A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-14 / 15. szám
kel. A másik két kategória versenyzői — elsősorban a gimnazisták — könyebben birkóztak meg a szöveggel, jobban sikerült nekik a szakmai-ismeretterjesztő stílus tolmácsolása. Örömmel állapítottuk meg, hogy a versenyzők hangképzése és kiejtése nagyrészt megfelelő volt, egy-két esetben fordult elő a sziszegő hangok nem standard ejtése, illetve két versenyzőnél figyeltünk fel az / hang nem szabványos képzésére. A hangkapcsolatok ejtése kapcsán is csak kisebb hibákat regisztráltunk. A korábbi évekhez hasonlóan most is azt tanácsoljuk a tanároknak, hogy a versenyzők felkészítése, a gyakorlás során nagyobb figyelmet szenteljenek az ún. mondatfonetikai eszközöknek, ezen belül is a szünetnek és a megfelelő dallamformálásnak. A szünet kapcsán foglalkozni kellene időtartamukkal, illetve megfelelő elhelyezésükkel, ugyanis főleg az alapiskolások kategóriájában gyakori hiba, hogy a versenyzők minden vesszőnél megállnak, szünetet tartanak. A szöveg interpretálása szempontjából nem hagyható figyelmen kívül a mondat megfelelő dallamívének a kialakítása, a sztereotip megoldásoktól való tartózkodás, ez ugyanis monotóniához vezet. A szabad fogalmazás során négy-négy témából választhattak a versenyzők. Az első kategória témái a következők voltak: 1. Bemutatom kedvenc háziállatom (hallgatóság: a teremben ülők), 2. Hol volt, hol nem volt... (Mesém kistestvéremnek a valós életből vett téma alapján), 3. Tévézik a család (Humoros beszámoló a család esti programjáról az osztálytársaknak), 4. Ilyenek vagyunk mi, fiatalok! (Riport az iskolarádióban). A második és harmadik kategória versenyzői az alábbi témákat kapták: 1. Miért tetszenek nekem a művei? (Felszólalás a diák-összejövetelen), 2. Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne (Vallomás a szülőföldről, hallgatóság: a teremben ülők). 3. Hogyan szilárdíthatnánk meg közbiztonságunkat? (Vitaindító az iskolatanács ülésén). 4. Barátunk és ellenségünk a tévé (Felszólalás diák-összejövetelen). Az említett témák közül az alapiskolások a harmadikat, a középiskolások pedig az elsőt részesítették leginkább előnyben. A szöveggel kapcsolatban a versenyzőknek láthatólag a legnagyobb gondot az jelentette, hogy beszédük megfogalmazásakor egy ötletből indultak ki, a témát azonban nem tudták, logikusan kifejteni és lezárni. Úgy tűnt, hogy kész mondatokban gondolkoztak elsősorban, mondatokat, szókapcsolatokat, fordulatokat jegyeztek fel maguknak ahelyett, hogy átgondolták volna mondanivalójuk lényegét, annak szerkezetét felvázolták volna. Több versenyző nem vette figyelembe a LAPSZÉL HÉT műfajt, illetve a kommunikációs helyzettel kapcsolatos egyéb megszorításokat (pl. a hallgatóság jellegét). Mint már említettem, a második kategóriában a legtöbben a Miért tetszenek nekem a művei című témát választották, kedvenc költőjükről, írójukról beszéltek. A zsűri tagjai a beszédekkel kapcsolatban elsősorban azt hiányolták, hogy a szövegekben kevéssé lehetett érezni a konkrét olvasmányélmények hatását, annál több volt bennük az irodalomórán hallott, sokszor bizony frázisos és semmitmondó általánosítás, megállapítás. A középiskolások írásbeli feladatot is kaptak, ennek elemzése meghaladná e cikk kereteit, ezért csak két kérdést említek meg. A tesztben hagyományosan szerepelnek frazeologizmusokkal és az idegen szavak használatával kapcsolatos feladatok. Sajnos, újra és újra meg kell állapítanunk, hogy tanulóink egyrészt nem tudják megkülönböztetni egymástól az állandósult szókapcsolatok egyes fajtáit, másrészt nem ismernek általánosan elterjedt szólásokat, közmondásokat (pl. Alamuszi macska nagyot ugrik). Mindennapi életünkben, a mindennapi beszédhelyzetekben — különösen nálunk — igen gyakran találkozunk idegen szavakkal. Az egyik feladatban a közismert (pl. a tömegtájékoztató eszközökben felbukkanó) idegen szavak magyar megfelelőit kellett meghatározni. A versenyzők közül nagyon sokan nem, vagy rosszul fordították le ezeket a szavakat: reszort, transzformáció, (bért) regulái, fakultás. Az idén változott a lebonyolítás módja is: az írásbeli feladat megoldására még péntek délelőtt, vagyis a hivatalos megnyitó előtt sor került, a szóbeli rész pedig átkerült szombat délelőttre, így valószínűleg a résztvevők számára nem volt olyan fárasztó a verseny, mint a korábbi években. A minisztérium gazdasági okokból a versenyzőknek és a kísérő tanároknak nem tudott szombatra szállást biztosítani, ezért az értékelésre és az eredményhirdetésre nagyon kevés idő jutott; nem tudtunk foglalkozást tartani a versenyzők és a kísérő tanárok számára sem, holott a szövegek elemzése, feldolgozása, a tanulságok levonása mindenképpen szükséges volna, és igény is mutatkozik iránta. Kazinczy Napok tartalmi és szerkezeti megújulásának szükségességét évek óta hangsúlyozzák mind a szervezők (főleg anyanyelvi társaságunk), mind a résztvevők. Szerintem ennek a kérdésnek a megoldását tovább már nem lehet halogatni. Ha nem akarunk lemondani a Kazinczy Napokról, mindenképpen tisztázni kell feladatát, s ezen belül rendezni kell a szakmai rész és a kiejtési verseny viszonyát. SZABÓMIHÁLY GIZELLA A SZLOVÁKIÁI MAGYAR KULTÚRÁÉRT Az elmúlt hetekben egyre másra küldték vészjeleiket a szlovákiai magyar kulturális intézmények. Az állami támogatás elmaradása miatt az összeomlás szélére kerültek, s ebben a kilátástalan helyzetben már-már az önfelszámolás lehetőségét fontolgatják. Nyilván nem nehéz elképzelni, mihez vezetne ez, hiszen azt a keveset is, amit a szlovákiai magyarság létrehozott, több évtizedes kemény munkával teremtette meg. Ez az építmény most egyik napról a másikra romba dőlhet, s ki tudja lesz-e még erő és elszántság, hogy mindent újraépítsünk. A katasztrofális pénzhiány miatt már ma is sok hasznos embert elveszítettünk, olyan szakértőket, akik sok éven át szorgos munkásat voltak nemzetiségi kultúránknak. A jelenlegi kormány megszorító intézkedései természetesen nemcsak a kisebbségeket sújtják, de ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, mert anyagi forrásaik szűkösek, ráadásul még azokkal az adókkal sem rendelkezhetnek, amelyeket a nemzeti közösségekhez tartozó polgárok fizetnek be az államkasszába. Éppen mert mindnyájan adófizetők vagyunk, bennünket is megillet az állami támogatás, s függetlenül attól, hogy az illetékes minisztériumban bizonyos személyek erről hogyan vélekednek. Most már huzamosabb ideje macska-egér harc folyik a minisztérium és a kisebbségi szervezetek vezetői között. A provizórium ideje az állami költségvetés elfogadásával lejárt, ennek ellenére a nagy nyilvánosság előtt tett ígéreteket nem tartják be, s tisztázatlan az is, hogyan fog működni a továbbiakban a kisebbségi kultúrák támogatásának a rendszere. Az ember nem szívesen ír le ilyesmit, dé úgy tűnik, mintha a kiéheztetés, taktikájával arra szeretnék rákényszeríteni a kisebbségi intézményeket, adják fel függetlenségüket, és hódoljanak be a kormánynak, illetve a magát most már nyíltan a társadalom vezető erejének hirdető DSZM-nek. Ezeket a praktikákat már volt alkalmunk megismerni és a pártdiktatúra több mint négy évtizede alatt elviselni, úgy vélem tehát, hogy éppen elég volt belőlük. Az Együttélés nemrégen lezajlott V. kongresszusán az egyik dokumentum részletesen elemezte a nemzetiségi kultúra és a kisebbségi kulturális és oktatási intézményrendszer helyzetét. A kép komor, sőt tragikus. Ha el akarjuk kerülni a katasztrófát, sürgősen cselekedni kell. Ezért is foglalta határozatba az Együttélés kongresszusa, hogy a közös teherviselés és a közös fellépés érdekében anyagi forrásainkat és törekvéseinket össze kell hangolni. Most már elkerülhetetlennek látszik, hogy létrehozzuk a Szlovákiai Magyar Kultúráért Alapítványt, amely a kiépítendő kisebbségi kulturális autonómia egyik fontos anyagi forrása lenne. A már ma is meglévő és több-kevesebb sikerrel működő kisebbségi alapítványokat függetlenségük megőrzésével—csatlakoztatni kellene ehhez a központi alapítványhoz, mert csak így tudjuk megakadályozni, hogy a szlovákiai magyarságnak szánt anyagi támogatások fölöslegesen ne aprózodjanak el. A kulturális autonómia egyik további fontos eleme egy olyan szervezeti struktúra kialakítása, amely felette áll minden pártpolitikai érdeknek. Ezért is látszik nagyon szükségesnek a Szlovákiai Magyarok Művelődési Tanácsának a létrehozása, amely kezdeményező, koordináló és döntéshozó szerepet töltene be minden olyan kérdésben, amely a magyar nemzeti közösség kultúráját és oktatásügyét érinti. Megjegyezném, hogy hasonló kezdeményezések már korábban is történtek, sőt létre is jöttek bizonyos tanácsok, ezek azonban működésképteleneknek bizonyultak. Feltehetően a kényszer és az önvédelmi reflex rádöbbent bennünket arra, hogy egy ilyen intézményre igenis szükségünk van. Hogy ez hogyan fog működni, kik lesznek a tagjai, arról talán egy szlovákiai magyar művelődési konferencia lesz hivatott dönteni. Ha tavaly sikerült megszervezni az emlékezetes komáromi nagygyűlést, talán ez sem bizonyul lehetetlen feladatnak. Találkozzunk ismét — Komáromban! LACZA TIHAMÉR 3
