A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-01-13 / 2. szám
HÉTOTT JÁRTUNK PRIMŐR PAPRIKA "Nagy társaság ugyan — a Garamvölgye Vadásztársaság —, de irányítani lehet a vadászatokat, mert fegyelmezettek a tagok" — mondta Pilárik Gábor vadgazda és arról is szólt, hogy Felső- és Alsószecséről, Zsemlérből és Nagyodról verbuválódott össze az egyesített vadásztársaság. A kényszerházassággal egybekötött vadásztársaságok a Lévai járásban, nagy többségben már feloszlottak, de a Garamvölgye Vadászegyesületben nem látják okát annak, hogy szétváljanak. Az ínségesnek mondott esztendőkben is akad vad a határban, a nyúlállomány felerősödött, példa rá, hogy a hálózásnál, az élővad befogásakor egyetlen hajtásban, vagyis a háló egyik oldalát hajtották meg és 44 nyuszi akadt fenn a hálón, de szép számmal elkerülték a veszélyt okozó eszközt. — Mi a helyzet a járás más társaságaiban, hasonló sikerekkel dicsekednek? — kérdeztem Jakob Vladimír mérnököt, aki nemcsak a Garamvölgye Vadásztársaság elnöke, hanem a Lévai járás gondjait is a vállán viseli, a legutóbbi konferencián választották meg a küldöttek a járási szervezet elnökévé. — Az apróvadas területeken javul az állomány, örömünkre a kipusztulásra Ítélt fogoly is mutatkozik. Egyre kevesebb műtrágya jut a földekre, ami nem kedvezett a vadállománynak, de mint mezőgazdász, a szövetkezet elnöke mondom, hogy a magángazdálkodás beálltával több esélye marad a vadnak a megmaradásra és gyarapodásra... Ám ugorjunk egyet az időben és már ott tartunk, hogy a Garam mentén baktatunk, előttem egy nagykalapos hajtó, de nem igen akar bemenni a sűrűbe, a hajtó előtt Szobi Kálmán vendéglátóm bóklászik, Api nevű magyar vizslájával, mögöttem Kliman Tibor, Dönci nevű vizsláját irányítja, sokszor feleslegesen szólongatja és biztatgatja a magyar vizslát, különösen az “apport" szavak bántják a fülemet, mert ezt a parancsot csak akkor adjuk vadászebünknek, ha a vadat már elejtettük, tehát az elhozásra biztatjuk négylábú vadásztársunkat. Addig viszont, amíg nincs elejtett vad, minek "apportot" emlegetni? Tibornak a hajtás végén mindezeket elmondtam, nem sértődött meg, sőt arra kért, hogy segítsek vizsláját majd az őszi vizsgákra felkészíteni. Időhiány miatt nem vállalhattam. A második hajtásban egy nyulat bizony elhibáztam — harminc nyulat terveztek a terítékre hozni —, nagyon közel volt, de mire tovább engedtem, a lövés pillanatában a bokorba vetette magát. Ám Tibor nem sokat teketóriázott és a nyúl fekve maradt, most már jöhetett az "apport" parancs és Dönci örömmel vitte, noha nem egészen szabályosan — tette le a nyulat gazdája elé. A hajtás befejező szakaszában az volt a Bevallom őszintén, kedvelem a Garam menti vadászatokat, különösen a fácánozás érdekes és izgalmas bóklászni a folyó mentén, miközben vadkacsák is szárnyrakapnak a vízről. A vadászatok hangulata is magával ragad, jó kedvű vadászok között érdemes kivonulni, akiket nemcsak a gyilkolás ösztöne fűt. Némely ember holtáig sem tudja elsajátítani a vaddal, a vadászebekkel, hajtókkal, ember- és vadásztársaival való bánásmódot. Felsőszecsére mindig szívesen utazom: Kliman Tibor fácántenyésztó Szobi Kálmán az angol-sötét fácánt mutatja FÁCÁNOK... HELYÉN feladatunk, hogy a Garam felőli részt védjük, illetve az oda húzó kakasokat kapjuk puskavégre. A kutyások az előttünk elterülő, füves, gazos részt hajtották meg. Előttem egy szajkó hallatta a hangját: a mátyásmadárnak nem volt kedve kijönni az erdőből, de aztán mégis. Ám annyira meglepődtem, hogy csak sebtében tudtam odapörkölni a fészekrablónak, a találat nem volt meggyőző, a madár lelógó lábakkal, alacsonyan, de tovarepült. Nem messzire, mert a mellettem standoló vadász megadta neki a kegyelemlövést. Néhány pillanat múlva egy tömzsi vadász odaballagott hozzám, miután bemutatkozott — Révész Géza bácsi —, nyújtotta a szajkót: —Tessék, itt van a kék szárnytoll, szép dísz lesz a kalapjához! — aztán ott maradt beszélgetni. Bevallom, hogy vadászat közben nem nagyon szeretem a beszélgetést, inkább a vadászatra összpontosítok minden idegszálammal és nem szeretem, ha e foglalatosságomban zavarnak. De Géza bácsit érdekes volt hallgatni, sőt megdicsérte a múlt esztendei vadászatukról írott riportomat, mondván, hogy érdekes volt, még nevettek is egyes sorain. Node, nem sokáig álmélkodhattam az elismerő szavakon, mert Géza bácsi felkiáltott: — Odanézzen! — és amire néznem kellett az egy fekete fácán féleség volt, amit szomszédunk sportszerűen leemelt a magasból, s német vizslája ügyesen vitte gazdájához a madarat. — Mi történt Jóska, varjút lőttél? — ugratta a szomszédot, mivel nem varjú volt az, hanem fácán. — Honnan kerültek ide ezek a nem mindennapi fácánok? — kérdeztem. — Tibor a tenyésztőjük, tőle kérdezze meg — válaszolta Géza bácsi... A tízóraizás szünetét a szivattyúállomásnál bizony kihasználtam és felkerestem Kliman Tibor mérnököt, a fácánok tenyésztőjét, aki egykoron a lévai baromfifeldolgozó igazgatója volt, most magánvállalkozó és fácánokat is tenyészt. — Hol tenyésztik a fácánokat, talán csak nem Felsőszecsén? — kérdeztem. — A felsőszecseí telep kicsi. A primőrpaprika és paradicsom fóliasátrának vázát nem fóliával, hanem aprólyukú hálóval fedtük be és hathetes fácáncsibéket bocsátottunk ki a paprika és paradicsompalánták helyébe. De az csak egy nagyon pici tenyészetem, mert az igazi, a négyezerre tehető fácános és fácángondozóhely a lülei és az ényi határban van. — Honnan szerzik be a fácáncsibéket, vagy van saját keltetőjük? — Közel tíz esztendeje foglalkozom a fácántenyésztéssel, még baromfifeldolgozós koromban kezdtem. Egyelőre a Nyitra melletti fácánosból kapjuk a fácáncsibéket, megerősödött állapotban, a csőrükre helyezett műanyag védővel, hogy ne támadják egymást és ne törhessen ki köztük a kannibalizmus. EZ a módszer sokkal jobb, mint a csőrhegy levágása. A műanyagtól, ami a csőr felső káváján van, csipegetni tud és enni is, de nem tudják egymást megtámadni. Mindjárt hozzáteszem, hogy a 12