A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-28 / 17. szám
FIGYELŐ mi Moríturí te salutant Már hetek óta segélykiáltásoktól hangos a szlovákiai magyar sajtó. Az alaposan megkurtított állami támogatás miatt a Csemadok kénytelen volt felmondani alkalmazottai felének, s félő, hogy ezzel a redukált létszámmal már nem lesz képes teljes értékű munkát végezni. Sokan nem is tudatosítják, hogy egyetlen kulturális szövetségünk intézmények egész sorát helyettesítette, s olyan feladatokat is magára vállalt, amelyeket másutt az államnak kell ellátnia. Évtizedeken át a néprajzi gyűjtőmunka, a nyelvjáráskutatás stb. is a Csemadok égisze alatt folyt, professzionális szinten ugyan, de amatőr körülmények között. Elvégre ki kételkedne Ág Tibor, Méry Margit vagy Takács András szakmai felkészültségében? Arról már nem ők tehettek, hogy igényes munkájukat olyan feltételek mellett végezhették csak, amelyeket a Csemadok nyújtani tudott. Ez a mostani kényszerdöntés csak tovább szűkíti a szövetség amúgy is korlátozott mozgásterét. Az ügy megszállottái abban bizakodnak, hogy az önálló jogi alanyisággal bíró alapszervezetek tovább viszik a fáklyát, s dacolni tudnak minden romboló szándékkal. Én nem kétlem, hogy így lesz, de szétzilálva és atomizálódva ezek a sejtek önmagukban nem lesznek sokra képesek, s ha nem fogják egymást támogatni, idővel elhalnak. A Csemadok ellehetetlenülésével végveszélybe kerültek az általa kiadott lapok is. Az elmúlt években már többször is voltunk olyan helyzetben, hogy fontolgatnunk kellett a jövőnket, de aztán valahogy mindig kimásztunk a kátyúból. Most azonban valóban veszedelmes a helyzetünk, s ha nem lennék eleve optimista természetű, azt is mondhatnám, hogy reménytelen. A lapgazda anyagi lehetőségei teljesen kimerültek, a kilátásba helyezett állami támogatásból pedig eddig még egy fillért sem kaptunk, de ha meg is érkezne valami, az sem biztosítaná a zavartalan megjelenést, mert a legjújabb miniszteri koncepciók szerint a nemzetiségi kultúrára és sajtóra szánt összegek is belekerülnének abba a nagy kosárba, ahonnan bárki kaphat, ha alkalmasnak tartják rá. Nincs okom kételkedni a Pro Slovakia demokratikus elosztási mechanizmusában, de egy dolgot azonban tisztán kell látni. A nemzetiségi kultúra alapellátását nem lehet a miniszter úr által kinevezett bizottságok és kuratóriumok kénye-kedvére bízni, elvégre ennek folyamatos működtetése államérdek is. Tudomásom szerint a Matica Slovenskára szánt összegeket sem pályázatok alapján adják, miért kell akkor a kisebbségi szervezeteknek és a lapoknak a Pro Slovakiánál pályázniuk? Vannak olyan vélemények, melyek szerint a kereslet és a kínálat törvényei határozzák meg egy-egy vállalkozás eredményességét, és egyáltalán nem szabad megriadni a konkurenciától. A nemzeti kisebbségek esetében azonban nem így áll a dolog, elvégre az a közeg, amelyben egy-egy "termék" eladható eleve behatárolt. Az elmúlt évek tapasztalata megmutatta, hogy jelenleg a szlovákiai magyarság nem tud eltartani két napilapot, sőt az az egy is komoly gondokkal küszködik. A hetilapcslnálás sem olcsó mulatság, s még sok reklámmal is csak 40 ezer példány felett válik nyereségessé (32 oldalas, országos terjesztésű, részben színes lapot feltételezve). A kulturális és az irodalmi lapok többnyire egy szűk réteget szólítanak meg; ezért a példányszámuk eleve behatárolt, akárcsak a gyermek- és ifjúsági lapoké. Olyan evidenciák ezek, amelyeket fölösleges bizonygatni, mégis akadnak olyanok, akik úgy gondolják, hogy a kisebbségi sajtó támogatás nélkül is megáll a saját lábán. Ez azonban tévhit. Egy-egy hetilap évi 2,5—4 milliós veszteséget "produkál", de ha jobban meglódul az Infláció, akkor nyugodtan rádobhatunk akár egy újabb milliót is. Ekkora ráfizetést sem alapítványi támogatásból, sem szponzorok segítségével nem lehet ellensúlyozni Egyetlen dolog jöhetne még számításba — a reklám. Az a kevés menő cég és vállalkozás azonban, amely ebben az országban található, elsősorban szlovák napilapokban kíván reklámozni, a kisebbségi sajtó nem izgatja különösebben. Mindent egybevetve tehát a lapok megjelentetéséhez szükség van az állami dotációra. E nélkül is lehet persze újságokat kiadni, 4—8 oldalon, igénytelen papíron, regionális vagy helyi jelleggel. Ne feledjük azonban, hogy egy országos lap szerkesztősége szellemi műhely is, ahol nemcsak feldolgozzák és továbbadják a befutott információkat, hanem felvállalják a szellemi energiák összegyűjtését is. Vegyük például a mi lapunkat. Az elmúlt negyven esztendő során számtalan sorozatot, vitát indítottunk, amelyben a szlovákiai magyar szellemi élet legjelesebbjei működtek közié, illetve vettek részt. A lapban közölt írásokból az évek során több tucatnyi önálló kötet jelent meg. de jóval több azoknak a cikkeknek és tanulmányoknak a száma, amelyek arra várnak, hogy kötetbe gyűjtve is napvilágot lássanak. Itt elsősorban a különböző néprajzi tárgyú dolgozatokra gondolok, a népviseleteinket, népi építészetünket, tárgyi emlékeinket, műemlékeinket, a szlovákiai magyar képzőművészetet bemutató sorozatokra stb. Ezt a szisztematikus munkát csakis egy olyan szerkesztőség vállalhatta fel, amelynek nem kellett állandóan a megszűnés rémével viaskodnia. Aki járatos a szlovákiai magyar sajtó történetében, az nagyon jól tudja, hogy egy-egy szerkesztőség igen gyakran intézmények egész sorát helyettesítette, s több volt puszta fórumnál. Akik a mindennapi kenyérharcra akarják rákényszeríteni a lapokat, azok már nem számolnak ezzel a többletfeladattal, s nem is érdekli őket különösebben, hogy a lapok szellemi alkotóműhelyek legyenek. Lényeg a profit, a versenyképesség, a portéka eladása. Hogy mit és kiknek adunk el, az nem számít. Most, amikor e sorokat Írom, még nem tudom pontosan, hogy mi lesz a lapunk sorsa. A kissé morbid címlap is erre utal, bár a hangulatából érezni, hogy semmi jóra nem számítunk. Megtörténhet, hogy jóval szerényebb külsővel fogunk megjelenni, esetleg nem hetente, hanem ritkábban. Mindaddig nem adjuk fel, amíg csak a legkisebb remény is pislákol, de nem szeretnénk áltatni a Kedves Olvasót. Úgy érezzük magunkat, mint azok a gladiátorok, akiknek a köszöntését írásom címéül választottam: "A halálba menők üdvözölnek." A küzdelem még nem dőlt el, de azt pontosan tudjuk, hogy a győzelemre nincs sok esélyünk. Ha el is bukunk, azért a világ kereke forog tovább, s talán jön majd egy jobb kor, amely megkímél bennünket az efféle kilátástalan helyzetektől. Arra kérek mindenkit, hogy tartson meg bennünket emlékezetében. Nem csupán rajtunk múlott, hogy erőnkből csak ennyire futotta. LACZA TIHAMÉR 3
