A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
MINERVA HÉJ Polió nélküli 21. század? EGÉSZSÉGÜGYI VILÁGNAP ’95 1948. április 7-én alakult meg az ENSZ egyik legfontosabb szakosított szervezete, az Egészségügyi Világszervezet, közismert rövidítéssel a WHO. Ma már hagyomány, hogy az évforduló alkalmából a WHO jelmondatot tesz közzé, amely mindig valamilyen aktuális, a világszervezet égisze alatt megoldandó problémára hívja fel a figyelmet. Az 1995-ös Egészségügyi Világnap mottója: "A világ 2000-ben bénulás nélkül." A bénulás, az aktív izommozgás megszűnése egy tünet, melynek számos oka lehet, kezdve a mozgást irányító agykéreg bevérzésétől s befejezve a mozgást "kivitelező" izom gyulladásáig. A WHO által kitűzött cél ezért nem vonatkozhat valamennyi bénulásforma megszüntetésére. Létezik azonban egy olyan fertőző betegség, amely ellen hatékony oltóanyaggal rendelkezik az orvostudomány, és így megvan a remény, hogy a védőoltás következetes alkalmazásával a következményeiben súlyos betegség teljesen eradikálható (kiirtható) lesz. Ez a betegség a járványos gyermekbénulás, a poliomielitisz, vagy rövidítve "a polió". Habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa — tartották a régi rómaiak. Nos, nemcsak a könyvek, hanem a betegségek "sorsa", kultúrtörténete is rendkívül érdekes. A polióról például kiderítették, hogy valószínűleg már a piramisok keletkezése idején is szedte áldozatait. Találtak ugyanis egy olyan, az egyiptomi új-birodalom idejéből, kb. a Kr.e. 1400-as évekből származó sírkövet, amely egy botjára támaszkodó férfit ábrázol. A sírkőről készült illusztráción is jól látható, hogy a férfi jobb lába "vékonyabb", és lábfejének tartása is szokatlan. Az orvostörténészek véleménye szerint a férfi gyermekbénuláson esett át, amely tartós nyomot, jobb lábának bénulását hagyta maga után. A betegség, mivel halálozása jóval elmaradt az ókor és középkor népességét tizedelő pestis- és himlőjárványoké mögött, sokáig nem került az orvosi érdeklődés középpontjába. A 19. század derekán egy Heine nevű német seborvos olyan járványt írt le, melynek áldozatai gyermekek voltak. A rövid lázas megbetegedésnek halálos áldozata ugyan kevés volt, ám a gyermekek többségénél tartós következmény, a láb vagy a kéz bénulása maradt vissza. Mivel az agyidegek által mozgatott arc, illetve fejizmok nem károsodtak, Heine feltételezte, hogy a bénulást okozó baj góca a gerincvelőben lehet. Egy Medin nevű svéd gyermekorvos hasonló következtetésre jutott, sőt egyértelműen bizonyította azt is, hogy a betegség fertőző jellegű. Heine feltételezését később a kórboncnokok igazolták: a gyermekbénulásban meghalt személy gerincvelőjének szürke állományában idegsejtelhalást tudtak kimutatni. így született meg a betegség hivatalos neve, a poliomielitisz (poliosz = szürke, mielos = velő). Még ma is használatos azonban a betegség első leíróinak tiszteletére alkotott Heine-Medin-kór elnevezés is. Egy járványos kór ellen a küzdelem csak akkor lehet sikeres, ha nemcsak a kórfolyamat gócát és lényegét, hanem e folyamat elindítóját, azaz a kórokozót is ismerjük. Az osztrák Landsteiner már 1909-ben bebizonyította, hogy a kísérletileg bénulttá tett majmok gerincvelejének kivonata akkor is betegséget okoz, ha a kivonatot baktériumszűrőn átszűrték. A kórokozó tehát nem lehet baktérium, hanem "szűrhető méreg", azaz vírus. S bár a harmincas években felfedezett elektronmikroszkóp láthatóvá is tette a polió vírusát, a védőoltáshoz vezető út legfontosabb állomása a bostoni gyermekkórház laboratóriuma volt. Három amerikai víruskutató itt dolgozta ki azt a módszert, mellyel a vírus mesterségesen fenntartott szövettenyészetekben is szaporíthatóvá vált. Korábban csak a betegséggel megfertőzött majmok testében tudták szaporítani a kórokozót. Enders, Weller és Robins felfedezését 1954-ben orvosi Nobel-díj jutalmazta. Ekkor már előrehaladott állapotban voltak azok a kísérletek, melyek a polió elleni oltóanyag kifejlesztését tűzték ki célul. Tudománytörténetileg is érdekes az a versenyfutás, amelyet Salk, illetve a Sabin professzor nevével fémjelzett kutatócsoportok folytattak egymással. 1954-ben úgy tűnt, hogy Salk csapata szakította át a célszalagot elsőként. Pittsburgban próbálták ki a Salk-féle vakcinát, amely formalinnal elpusztított poliovírust tartalmazott. Az örömben azonban jócskán vegyült üröm is: gyakori volt az oltás utáni szövődmény. Rövidesen kiderült az is, hogy a Salk-vakcina nem alkalmas a már beindult járvány megfékezésére. Nem akadályozta meg ugyanis a vírus kiürülését az enyhe tünetekkel megbetegedettek testéből. A konkurens Sabin professzor abból a tényből indult ki, hogy a súlyos bénulásos tüneteket okozó "vad" vírus mellett izoláltak olyan "szelíd" vírust is, mely szinte alig okozott panaszt a vele fertőződött betegnek. Sabin ezt a vírust még tovább "szelídítette", egy "legyöngített" (attenuált) élő vírust tartalmazó oltóanyagot fejlesztett ki. A vakcina vírusa nem volt elég erős a betegség létrehozására, de antigénjeit a szervezet felismerte, és megindulhatott az ellenanyagképzés. Sabin vakcinája két téren is felülmúlta a Salk-féle oltóanyagot. Egyrészt nem injekciózással, hanem csöppek formájában adható be, ez a gyermekek körében is népszerű "kanalas oltás" — másrészt ez által a bél nyálkahártyáját is védetté teszi, azaz megszünteti a vírusürítést a székletbe. Mindkét fajta oltóanyag kifejlesztése, állatokon való kipróbálása — Sabin például kilencezer (!) bundermajmon és 150 csimpánzon kísérletezte ki vakcináját — rengeteg pénzbe került. A kutatók és a polióval veszélyeztetettek "szerencséjére" azonban még 1921-ben gyermekbénulásban megbetegedett egy 39 éves amerikai férfi. A betegség nála is tartós károsodást, lábbénulást okozott, ami miatt idősebb korában tolókocsira szorult. E férfi Amerika egyik legnagyobb államférfija, 1932-től az USA 32. elnöke: Franklin Delano Roosevelt előbb a poliomielitisz következtében megbénultak számára utókezelő-intézetet alapított, majd 1937-ben Nemzeti Alapítványt hozott létre a gyermekbénulás kutatására. A Nemzeti Alapítvány támogatta az oltóanyagok kikísérletezését is, melyek közül végül is a Sabin-féle vitte el a pálmát. A Sabin-cseppek első tömeges kipróbálására 1958-ban Csehszlovákiában kerül sor — teljes sikerrel. Amíg az oltás előtti években egymillió lakos közül évente húszezren betegedtek meg Heine— Medin-kórban, az oltás bevezetése utáni években e szám lecsökkent 1—2 esetre! Ezrek menekültek így meg az élet minőségét rontó bénulástól, néhányan pedig a haláltól — hiszen például az utolsó járványos évben 1957-ben Magyarországon a 2334 fertőzött közül 43-an életüket is vesztették. A polió vírusa ugyanis nemcsak a végtagok izmait béníthatja meg, hanem a légzőizmokat is, ami fulladásos halálhoz vezethet. A légzésbénult beteg életét olykor éveken keresztül a "vastüdőnek" elkeresztelt lélegeztetőgép tartotta fenn. Az emberiség igazi jótevőinek számító polióellenes oltóanyag kikísérletezői nem részesültek Nobel-díjban. Sabin professzor 1993-ban hunyt el, Salk professzor pedig bár már nyolcvanéves, még mindig hallat magáról: AIDS-ellenes oltóanyagon dolgozik! Ez év januárjában egy szakzsűri javasolta AIDS-ellenes vakcinája kipróbálását önkénteseken — lehet, hogy a Salk név ugyanúgy összeforr az AIDS-szel, mint a polióval? A Sabin-cseppek sikere a civilizált országokban ösztönözte a WHO-t már 1988-ban, hogy kijelölje a merész célt: a polió kiirtását 2000-ig. Mint ismeretes egy súlyos vírusfertőzést, a fekete himlőt már sikerült térdre kényszeríteni — ma sehol a világon nem fordul elő himlőbetegség (variola). A '95-ös Egészségügyi Világnap mottója azt sugallja: a gyermekbénulás is kiirtható a Földről. Lehet, hogy a polió históriájának utolsó fejezete íródik napjainkban? Röpke öt év múlva kiderül! Dr. KISS LÁSZLÓ 20
