A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-14 / 15. szám
ÉVFORDULÓ HÉT A MESÉK KÖLTŐJE Kevés irodalom büszkélkedhet olyan korral, mint a 17. század Franciaországa, hiszen alig tudjuk számba venni, mennyi kiváló képességű író, költő, filozófus tette híressé a Napkirály évszázadát. Moliere, Corneille, Racine és Pascal mellett pedig nem kisebb írók éltek e korban, mint a moralista La Rochefoucauld, Bossuet, a neves szónok vagy a meséiről és széphistóriáiról ismertté vált La Fontaine, aki éppen háromszáz éve, 1695 áprilisában hunyt el Párizsban. Champagne megyében, Chateau-Thierry városkában született 1621-ben, apja erdőfelügyelő, a "folyók és erdők mestere" volt. Mint távoli rokona, Racine, ő is jómódú hivatalnokcsalád sarja, s a kor polgári szokásaihoz híven előbb teológiát, majd jogot tanult. Ügyvéd lett, de nemsokára otthagyta a jogot, és idejét az irodalomnak szentelte. Sem vagyonával, sem családjával nem törődött, élete végéig pártfogóinál élt, akiknek köszönhetően e nehezen induló írói pálya kiteljesedhetett. Első ismert műve Terentius egyik vígjátékának átdolgozása, amely felkeltette a szalonok látogatóinak érdeklődését, és La Fontaine egyszerre ismertté vált. Fouquet pénzügyminiszter meghívta Vaux-i kastélyába, majd annak kegyvesztettsége után hol alkalmazottként, hol szívesen látott vendégként él a kor neves arisztokratáinál. Megismerkedik Moliere-rel, Racine-nal, és az ő hatásukra is egyre többet ír. Ekkor jelenteti meg pajzán hangú Elbeszéléseit, amelyeket majd később, akadémiai kinevezésekor megtagad. Mint a korban keletkezett művek jó része, ez is átdolgozás, témáját Boccacciótól és Ariostótól meríti, de az elbeszélések csattanói egyértelműen jelzik La Fontaine egyéni látásmódját és erkölcsi nézeteit. Történeteiben vaskos humorral ecseteli a házastársi hűtlenséget, az együgyű falusi emberek szokásait, a fösvénységet és a franciák gyöngeségeit (Fösvény nőnek szélhámos szerető). Bár a minta Boccaccio volt, La Fontaine átdolgozásai annyira sikerültek, hogy eredeti, új darabként hatnak, és a számos utalás, antik minta ellenére sem nehézkesek. Az elbeszélések után kezdi írni első meséit, amelyek kötetben 1668-ban jelentek meg, és a trónörökösnek ajánlotta őket. "Az erkölcs elvész az érdekben, ahogyan a folyók is elvesznek a tengerben", írta La Rochefoucauld, a század pesszimista gondolkodója, s a mondást La Fontaine meséi fölé is írhatnánk. O is a század erkölcsének bírája volt, de származásán és tapasztalatain keresztül jól ismerte mindhárom rendet, a polgárokat éppúgy, mint XIV. Lajos udvarának naplopóit és szemforgatóit s az udvari etikett betartásán őrködő széplelkeket. Kései olvasói és bírálói szemére vetik, hogy nem ismerte az állatokat, annak ellenére, hogy szívesen sétált az erdőben és szerette a természetet. Meséi szempontjából ez mindenesetre másodlagos jelentőséggel bír. Állattörténetei emberi tulajdonságokról és helyzetekről szólnak, ezáltal tart tükröt a század embere — az emberek elé. Meséinek fő forrása Aiszóposz és Phaedrus, de ismerte az indiai meséket is. A történetek egyszerű, szellemes feldolgozása, tiszta stílusa teszi máig közkedveltté ezeket a rövidebb-hosszabb verseket. (A Mesék még JEAN DE LA FONTAINE Egy nagy beszélő sírjára Pault rejti ez a sírhalom, aki mesélni sose szűnt meg. Legyen a holtnak nyugalom, s béke sok szegény földi fülnek. Moliere sírjára Itt Terentius és Plautus pihennek, bár Moliere alszik itt egymaga. Egy lélek hármuk tehetsége, melynek művészetén derült a frank haza. Elmentek. S látni őket, nem kecsegtet több remény. Próbálkozzunk bármivel: úgy látszik, jó időre sírba vesztek Terentius, Plautus és Moliere. Rónay György fordításai La Fontaine életében harminchét kiadást élt meg.) Ki ne hallotta—olvasta volna A tücsök és a hangya, A holló és a róka, A farkas és a bárány történetét? Ezek a régi, sokszor nem tudni, milyen forrásból származó történetek La Fontaine újrafeldolgozása nyomán új fénybe kerülnek. Érdekessé a kortársak szemében azért válhatott, mert a régi történetet új környezetben feldolgozva, az akkori fonákságokra utalva mutatta be. Utalásai egyaránt szólnak a szalonok látogatóihoz és az udvari emberekhez, mint a későbbi korok olvasójához. Bölcselkedések az életről, a hatalom kegyetlenségéről, az életrevalóságról és az emberi gyengeségekről. Példázatok olyan élethelyzetekről, amelyekkel állat(ember)hősei naponta szembekerülnek, és amelyek — állítja nem egy meséjében La Fontaine — óvatossággal, ravaszsággal vagy megalkuvással sokszor elkerülhetők lennének. A polgár gyakorlati élettapasztalata nyilvánul meg bennük, aki fő erénynek a józanságot, a konfliktusok elkerülését tartja (Rousseau éppen az efféle konklúziók miatt bírálta La Fontaine Meséit). A mai olvasó számára azonban éppoly tanulságosak és szórakoztatóak ezek a mese-példázatok, mint a kortársak számára: A Pestis az állatok között, a Felfuvalkodott béka vagy az arab meseként is ismert A molnár, a fia meg a szamár mind az emberi hibákra figyelmeztet, a hatalmi önkényt, a kétszínűséget és az emberi álhatatlanságot mutatja meg. Szellemes A halál és a favágó meséje, amelyben a favágó a halálért fohászkodik, de amikor az végre ott terem, és megkérdezi, miért hívatta, a favágó már nem meri megmondani az igazat: "Híres orvos a Halál;/ ne moccanjunk mégsem érte./ Addig jó, míg van, mi fáj: Ez az ember jeligéje." La Fontaine meséit sokan, többi művét azonban már kevesebben ismerik, pedig öregkori versei, elégiái a francia líra remekeihez tartoznak. Nem sokkal halála előtt, Madame de Sabliere házában írta őket, köztük a Két galambot, amely a szerelem példázata. A francia költő-meseíró korán ismertté lett Magyarországon; társaság is alakult, amely emlékét ápolta. Fordítóinak sora pedig Verseghy Ferenctől Nemes Nagy Ágnesig terjed, így a magyar olvasó legkiválóbb költő-műfordítóink tolmácsolásában találkozhat a 17. századi francia irodalom neves alkotójával. OROSZ MÁRTA 7
