A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)
1995-04-07 / 14. szám
VÁNDORLÁSOK HÉT Két óceán között akár a Dunánál, akár a csereháti horhasokban, mint itt... A holnapi nap is jónak ígérkezik, mert G.R., egyik új ismerősöm hajókirándulásra hívott meg. Vacsora után tehát azzal búcsúztunk el, hogy másnap reggel értem jön. így is történt. G.R. vidám, mindig tréfára kapható jó hetvenes férfiú, akivel most vagy kétórányi autókázás után megérkeztünk a kikötőbe, ahol két kirándulóhajó fuvarozta az érdeklődőket. A jegy árába belekalkulálták az ebédet is, így történhetett meg, hogy egyszer a Mississippin ebédeltem, mégpedig olyan hajó éttermében, amilyenek a vadnyugatról készült filmekben úsztak a folyókon felfelé, aranyásókkal, kalandorokkal, pisztolyhősökkel a fedélzetükön. Most azonban a hajón csupán egy seregnyi locsogó vénasszony utazott velünk. A kirándulás után G.-éknél vacsoráztunk, s azt követően F.L.-éktől átköltöztettek St. Paulba Z.T.-ókhez, egy mesepalotába. Kaptam az emeleten egy egész lakosztályt, akkorát, hogy időnként alig találtam meg magamat benne. GÁL SÁNDOR ÚTIJEGYJETEK XIV. Alkonyodon már, amikor S.M.-mel újra végighajtottunk a Chicagót a repülőtérrel összekötő úton, s mert a fedélzeti kártyát most azonnal megkaptam, maradt az indulásig még egyórányi időnk, így hát leültünk az egyik bárpult mellé, és kávéztunk meg söröztünk. A kávé pokolian erős volt, fel is hígítottam egy kicsit vízzel, hogy meg tudjam inni. Ahogy ott üldögélünk, egyszer csak ismerős arcot látok. M.F., a költő érkezett haza éppen Budapestről. Csak arra jut időnk, hogy röviden üdvözöljük egymást, s hogy megkérdezzük, mi újság a kies Kárpát-medence környékén. Aztán F. a kijárat, mi pedig a Minneapolisba induló gép kapuja felé vesszük az irányt. Néhány perc múlva pedig már az egyik ablak melletti ülésen várom, hogy kitolják masinánkat a "földi dokkból". Chicago és Minneapolis között a távolság olyan, mintha Kassáról Pozsonyba repülnék, alig több valamivel ötszáz kilométernél, ami az eddigi "repüléseimhez" mérten szinte elhanyagolható. Persze egy kicsit nyugtalanít, hogy most megint erősen észak-nyugatnak tartunk, rézsűt a kanadai határnak, s ha időzónát nem is váltunk, de a Michigan menti fullasztó hőségből egy hűvösebb régióba kerülök, ami újra alvási gondokat okozhat. Ez a lehetőség kissé megborzongat, de mire igazában felkészülhetnék magamban a várható kellemetlenségre, kemény viharba kerülünk, s bizony időnként jókat zuhanunk, hogy aztán meg a heves légáramlás felfelé dobjon gépestől, mindenestől. Nemsokára már Minneapolis felett keringünk, látom a város fényeit, még fényképezni is kedvem támad, olyan fenséges a látvány, bár tudom, hogy szinte semmi remény arra, hogy ezekből a felvételekből valamit is viszontlátok majd kép formájában. S leszállói nem és nem! Csak keringünk a szerteszakadozó felhők között. És ez a "minneapolisi keringő" eltartott egy óráig. Miután már a röptér betonján voltunk, még egy további órát keringtünk, amíg "kikötöttünk". Később megtudtam, hogy a röptér felett olyan heves vihar vonult végig, hogy nem tudták indítani a gépeket, s így a fent lévőket sem fogadhatták. Amikor pedig földet értünk, nem volt szabad kapu a kikötéshez. így az egyébként egyórányi utazásból háromnál is több lett. Én az egészet még csak valahogy elviseltem, de a reptéren várakozó barátaimat a leszállást követően néhányszor ugyancsak megfuttatták, mert több ízben más és más kapunál jelezték a gép érkezését. A vihar s a többi kalamajka ellenére F.L.-ék már vártak a bejáratnál, amikor kikászálódtam a repülőgéphez vezető "harmonikából". Egyébként F.L.-et és feleségét is ismertem már, hiszen ők is lelkes ITT-OTT-osok, s a Lake Hope-i táborban pár héttel ezelőtt együtt voltunk. Ahogy a gépből megérkeztek pakkjaim, egyenest F.-ékhez mentünk. Egy gyors vacsora, s már bújtam is az ágyba; azonnal el is aludtam, ami eddig még nem történt meg. Reggel kipihenten ébredtem; a kinti világ, mint az otthoni. Szelíd ősz van, pirosodik a fák sörénye, a fű, mint a Szilicei-fennsík smaragdja, csak a lila kikericsek hiányoznak, meg ugye — hajnalban — a szarvasok. Mindennek a tetejébe F. azt kérdezte, volna-e kedvem egyet úszni, merthogy a folyosó végén a fedett úszómedence ilyentájt teljesen üres. Volt kedvem úszni, s amikor reggeli után városnézésre került a sor, frissnek, kipihentnek éreztem magamat. Min-A St. Paul székesegyház neapolis és a vele mára már összeépült St. Paul Minnesota államban van, s bár az előbbi a nagyobb "polis", mégis az utóbbi, vagyis St. Paul a főváros. A kettő között pedig szép nyugodtan folydogál a Mississippi. Délután a világ legnagyobb — legalábbis mostanáig az, mert úgy hírlik a japánok már építik a "mégnagyobbat" — bevásárlóközpontját látogattuk meg. Pontosabban annyit belőle, ami belefért egypár órába, mert valóban se vége, se hossza épületegyüttes. Jártam én már valami hasonlóban egyszer Bécs közelében, de a kettő közötti arányokat szinte nem is érdemes összehasonlítani. Abból amit láttam, egy része tömény, "monumentális giccs", de ami ezen túl itt található, az fantasztikus. Főleg az árubőség, s az, hogy amit ebben az országban vagy a világ bármelyik pontján gyártanak, termelnek, készítenek, az itt majdnem biztosan megtalálható. Hogy ne távozzam üres kézzel ebből a világnagy-árudából, vettem néhány képeslapot — 1,5 dollárért. Ebből azt hiszem könnyű következtetni arra, hogy a világ legnagyobb áruházában milyenek a vásárlási lehetőségeim. Ezzel szemben az egyik étteremben viszonylag ehető marhahúst ebédel-A főváros, St. Paul központja tem, ami szinte ritkaságnak számít. Nem a marhahús, hanem az — ehető marhahús. Visszafelé utazva még egy kicsit megálltunk, s én elgyönyörködtem a Mississippi nyugodt hullámaiban, a víz sodródásának surrogását hallgatva. Persze, itt ez a nagy folyam még alig Duna-szélességű, de akkor is; ez már a Mississippi! Most vonulnak délre az északi ludak, a parton sétálnak, legelésznek háborítatlanul s nagy tömegekben; szépek, s bizony isten szívesen lőnék belőlük párat... Csakhogy errefelé más a vadászregula, mint odahaza. Ahogy megtudtam, egész évben semmi vadászat, de aztán októberben van két teljes hét, amikor minden itteni nimród felkerekedik, s vadászik, aztán ismét beáll a tilalom. A nyíllal vadászók privilégiuma, hogy ők egy héttel korábban kezdhetik el a vadlövést. Amikor pedig mindezt a piros fedelű jegyzetfüzetembe beírom, éppen szeptember közepe van, odahaza már javában bőgnek a szarvasbikák, s nyilván megérkeztek a Dunára a vadlúdcsapatok is... Az ilyen esti gondolatok zárják a napot, s bizony töredelmesen be kell vallanom, hogy időnként szívesebben lennék 5
