A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-14 / 15. szám
MINERVA 200 éve született Matusska József, a "bogaras" lelkész Közismert, hogy a "legnagyobb magyar", Széchenyi István gazdaságfejlesztő elképzelései között jelentős helyet foglalt el a selyemipar fellendítése. 1840-ben kiadott a Selyemről című könyvében "a nemzeti gazdagulás forrásának" nevezi a selymet adó gubójáért tenyésztett szövőlepkével, vagy ahogy ő nevezi, a "selyembogarakkal" való foglalatosságot. Mivel a selyemlepke (Bombyx mori) gubót képező hernyóinak kizárólagos tápláléka az eperfa (szederfa) lombja, a selyemhernyó-tenyésztés elválaszthatatlan az eperfák telepítésétől. Ezért telepített nagycenki birtokán Széchenyi is eperfákat már 1826-ban. Fent István 1930-as monográfiájában (A magyar selyemtenyésztés 250 éves múltjából) megemlíti, hogy a reformkorban főleg a délvidéken foglalkozott a nép apraja-nagyja a gubótermeléssel. Egy szóval sem említi azonban, hogy az ország északi részén, Hont megyében is ígéretesen fejlődött egy selyemtenyésztő központ. E központ méltatlanul elfeledett mindenesére, az éppen 200 éve született Matusska Józsefre emlékezünk. Matusska a Hont megyei Terényben született 1795. április 15-én. Evangélikus lelkészként működött a közeli Felsőrakoncán, a ma "cserkészparadicsomként" ismert Palást közvetlen szomszédságában. Ifjúkorától természetjáró, kertészkedő ember lévén már a húszas évek végén elkezdte a selyemhernyókkal való foglalkozást. Rövidesen nemcsak a lelkészlak körül, hanem a falu minden szabad területén eperfa zöldell. 1839-ben a pesti Társalkodó című lap hasábjain 12 esztendőnyi "bogaras" tapasztalattal felvértezve, felhívást intéz "a honi Selyemtenyésztés minden barátihoz". Szeretné, ha selyemtenyésztő "ügybarátai" közölnék vele tapasztalataikat. Matusska saját és a beérkezendő tapasztalatok, megfigyelések alapján egy "rövid útmutást" kíván összeállítani arról, hogy "mint űzhetni Magyarországon a selyemtenyésztést több haszonnal, mint eddig?" Nem tudjuk, lett-e fogantja a felhívásnak. A bibliográfiák nem jelzik a "Rövid útmutatás" megjelenését, így valószínű, hogy Matusska magára maradt tapasztalataival. Pedig nem akármilyen tapasztalatokról van szó! Matusska kitűnő ismerője a korabeli selyemipar fortélyainak: a selyem hernyópeték, a "hernyómag" szállításától a végterméket felgombolyító "motólamű" szerkezetéig. (A hernyó fejlődése utolsó szakaszában bebábozódik — így keletkezik a selyemfonálból álló gubó. A hővel kezelt gubóról motollával gombolyították le a fonalat, a nyersselymet.) Évente májusban személyesen veszi át Nagymaroson az odaérkező óbudai "selyemtenyésztő inspektortól" a petéket, hogy a belőlük kikelt hernyókat eperfalombbal etetve jóminőségű gubókat nyerjen. 1838 nyarán még a híres pesti Valero-selyemgyárban is megfordul, hogy személyesen láthassa a "gyárban divatozó kezelést". Matusska szakértelmét a külhon is elismerte: a Bajor Királyi Selyemtenyésztő Társaság levelező tagjává választotta. 1840 elején e Társaság elnöke őt bízza meg a magyarországi selyemgubók exportjának megszervezésével. A bajorok 15—20 mázsa selyemgubót is felvásárolnának s ráadásul a hazai 24 krajcár helyett 30-at adnának a gubók fontjáért. A kecsegtető üzleti ajánlatot Matusska megint a Társalkodóban teszi közzé, felszólítva az érdekelteket, jelezzék neki "reménylett termesztvényök minő s mennyiségét", hogy megköthesse Schenk báróval, a bajor fél képviselőjével a szerződést. Nem tudjuk, létrejött-e ez az üzlet. Fent István említett monográfiája nem tud róla, a korabeli Hont megyei jegyzőkönyvek az idők során elvesztek. Matusska más téren kárpótolta magát: Oktatás a szederfa és selyembogár tenyésztéséről cím alatt nagy sikerű könyvet jelentet meg Budán, az egyetem kiadójánál. A könyv kiadását a Hont Megyei Gazdasági Egyesület is szorgalmazta "a dolgozó néposztály anyagi jóléte előmozdítása végett". Az 1843-ban 250 példányban kiadott Oktatás rövid időn belül elfogyott, ezért 1845-ben és ‘46-ban magyarul, 1845-ben szlovákul is újra kiadják. Az Oktatás sikerének titka valószínűleg az volt, hogy Matusska sokéves pedagógiai tapasztalatait sűrítette a 212 kérdés-felelet formájában megírt selyemtenyésztő "katekizmusba". Matusska ugyanis éveken át ún. vasárnapi iskolában selyemhernyó-tenyésztésre oktatta a rábízott nyájat. E téren elért eredményeit 1842. augusztus 21-én nyilvános "próbatételen" mutatta be, melyen ott voltak a korabeli pesti lapok "tudósítói" is. "... mi volna adózó népünkből csak évtized után, ha hazánk minden lelkésze vasárnaponkint valamire oktatná a népét, úgy mint Matusska József úr?" — teszi fel a költői kérdést a Pesti Hírlapban Kossuth honti levelezője Pongrácz Lajos. Matusska "selyemtenyésztő intézetéről" a Pesti Hírlap konkurense, a Széchenyi-párti Jelenkor is lelkes szavakkal számol be. Nem véletlen tehát, hogy a Matusska-könyv híre gyorsan átlépte Hont megye határait, és országszerte keresett "népkönyv" lett belőle. S bár három kiadást ér meg, a kereslet túlszárnyalta a kínálatot. Ez érthető is, hiszen például csak Komárom vármegye ötszáz példányt kért Matusska könyvéből. Nem kisebb a sikere a szlovák nyelvű változatnak sem, ami annak is köszönhető, hogy a könyv előszavát a pesti evangélikus lelkész, a Slávy dcéra költője, Ján Kollár írta meg! Matusska, Széchenyihez hasonlóan jól tudta, hogy nem elég csak szederfát ültetni, s annak levelével a bogarakat gubótermelésre serkenteni. Könyve "zárarékában" így jelöli ki az igazi célt: "... Majd ha a szederfát szorgalmasabban ültetjük, s ha törvényhatóságaink arról gondoskodnak, hogy honunkban selymünket leszövethessük, akkor nemcsak dúsabb nyereségünk leend, de az egész selyemtenyésztés is magaséra fog emelkedni." Nem Matusska szorgalmán múlott — maga vagy tanítványai több mint 12 000 eperfát ültettek ki Rakoncán és a szomszédos Méznevelőn —, hogy a magyarországi selyemtenyésztés "magaséra" nem emelkedhetett. A szabadságharc, majd 1851-ben Matusska halála valószínűleg a Hont megyei selyemhemyótenyésztés megszűnéséhez vezetett. Erre utal az a tény, hogy Palugyay Imre 1855-ös Magyarország történeti, földirati és állami legújabb leírásá-ban meg sem említi az évtizeddel korábban még virágzó vállalkozást. Évtizedekig fennmaradtak azonban azok a fák, s nem csak a selyemhernyók etetéséhez nélkülözhetetlen lombot adó szederfák, melyeket Matusska évtizedeken át gondozgatott. Matusska ugyanis nemcsak "bogaras" lelkész, hanem kitűnő gyümölcscserkész is volt. Ezen állításunk bizonyítéka ismét egy könyv, pontosabban egy könyv három kiadása. 1845- ben magyarul, szlovákul és németül jelent meg Matusska A gyümölcsfa tenyésztése (sic!) és nemesítése tanítók és tanulók számára című könyve. A munka sikere hasonló a "selyembogár-könyv" sikeréhez. A közben honti alesperesnek és a megye táblabírójának kinevezett rakoncai lelkész atyja ötvenéves és jómaga pár évtizedes kertészeti tapasztalatait teszi közkinccsé könyvében. "Magamnak is vagyon egy körtefám itt helyben, melynek gallyaiba minden itt Felső-Rakonczán található, s 29 fajból álló, részint párosítás, részint szemzés, részint gyűrőzés által körte fajtákat alkalmaztattam" — ad ízelítőt nemesítői ügyességéből a szerző. A hasznos könyvet Hont megye közgyűlése "Hazánk és Erdély törvényhatóságainak, egy példány átküldése mellett" melegen ajánlotta, mint népművelő alapkönyvet. Matusska munkásságát tehát a reformkorban országszerte ismerték, 1851-ben halála után neve mégis méltatlanul gyorsan merült el a múlt homályában. Sem a megye első monográfusa, Gyürky Antal, sem a közismertebb Borovszky-féle Hont monográfia nem foglalkozik érdemeivel. Születésének bicentenáriuma megfelelő alkalom arra, hogy Matusska József neve újra ismertté válják — legalább szűkebb pátriájában, az egykori Hont megyében. Méltó elődje volt ő a századforduló kitűnő honti pomológusának, az Országos Magyar Kertészeti Egyesület elnökének, Czobor Lászlónak. Dr. KISS LÁSZLÓ A rajzon a selyemhernyó és lepkéje 20
