A Hét 1995 (40. évfolyam, 1-17. szám)

1995-03-31 / 13. szám

miEGTAJAK

VAGYOK, MG VAGYOK

Zs. Nagy Lajos

(Bán Samu jegyzeteiből)

Nagy László rajza

A fenti kinyilatkoztatást — olvasom Bán Samu jegyzeteiben — először az Úr tette abban a bizonyos csipkebokorban; én ugyan nem nyilatkoztam semmit, de nekem is ez a mondat járt szüntelenül a fejemben abban a furcsa orvosi műtőben, ahova a minap kerültem. Furcsa műtő volt, nagyon furcsa, és az orvos is megérte a pénzét.

Ami először a szemembe tűnt, egy hatalmas favágótőke volt, hozzátámasztva egy óriási bárd és egy valamivel kisebb ácsszekerce, csúnyán véres mind a kettő; a tőkén össze-vissza dobált disznóölő- és másfajta hosszabbrövidebb, vékony meg széles pengéjű véres kés. Az egyik fal mellett mocskos satupad, fölötte a falon rozsdás harapó- és kombinált fogók tömege lógott, ugyancsak véresen.

S az orvos (egyébként országos hírű sebész), akit most láttam először, szintén meghökkentő jelenség volt: alacsony, vörös hajú és kancsal, engem Azazellóra emlékeztetett, a Mester és Margarita egyik "hősére".

Amikor beléptem, az orvoson kívül még két jól megtermett nővér tartózkodott a helyiségben, nagyok voltak és kócosak, a köpenyük csupa vér.

— Egyszóval maga azt állítja — kezdi minden bevezető nélkül az orvos —, hogy mindene fáj. Ezt hogy érti?

— Úgy, ahogy mondani tetszett: mindenem.

— Még a haja is?

— A hajam is, a körmeim is, még a levegő is körülöttem.

— Azonkívül a mája, az epéje, a gyomra, a szíve, a tüdeje, minden csontja, minden zsigere és még a bőre is ráadásul.

— Igenis, kérem.

— Mit sportolt életében?

— Semmit.

— Nohát, ez meglátszik magán. Hát figyeljen ide! Mi most analizálni fogjuk az egész testét. Vetkőzzön le!

— Teljesen?

— Természetesen: pucérra.

Levetkőztem, s a két nővér felhajított

a satupadra, a két karomat satuba szorították, leszíjaztak, beinjekcióztak: éppen tizenhét injekciót kaptam, intra vénám.

— Ezek érzéstelenítők, nem altathatom el magát, mert rossz a szíve — mondta az orvos, és elvonult cigarettázni az ablakhoz, amely tárva-nyitva volt. A műtőbe bőven áradt a friss tavaszi levegő, s idebent vidáman keveredett a virágok illata a vérbűzzel.

— Kezdünk — mondta az orvos egy jó félóra múlva, amikor a sok érzéstelenítőtől azt éreztem, hogy márványszoborrá változtam —, ha nem akar, nem kell idenéznia, hunyja le a szemét!

Dehogynem nézek, dehogynem nézek, motyogtam magamban, és nagyon is meresztgettem a szemem.

Valóban nem fájt a művelet, csak a gyomrorji émelygett a látványtól.

A bal lábamat az orvos vágta le a bárddal, a hóna alá csapta, és elrohant vele valamerre.

— Hova viszi? — érdeklődtem a nővéreknél. — Nem hogy elhagyja valahol!

— Ne féljen! — válaszolta egyikük.

— Csak átugrott vele a laboratóriumba

— s megtörölte izzadó homlokát. — Ott analizálja a dolgokat. Tudja, ott csönd van, és nincsenek legyek.

Csak most vettem észre, hogy bal lábam helyét, ahonnan egy porcelántálba csordogált a vérem, százszámra lepték el a fürge tavaszi legyek, s a tálból is vígan kortyolgatták a vért.

Bizony a nővérkék, akik a jobb lábammal voltak elfoglalva, erősen izzadtak, hiába, ők még nem rendelkeztek akkora rutinnal, mint az orvos: előbb a lompos szőke fogott hozzá a bárddal, de még a harmadik csapással sem sikerült levágnia, erre a kócos barna fűrészelni kezdte, a fűrész iszonyúan visított a csontomban.

Ezt a hangot nem kedvelem, csikorgattam is a fogam mérgemben.

Midőn végre sikerült lenyiszálniuk a jobb lábamat, és nekitámasztották a

favágó (húsvágó) tőkének, cigarettára gyújtottak.

— Dohányzik? — kérdezte a fűrészes.

— Ühüm — válaszoltam.

A szekercés újabb cigarettát vett elő, meggyújtotta, és a számba dugta, a jobb kezemet is kiengedte a satuból. Hatalmasakat szippantottam, mélyeket slukkoltam a Marlboróból.

— Sok embert trancsíroznak fel naponta? — kérdezem, cigarettám hamuját a véres padlóra verve.

— Aba, hova gondol! — válaszolta a fűrészes. — Legfeljebb egyet. Nincs túl nagy pacienturánk, ide tulajdonképpen a kiválasztottak kerülnek: miniszterek, képviselők, néha egy-egy utcaseprő. Egyszóval, akinek van elég pénze, mert ezt a kezelést meg kell ám fizetni, nem is tudom, magát hogy utalhatták ide, csóró kis újságírót, biztosan protekciója van.

Nem szóltam semmit... mert mit válaszoljak erre? A hölgyek bizonyára elfelejtették, hogy nálunk ma már demokrácia van, de az a hír, hogy itt fizetni is kell, eléggé meglepett. Miből vajon?

Cigarettaszünet után a nővérek ismét munkához láttak: a szőke fogta a jobb lábam, és a tőkére helyezte, a barna a szekercével apró, mintegy húszcentis darabkákra vagdalta. Lábam darabkáit egy ruháskosárba dobálta.

Az egyhangú kopácsolás elálmosított. Elaludtam.

Amikor felébredtem, zene szólt, azt hiszem, az Abba együttes valamelyik számát hallottam a... ruháskosárban, mert már akkor én is ott voltam; önmagámon most csak a fejemet értem, amely a ruháskosárban hevert, apróra vagdalt-szeleteit testrészeim legtetején, testrészeim alattam mozogtak, viháncoltak, mint a halak. Az orvos hajolt fölém.

— Hogy érzi magát így szétszedve?

— kérdezte elég kedves hangon.

— Irtó álmos vagyok — válaszoltam hatalmasat ásítva.

— Ez az ideiglenes vérszegénységtől van. Aludjon nyugodtan.

Nem akartam elaludni, kíváncsi voltam, hogyan raknak össze. A két nővér a padlót söpörte, rengeteg volt a szemét, a csontforgács, szétfröcsögött húscafat. Tetszett a háttérzene. Mégis elaludtam.

Amikor fölébredtem, mérgesen észleltem, hogy össze vagyok rakva. Mérges voltam, mert elmulasztottam a legfontosabb műveletet. Az orvos a csontvágó tőkén ült, és fáradtan cigarettázott.

— Nem maradt ki semmi belőlem?

— kérdeztem, s leugrottam a satupadról.

— Semmi lényeges — válaszolta egykedvűen. — A kórlapját átküldtem a belgyógyászatra, holnap ott jelentkezhet a további kezelés végett. Fizetni is ott fog. Most elmehet.

Gyalog mentem haza, hisz nem lakom messze a kórháztól, viszonylag jól éreztem magam, csak a lábamon lötyögött a cipő. Elcseréltem volna valakivel?

Otthon levetettem a cipőm, s dühösen vettem észre, hogy mindkét lábamnak hiányzik a kisujja. Most menjek vissza reklamálni?

Eh, kicsire nem nézünk, gondoltam először. De aztán iszonyú haragra gerjedtem: ilyen slendrián munkát végezni egy ilyen híres és előkelő kórházban, mégiscsak disznóság.

Úgy döntöttem, hogy nem fizetem ki az analízisért járó díjat.

16