandóan a Gonoszt emlegette, azt bizonygatta, hogy majd ő megvéd engem tőle. Odakinn hirtelen hatalmasat dörrent az ég, s északról sötétszürke viharfelhők úsztak a város légterébe. Jéghideg fuvallat vágódott be a konyhába, meglibbentette a függönyt, gonoszul körbetáncolta a helyiséget. A ragyogó, napfényes délelőttből sötét, viharszagú alkony lett. Zoltán becsukta az ablakot, majd elgondolkozva sodorgatott egy szál cigarettát. Odakinn nagy csöppekben zuhogni kezdett az eső. — Eléggé zavaros ez az egész. Annál is inkább, mert nagy része nem fér bele a világképembe. — Éppen ezért akartalak megkímélni tőle. Egészen addig nem akartam, hogy teljes legyen a kép, amíg biztos nem vagyok benne: veszélyben van az életem. És a tiéd is! Zoltán a doboz felé nyúlt. A pokoli öngyújtót ignorálva visszatért a klasszikus tűzgyújtási eszközhöz. A láng ugyanakkor lobbant fel a kezében, amikor egy cikcakkos, gyökérszerü villám összekötötte az eget a földdel, a poklot a mennyel, a tüzet a vízzel. De ez csak egy pillanatig tartott. Éva fázósan összehúzta magát a széken. A lábát levette az asztalról. — Persze, hogy nem fér bele a világképedbe! A te fejedbe még marxizmust nyomtak a Nagy Tubusból. Az anyag elsődlegességét hirdették. Azt hitték, az árnyék hozza létre a fényt. Az emberek szándékosan butaságban vannak tartva. Eltitkolják előlük a tényeket. A civilizáció valóban a pusztulásához közeledik. Akik tehetnének valamit, a saját megmenekülésüket készítik elő. — Ezek közhelyek! — legyintett Zoltán. — Ezekről én is olvastam, megvan a véleményem is. Nem vagyok pesszimista, bízom benne, hogy időben helyrejönnek a dolgok. Az emberek, ha semmit sem fejlődött is az erkölcsük háromezer év alatt, sakk-matt helyzetben vannak. Féltik annyira az életüket, hogy ne legyenek öngyilkosok! — Szerintem meg ezek a közhelyek! — csattant fel Éva. — De ha már elkezdtem, nem hagyom abba. Annál is inkább, mert már nem sok időnk van a békés kávézgatásra és füstölésre. Fel kell, hogy készítselek a változásokra. Az eső zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Furcsa alakú elektromos kisülésekkel zsonglőrködött az ég. A férfi maga is érezte, hogy nemsokára valami történni fog, így inkább hallgatott. Azt azért még megkérdezte, hogy milyen változások jönnek. — Világháború! — mondta Éva egykedvűen. — Nem egészen négy év múlva. "Jaj! És mi köze ehhez a reinkarnációnak, Lali bácsinak, a felrobbant gépkocsinak és mi közünk van hozzá nekünk?!" — gondolta Zoltán fájdalmas arckifejezéssel. Rossz kedve még inkább fokozódott, amikor Éva a kimondatlan kérdéseit is megválaszolta. Túlságosan is kimerítően. Délutánra elállt az eső, ám az évszakhoz képest szokatlanul hideg volt. Jeges szél korbácsolta a fákat, döngette az utca nehéz vaskapujait, házfalait, hivalkodó reklámtábláit. Az égen szürke és fekete hadoszlopai vonultak át a viharnak. Valahol égiháború készülődött. A jégpáncélosok komor arccal rohantak, elszántak voltak, bizonyára mindent elsöprő győzelemre számítottak. Zoltán délután "ráült" a telefonra. Lemondta minden tervezett útját, visszavonta összes ígéretét. Életének azokat a szabadon lebegő szálait varrta el, amelyek az üzlethez kötötték. Kettő kivételével minden buliból kényelmesen ki tudott szállni a telefon segítségével, amely akcióknak eddig részese volt. Számításokat végzett, telefirkált egy fél noteszt. Ha most bárki látta volna, azt hihette volna, hogy kissé becsavarodott. Csupán Éva tudta, hogy sejtései beigazolódtak: Zoltán az egyetlen ember, akire számíthat. Képes miatta mindent feladni, megpróbálkozni a lehetetlennel, szembeszállni azzal, amivel lehet ugyan, de nagyon kevés eséllyel. Hiába, több kötötte őket össze, mint egy rövid, szerelemmel túlfűtött kapcsolat. Fél öt lehetett, amikor valaki erélyesen rátenyerelt a csengőre. Zoltán összerezzent ugyan, de nem mozdult. Éva óvatosan félrehúzta a függönyt, s kilesett. — Egy csapzott hajú, szakállas alak, rikító színű, lepedőnyi sállal, meg egy vékony, szemüveges hölgy kér bebocsátást. Ismered őket?!? — Te jó Isten! — csapta le a tollat Zoltán. — Ez Csaba lesz és Szilvia! Ők is ennek a szörnyetegnek az áldozatai. Meséltem, ugye, hogy a házukat... — Van egy olyan érzésem, hogy jobb lenne, ha távol maradnának tőlünk. A célpontok távolodjanak el egymástól, hogy ne lehessen őket egyetlen jól irányzott ágyúgolyóval eltalálni! — Csaba jó barátom. Figyelmeztetnem kell a veszélyre, ami leskelődik rá! Még ha olyan értetlen is lesz, mint én voltam az elején. Most nincs hol laknia. Csak azt ne mondd, hogy szálloda... Amíg nem szedi össze magát, nálunk fog lakni. Éva elgondolkozott. — Ma péntek van. Nekünk legkésőbb hétfőn el kell tűnnünk innét, úgy, hogy senki se sejtse, hova készülünk! Érted? Senki! Még ők se. Ők vigyázzanak a házra. Igen! Pompás ötlet! Te mondtad, hogy Csabának van fegyvertartási engedélye! Szó szerint őrizniük kell ezt a házat! — Volt egyszer egy vadnyugat... — Ha viccet akarunk csinálni az egészből, akkor akár így is fogalmazhatunk: lesz egyszer egy vadnyugat! Most pedig megyek, és beengedem őket én, ha te képtelen vagy megmozdulni. Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást Csabával! Éva elviharzott, Zoltán pedig elővarázsolt egy üveg nagyon drága konyakot, amelyet egy éve még saját maga elől is rejtegetett. Akkor úgy tervezte, majd egy különleges alkalomra fogja felbontani. Hát ez a "különleges" alkalom most eljött, a szó legrosszabb értelmében. Ekkor megcsörrent a telefon. Zoltán lecsapott a kagylóra. Azonnal megismerte Bátort hangját. Egy kissé meg is lepődött. Béla sohasem szokta őt felhívni, találkozásuk mindig előre megbeszélt vagy véletlenszerű volt. — Egy szerkesztőségből hívok, Magdika megengedte... — kezdte a költő kissé borízű hangon. — De hogy a lényegre térjek, vasárnap ünneplem fennállásomnak a 42. évfordulóját. A költő itt jóízűt nevetett saját szellemességén, majd mikor kikacagta magát, borosták sercegését lehetett hallani a kagylóból. — Vasárnapra tehát meg vagytok híva egy kis barátságos szendvicsfalásra és kedélyes 14
