A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
HÉTELŐ MULT A kiszehajtás vagy kiszehordás széles vidékeken ismert és elterjedt régi népszokás. Eredete valószínűleg a pogány korba nyúlik vissza. Nálunk, az Ipoly völgyében, illetve Ipolyság környékén minden év virágvasárnapján hajtották, hordták a kiszét. E népszokás más vidékeken is megvolt, a Zobor-vidéki magyar falvakban villőzésnek hívták. Megtaláljuk a szlovákoknál is, ahol morénának nevezik a kiszét. A kiszehordást ma csak kevés helyen elevenítik föl egyes hagyományőrző csoportok, azok is csupán a dal- és táncünnepélyek alkalmával. Alig akad falu, ahol még a régi hagyományokhoz híven, virágvasárnapján viszik végig a falu utcáin a kiszét, majd a faluszéli patakba dobják. Ipolyság környékén kiszét hajtottak, illetve hordtak. Honnan ered e kétfajta elnevezés? A kiszehajtás azt jelentette a régi hagyományban, hogy tavasz idején, mindig virágvasárnap délutánján a kiszével kihajtották a faluból a járványokat, a betegségeket, az állatokat sújtó dögvészt és hasonlókat. A kiszehordás pedig azt jelentette, hogy a kiszét végighordták a falu utcáin, s ez is a járványok kiűzését jelentette. Ezen népszokás vidékünkön a második világháború végéig volt elterjedve. A háború utáni években viszont már olyan megrázkódtatások törték meg a falvak régi harmonikus csendjét, hogy a többi népszokással együtt a kiszehordás is elmaradt. Emlékszem, az 1930-as években Pereszlényben, Manga János szülőfalujában, I ompan, Horvátiban es mas falvakban is felelevenítették minden évben. Sőt, Tesmagon még ma Is megrendezik. Szülőfalumban, Tompán így zajlott le régen a virágvasárnapi kiszehordás: A főrendező mindig Berta Károlyné Dombi Veronika és Hoksza Józsefné Berta Mária volt. Negyven körül járhattak akkoriban. Fiatal éveikből mentették át és folytatták ezt a szép néphagyományt. Udvaruk végében volt egy kis pajta, abban zajlott a felkészülés, a kisze felöltöztetése. Ők meg a menyecskék és lányok, már előre ünneplő népviseletbe öltözve, készítették a kiszét. Keresztbe kötözött karókra szalmacsutakokat, zsúpot kötöztek, majd felöltöztették a bábot. Feje gyolcsból volt, szoknyák, fodrosing, pruszlik, menyecskekendő, fodroskötény került rá. Amikor elkészültek, elindultak a kertek alatt, majd rákanyarodtak a főutcára. Magasra emelve elöl vitték a lányok a kiszét, daloló menyecskék, lányok kísérték. S persze, utánuk mi, a gyerekhad. Északról dél felé végighaladtak az utcán, és közben énekeltek. A falu kint állt a ház előtt, és nézte a menetet. A kiszehajtás énekét, illetve strófáit sokszor ismételték, s közben más népdalokat is énekeltek. Ez pedig így hangzott: Haj ki kisze, ki-kisze, gyüjj be sógor, gömböce, Haj ki kisze, haj, gyüjj be sógor, gyüjj be már... Mindig beletoldottak egy-egy strófát, attól függően kinek a háza előtt haladtak el éppen: A kiszehordás bemutatója a tompái Csemadok-napon 1955-ben Kovács Jolán otthon ül, a kiszére pentőt sző, ha megszövi, megvarrja, a kiszére ráadja... Újra a Haj ki kisze ismétlődött, majd így énekltek: Az a híres Saláta Maris, olyan híres asszony, nem adott ruhát a kiszére, nem volt embersége... Újabb strófa: Megházasodott a barát, elvette a kapu farát... Haj ki kisze, haj, gyüjj be sógor, gyüjj be már... A perszlényi kiszehajtást Manga János, a közismert néprajzgyűjtő, ahogy emlékszem, 1937 táján írta le az Ipolyságon, a Farkas István által szerkesztett Magyar Család című irodalmi folyóiratban. Ám, a fentebb leírt utolsó strófát nem írta le, mert azt róla költötték! Ő ugyanis először szerzetesnek ment, majd a szerzetből kilépve tanítóképzőbe, s később lett néprajzos. Közben persze meg is nősült. Ezért énekelték így, hogy "megházasodott a barát" (barát = szerzetes). Tompán, amint fentebb látjuk, "sógort" énekeltek. Az elhallás útján került a dalba. Ugyanis másutt helyesen "sódart" énekeltek. Ennek pedig az volt az értelme, hogy a farsangtól húsvétig tartó böjti időben nem fogyasztottak húst. Mivel húsvét következett, elő lehetett venni a füstölt sódart, sonkát is. Tehát a böjti hústól való tartózkodás ideje lejárt. Amikor a falut végigénekelték, mókázták, a kiszével elértek a falu déli részére, a Selmec patakon átívelő vashídra. Ott aztán énekekkel kísérve ünnepélyesen levetkőztették a kiszét, a szép ruhákat félretették, majd a csupaszra vetkőztetett karóra kötözött szalmabábut meggyújtották, s nagy ívben, amikor lángba borult, a hídról a patak vizébe dobták. Elhajtották, elűzték ezzel a vészt, a járványokat és betegségeket emberről, állatról, egyaránt. A gyerekek cipőiket levetve beszaladtak a térdig érő vízbe, s a víz tetején úszó zsúpszalmával megmosdottak, megdörzsölték arcukat. Ez a szokás arra szolgált, legalábbis azt remélték tőle, hogy aki a kisze szalmájával megdörzsöli arcát, nem lesz ragyás. Kihalt hát ez a népszokás is. Tompán még egyszer felelevenítettük: 1955-ben rendeztük meg itt a Csemadok Járási Dal- és Táncünnepélyét. Ekkor ezt a népszokást feldolgoztam színpadi bemutatásra, s elő is adtuk, több Ipolyság környéki népi együttes tarka műsorával, táncával együtt. TIPARY LÁSZLÓ 10 HAI KI KISZE. KI-KISZE...
