A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-04-07 / 14. szám

ARANY LÁSZLÓ

A kisködmön

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.

Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja. Amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kisködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kisködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

— Ugyan, anyjuk, eredj el már, nézd meg, mit csinál az a lány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon;

— Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

— Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg úgy elgondoltam jövendőbeli állapotomat.

Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé, s ő is rákezdte a sírást.

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

— Ejnye, szedte-vedte, már bizonyosan a bort folyatják el! Elmegyek, megnézem, hova vésztek.

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt.

— Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?

— Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk — felelte az asszony —, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe.

Itt elbeszéltek neki mindent, s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánuk a pincébe. Sose tudta mire venni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték néki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízüt nevetett.

— No — azt mondja —, még ilyen bolond embereket nem láttam! Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor viszszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az isten is úgy akarja.

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:

— Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

— Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

— No, hát majd felszállítom én — mondta a kérő. Azzal elővett egy vékát, fél óra alatt felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.

"No — gondolta magában —, akadtam már egy bolondra."

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be, egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtaja; odamegy hozzá, megszólítja:

— Jó napot adjon isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

— Fogadjisten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle isten csudája, de olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot feknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

— No, majd világossá teszem én — mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.

"No — gondolta magában —, akadtam már második bolondra is."

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta volna a kotló alá. Megszólítja a legény:

— Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

— Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogy ha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se

JÁTÉK

Nyolcadolj!

Oszd fel nyolc egyenlő alapterületű részre az itt látható téglalapot úgy, hogy minden egyes részbe kerüljön egy körte, egy cseresznye, egy katicabogár és egy napocska. Nos, sikerült?

tudom aládugni, mert ha egyikfelől bedugom, a másikfelől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velük.

— Én megmondom, nénémasszony, sosem dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, mert ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

"No, hála istennek — gondolta magában —, megtaláltam mind a három bolondot."

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlük, csak annyit, hogy lett nekik egy fiuk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

19