A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
EGTAJAK HÉT miatt. De ezek a tervek aztán annál nagyszerűbbek. Mire visszamentem, feleségem templomi csöndben állott a kép előtt. Nedves volt a szeme. Most hirtelen engem úgy megragadott a néne rejtőzködő mosolya, fájdalma, hogy majdnem könny tolult a szemembe. Levettem a képet a falról, ahová a feleségem szegezte, összecsavartam s feltettem a szekrény tetejére. Nem akartam, hogy gondolataimat zavarja. De azért aznap mégegyszer elgondolkoztam rajta. Éccaka, az ágyban. Hogy kinek lehetne eladni. Eszembe jutott valaki, szólni is akartam feleségemnek, de gondoltam: már úgyis alszik. Néhány perc múlva azonban egyszerre megszólalt magától: ő is a kékréklis nénén gondolkodott. Ő is talált már valakit, aki megvehetné s ahol mi is gyakran láthatnók a képet, mert ő kimondhatatlanul megszerette a kékréklis nénét. Nem feleltem. Gondolataim közben már átugrottak Lionardóra. Nemsokára felötlött egy régi gondolatom s azt fűztem tovább. Néhány hónappal ezelőtt volt valami írnivalóm Lionardórói. Akkor átnéztem a képeit, életrajzait s a Mona Lisa mosolyán sokat gondolkoztam. Úgy gondoltam, hogy mosolya valójában nem is női mosoly: nem a nőnek titokzatos mosolya, aki érett szépségében túl minden csalódáson, fájdalmasan s mégis csábítóan mosolyogva gondol a szent szerelemre. Nem, nem, ez a mosoly valami másfélét jelentett számomra! S ahogy kezdtem összehasonlítani Keresztelő Szent János képével, aztán a félbenhagyott Jézus-vázlattal, úgy éreztem, hogy mindez a sok mosoly egy közös törzsből ágazik, a művész mosolya ez, a teremtőé, aki teljes erejében érzi, tudja, hogy semmit sem lehet befejezni, hogy hiába minden erőfeszítés, mindennek félben kell maradnia. Új és új munkával kábítja, foglalkoztatja szüntelenül magát, hogy ne kelljen hallania a belső hangot: a démon sugdosását, amely minden teremtőnek ezt súgja: vidd csak tovább, fejlesszed csak tovább munkádat! Csak tovább, tovább és meglátod, hogy semmit sem lehet befejezni! Minél tovább fejleszted, annál inkább meglátod! Mert az alkotás azt jelenti, hogy nincs befejezés! Isten is megállt: fájdalmas a szépsége a világnak, mert félbenmaradt... Efféle gondolatok rajzottak körül, de már elfeledtem egészen a kékréklis nénit, a festőjét, azután lassan Lionardót is s végül gondolataimat elnyelte az álom. Feleségem a következő napokban sokat lótottfutott; vevőt keresett a képre. De csalatkoztunk azokban, kikre gondoltunk. A kép senkinek sem kellett. Hetek múltak el. A barátomat sem láttam. Elfeledtem az egész képhistóriát. Egy nap azután a feleségem véletlenül levette a szekrény teteréjől a képet. Eszembe jutott minden. Elmentem a barátomhoz s kérdeztem a festőt. Azt mondja: — Éppen tegnap járt nálam. De nagyon feldúltan. Hirtelen vérezni kezdett a tüdeje. Egyszerre, máról holnapra. Hallgattunk soká. — Ej, mondtam aztán — csak nem lesz valami komoly baja? Mit gondol? A barátom felhúzta a homlokát: — Ma megy el a kórházba, megnézeti magát, holnap azután idejön s akkor majd megtudjuk. Lógattam a fejem. Odahaza újra levettük a kékréklis nénit s megint nézegettük. Egyszerre a feleségem elsápad: — Te jóságos Isten —, mondja — ezen rajta van a korai halál! Ezt jelenti a különös mosoly, amin annyit gondolkoztunk! — Eh! — legyintettem erőltetett kegyetlenséggel — semmi sincs rajta! Csak a te puha, babonás szíved! — S gyorsan megint eltettem a képet. De a feleségemnek igaza lett. Másnap este a barátomnál hiába vártuk a festőt, nem jött el. Csak harmadnap írt egy kártyát a kórházból, hogy nyavalyája igen súlyos, mindjárt lefektették. Kimentünk hozzá. A barátom alig ösmert rá. Én először láttam. Elapadt orcával, végsőkig fáradtan feküdt, elefántcsontsárgán. Szürke szeme alig világított, szája bágyadtan nyitva. A kékruhás néniről kezdtem beszélni neki, hogy milyen szép, hogy mennyit gyönyörködtünk benne. Ekkor nehezen, fáradtan elmosolyodott. Éppen olyan volt a mosolya, mint a kékruhás nénié! A feleségem nem bírt könnyeivel. A barátom gyorsan kivezette s én egyedül maradtam a beteggel. Valami kísértett, hogy újra lássam az arcán azt a mosolyt. S megint beszéltem a kékruhás néniről s nem tudtam megállni, egyszerre csak azt mondtam: — Különösen a mosolya olyan csodálatos... — Pedig — lihegte nehezen —, nem is akartam belé mosolyt festeni... Valami ürüggyel elfordultam, barátom visszajött, kimentem a feleségemhez. Akkor odajött az orvos s kért, hogy ne zavarjuk tovább a beteget, nagyon súlyos az állapota. Bementünk elbúcsúzni tőle. Mikor javulást kívántunk, megint elmosolyodott a lionardói mosollyal: — Sebaj, — suttogta, — jobb is, ha már vége lesz az egésznek, legalább nem kínlódom többet magammal, a képemmel, meg a terveimmel. Abbamarad az egész. Lehunyta a szemét halálos fáradtan. Mi lassan kifordultunk a szobából. Szótlanul botorkáltunk hazafelé. A képhez. A feleségem megbabonázottan, rettegve sandított rá, aztán csendesen sírdogálni kezdett. Én az ablakhoz álltam s az utcát bámultam. Odakint ősz volt. S a nap fénye, melege fájdalmas mosollyal jósolta a közelgő telet. Ján Buzássy* A SZERETŐ (Részletek) A ló előre vágtatott, s egyszerre könynyű lett a por. Az eltűnő lovas fölnyitotta a láthatárt s a szél a pornak irányt adott s erőt. Öt lovas iramlik előre, míg sarkig kitárul az ég, míg a félhomályból fölragyog a nyíres, ó, miként izzó könnycsepp. Ó, minden ököl csonthéjának lágy magva a tenyér. Elgyöngülnek a csuklók, zárakban kulcs csikordul, a fej elnehezülve félrebillen. Ami a lélekben rejtőzött, kiül immár az arcra. * * * Hogyha vagy, kétszer is vagy. Egyszer mint hajladozás. Egyszer mint odatartott test. Míg lépked a láb, a lélek ide-oda cikázik. Belső rengetegedben, hol véletlen nyál sziszeg a kövön, mintha csak válaszolna föl sem tett kérdésedre: nos, ettől—eddig! Füledet megüti a hang: baloldalt szoprán, jobboldalt basszus. Érdesen zengnek. Ezt mondják: "Mézeskalács szívek, mézeskalács szívek, tükröcskéik lassan fakulnak vakulnak fényes, édes, ékes mézeskalács szívek, közepükön nevem pirosán kigyullad." Ezt mondják: meleg botos, meleg fehérnemű, s a meztelen testen pénzérmék Egész életében a jobb s a bal fül között él. * * * Ahogy öregszel, visszatérsz az ismert dolgokhoz. Az ismeretlent becserkésző vándort minthogyha kiürítené a nem szűnő megismerés; így véti önmagát el. Az idegen, az ismeretlen tér vissza folyvást a dolgokhoz; mintha még mondhatnának számára valamit. Hisz mások lettek, meghittebbek mintha még el is mosolyodtak volna, amíg te messze jártál. Rózsa Endre fordítása * A szlovák költő április 10-én lesz 60 éves \ 17
